Bemutatás/felmutatás – Ma Isten maga… avagy Változatok a teremtésre
Könyvről könyvre -Fogarassy Miklós írása – (Tóth László: Válogatott versek 1968 – 2009 című kötetéről)
A „Ma Isten maga…” című verseskötet Tóth László költészetének különleges sűrűségű tömörítvénye. Olyan ez a könyv, mintha valami sorvezetőt, útikalauzt vennénk általa kézbe, hogy eltájékozódjunk az alkotó lírai oeuvrejében, az 1968 és 2008 közötti negyven év verstermésének, lírai vegetációjának különleges rengetegében.
Hogy átlássuk geo- és topográfiáját, e költészet átváltozásait, fő irányait, fordulatait, szerkezetét.
Bevallom, magam is érzem, szükségem van erre – egykettőre elveszhetnék a részletekben, holmi mellékösvényekre tévelyeghetnék Tóth költeményinek különleges dzsungelében. A létezés alapkérdéseivel szembesítő filozofikusság és a szenzitív lélek önreflexiója – ezzel szinte semmi olvasói gondunk, ez a paradoxon tengelyszerűnek látszik. Az is világos, hogy miközben nagy horizontok tárulnak fel a Tóth-versek szelektív, retrospektív tárlatában, az olvasói recepció szintjén mégis igen éles, pontszerű, elemi szinten mutatkoznak meg szüntelen a dolgok. Mintha a szemlélet szűkített blendéjével venné fel a világot.
Engedtessék meg, hogy – hisz evégett kezdtem mondandómat kissé homályosnak, általánosnak tetsző szavakkal – többszöri olvasás után, még erőteljesebben tömörítve mutassam be Tóth László új, eleve sűrített könyvét. Hiszen fontos, hogy jól értsük azt, amit a cím második felező része sugall: az eddigi életmű szelekciója – vari-ációk, „változatok” a „teremtésre”. Megpróbálom – durván egyszerűsítve – úgy prezentálni a válogatást, mintha költőm én-textusainak lírai epikumát olvasnám. Mintha egy szellemi történésen haladnék végig. Amelyben a valós, történelmi életesemények inkább csak a közérzet hátterében derenghetnének fel – egy markáns költői teremtés nyomjeleiként a lírai egzisztencia útvonala mögött.
Mintha meteoritok, fénylő kisbolygók fény-nyomvonalainak jeleit figyelnénk, olyan az első, felvezető, ma már előhangnak titulált kezdő ciklus. Az én- és létér-zékelésnek ezek a spontán, mégis szürrealisztikus elemi metaforái, tömör képei – életünk, tapasztalataink közel fél évszázados retrospekciója szerint – szükségszerűen idézik fel a pályakezdés évét, 1968-at, a reményekét, majd a földre vetettség rá következő esztendeinek tapasztalatait. Az akkori fiatalember origo pontjait. Megállapítható: Tóth költészete, már első lírai gesztusaiban is hátat fordított ennek az abszurd társadalmi, történelmi valóságnak. Ezért is lett (közvetlen pályatársaival együtt) a hivatalos kritika bőszítője – a 70-es évek (szlovák és magyar létmódjának) felszíni konszenzusát zavarták, borzolták fel az ifjú költő alkotásai. Hisz ma már ki ne értené meg, látná (vissza), hogy a nevezetes – és a könyv remek utószavát jegyző Csehy Zoltántól is kitűnően interpretált – Litánia variáló refrénjének alapmetaforája mit ismétel? A térség néma csendjében beszél a harangról, a harang nyelvéről, az önpusztítás képzettársítását is felébresztő harangkötélről szólnak a költő szavai. „én vagyok a harangnyelv” ismétli ötször a szakaszokat tagolva, „én vagyok a harangkötél” vágja aztán rá négyszer, hogy a költemény végén, crescendo-szerűen mondja ki, egzisztenciájára önnönmagához szólva: „köldöködben cipeled a harangkötelet – árva sperma-isten – / ünnepeiden megrántod magadat / ünnepeiden megrángatod magadat // é n v a g y o k a h a r a n g”.
Ez az korai Tóth-kulcsversből kiemelt idézet át is vezet az életmű törzséhez, a válogatás tengelyét képező Istentelen színjáték nagy ívű, prominens ciklusához. A közép-európai, nevezetesen a magyar késő avantgárd költészet egyik legnagyobb kompozíciójának tűnik ez a groteszk, anti-danteszk, a madáchi nagy mű tradíciójával is kont-rát játszó költeményegyüttes. Amely több mint egy évtizeden át sarjadt ki a költő szellemi, lelki, közérzeti és létbölcseleti vetületeket mutató verseiből. „Kik vogymuk? – dereng fel az olvasóban az ősi magyar nyelven feltett retorikai kérdés. Ádámnak az Isten, „odutta vola Paradisumot házoá” – folytatjuk, Tóthnak viszont az a gondja – egyik versalcímét parafrazeálva –, hogy „mi van Ádám füle mögött”. Hajlok arra, hogy ezt a törzsművet – teljes belső kohézióját nem igazán értve-átlátva, sejtve csak inkább – úgy szemléljem, mint valami hatalmas fát, a maga törzsével, ágaival, leveleivel. Tóth – férfikora, élete útja felén járva – lírájában igen nagy fordulatot tett. S most, e válogatás lapjai fölött merengve, meditálva, úgy tűnik számomra, hogy a szükségszerűen énszerű létezés határait, ketrecfalait ismételten, több oldalán végigtapogatva, úgy járt el ,mint ahogy egyik belső ciklusának címe is mondja, mint ama „vak tárlatvezető”. Az isten nietzschei értelemben vett trónfosztása, vagyis a „minden egész eltörött” – a múlt század egészét meghatározó – létélménye, élettöprengése kerül itt több vetületben színre. A Teremtés, a nagybecsű világteremtés szellemi koncepciója ebben a költői megközelítésben elsőre a groteszket, az ironikus hangnem szólamait hozza. Aztán – mintegy az oda- és visszaváltások lépéseivel – maga a versteremtés, a lírai reflexió, a személyes kreáció különleges lehetőségei, útjai tárulnak fel. A ciklus minden belső fejezete valahogy az előző kontrája. És ezt már címük is jelzi: A vak tárlatvezetőt A hús bohóca váltja; a …Mereng a dán királyfi komoly létfilozófiai versei után az érzelmek, az érzékek körében járó Szemünkre lepke fejezet nyit új érzelmi dimenziókat. Tóth nagyszerűen használja fel a modern költészet sokféle modern eszközét – a szürrealisz-tikus képsorokat expresszív kifejezésmódokkal váltva, időnként a enigmatikus, feno-menológiai beszédmódra (Holan, Celan) is nyitva.
Nincs időm, módom most arra – de hiszen Tóth László költészetének kritikai recepciója megtette már –, hogy e líra intellektuális horizontjait is megpróbáljam körbe-pásztázni. Elég legyen most annyi: a mitológiai referenciák, az utalások, a dedikációk, az esetenkénti vers-lábjegyzetek összese-válogatottja (különös tekintettel a magyar, a szlo-vák, a cseh, a lengyel vonatkozásokra) azt mutatja, hogy költőnk az európai irodalom széles textúrájában alkotja, szövi tovább a magáét. Arra azonban – ha befejezésként és röviden is – ki kell térnem, hogy milyen fontos, az egész kötetet átívelő motívum – mondhatni: alapmotívum – verseinek világában: a költői alkotás önreflexiója, az a döntő, keserves és gyönyörű helyzete, amely az én, az egzisztencia súlyos bezártságát és a lét vertikális, transzcendens irányait egyaránt megjeleníti.
Ahogy a könyv címadó – egyúttal záró – írásában is. Befejezésül ezt idézem, hogy ne az enyém, a költőé legyen az utolsó szó joga: „A veréb nevű mozgó biokémiai laboratórium önfeledten ugrándozik a lábam előtt. / A természet kiállítótermében ma a zöldek dominálnak. / A betűk közt, ím, felpiroslik a Nap Martin-kohója.” – kezdi ezt a tavaszi-szellős versbeszédet. Erre zár kapocsként a zárógondolat kettős lendülettel: „Minden a maga nyelvében él. / Ma Isten maga a nyelv.”
(Madách-Posonium, Pozsony, 2009)