Kulcsár Ferenc versei

Episztola a versírásról egy barátomnak                                          
        A múlt évezred hamvazó havából                                                        
        vettem a leveled, barátom:
        invitáltál, írjak
        verset a lapodnak –
        az örök holnapoknak.

        Késtem a verssel. Most már a harmadik
        évezredben vagyok,
        tavaszelőben, ünneplőben –
        élet és halál szavait
        jegyezgetem éppen…

        …imént egy katicabogárka
        röppent a szobámba,
        körbefutva készülő versem,
        nem marad-e ez is nyersen,
        hanem megíratik nagy erős szavakkal,
        s nem rontatik vassal, sem égi haraggal.

        Ó, katicabogárka, szállj fel az égbe,
        mondd meg ott az istenkének:
        zárja be a hideget, nyissa ki a meleget.

        De ki nyitja ki, barátom, az egeket?
        Kit kér Zrínyi, amint ígyen eseget:
        Adj pennámnak erőt, úgy írhassak, mint volt,
        olvassa az eleven, betűzze a holt.
                                                                                 
        2
        Idézzem a Veszedelmet?
        Szent királyunk intelmeit?
        Világok leomló hegyeit?
        A Himnuszt vagy a Szózatot?…
        Láthatod, barátom, fecsegő vagyok.
        Megesküdtem, pedig: örök csend a vers.
        Mélyebb, mint az idő kútja.
        Lélek vezérli. Lélek az útja.

        Szép verset írni egyszerű:

        Megyek az erdei ösvényen át,
        keresve az örök hazát –
        szívemben kísértő öldököl,
        lelkemben Isten tündököl,
        s csipkebokor lángol körben,
        bennem, a mélyemben,
        százezermillió évemben.

        A versírásról ezt akartam neked
        elmondani, barátom,
        s bár szószátyár voltam, belátom:
        ember vagyok – az angyalok
        érettem járnak mind gyalog.

        S ha szóra nyílok? Világok nyílnak!
        Égzengések, hegyomlások, vadak verset írnak.

Isten elől elrejtetted orcád                                            

        Emlékszel,
        huszadik század?
        Nyomta a bordámat
        két hatalmas vállad,
        s kavicsokkal tömted tele
        panaszoló számat.

        Letörted Isten legszebb ágát,
        elraboltad anyát, a drágát,
        begyűrted őt a hideg égbe,
        a közömbös, örök fénybe.

        Emlékszel,
        huszadik század?
        Koncként dobtad ebek elé
            veséjét apámnak,
            fölégetted tüdeje
            elszáradt lombjait,
            elraboltad magyarul
            mosolygó álmait.

            Hízzon a gyalázat, dagadjon a kín –
            letartóztattad verseim.
            Kerék alá tetted, onnan is kivetted,
            mérgezett kútba vetetted,
            s elvittél a békefrontra
            sárban kúszni-mászni,
            önnön sírgödrömet
            hóban, fagyban ásni.

            Emlékszel,
            huszadik század?
            Eszedet vette pusztító lázad.
            Fejvevő pribék, porkoláb voltál,
            bűnös bensődből kihajoltál,
            s lefejezted önmagad.

            Nem öleltél – öltél.
            Bakó voltál, böllér.
            Véres kézzel dédelgettél,
            hiénahússal etettél:
            kifosztattak benned
            elevenek és holtak,
            megaláztattak általad
            eljövendők s voltak.

            Emlékszel,
            huszadik század?
            Széttépett a kétfejű
            gyűlölet s utálat.
            Mint varangyos béka, sunyítva
            követted minden léptem,
            földön, víz alatt, égen.

            Depressziós, síró
            torzszülött voltál,
        meggyaláztatott miattad
        kegyelet és oltár,
        Isten elől elrejtetted orcád,
        ne lássad, mint épül
        a láthatatlan ország.

        Emlékszel,
        huszadik század?
        Nyomta a bordámat
        két hatalmas vállad,
        s kavicsokkal tömted tele
        panaszoló számat.

Ezerkilencszázhatvankilenc csúf nyarán

        Tűzben ragyogó csillagok,
        Posonium városában
        vért köhögök, meghalok.
        Tornyosuló magas egek,
        öleljetek, szeressetek,
        húszéves vagyok, nagybeteg.
        Teremtés éneklő virágai, madarak,
        világokat kigyújtó szép szavak,
        szerelmeim, segítsetek,
        amíg a poklokon átkelek.

        Tűzben ragyogó csillagok,
        Posonium városában
        vért köhögök, meghalok.
        Hol vagytok, ó, szárnyaim,
        örökszép hajnalok?
        Miért nem nyíltok rám,
        nagy égi ablakok?

Isten ezer mosolyával mosolygó világom

        Nyolcéves vagyok. Vagy hét. Vagy hat. Vagy öt.
        Sírdogálva lépkedek ég és föld között.
        Vörösbegyek, vércsék, mátyásmadarak kísérnek,
        mennyország-illatú lények.
        Négyéves vagyok. Vagy három. Vagy kettő.
        Évezreknek, isteneknek, planétáknak tetsző.
        Hegyomlások, óceánok, porban égő holnapok,
        miért vagyok, miért leszek, leszek-e – szóljatok.

        Egyéves vagyok. Negyvenkettő. Ötvenhárom.
        Isten ezer mosolyával mosolygó világom,
        tűzben próbált egeid záporoznak reám,
        s perzselő szeledtől cserepes lesz a szám.