Mács József – Levél a mennyországba! – Kegyelem életfogytig…

(Esterházy János szenvedéstörténete – Molnár Imre dokumentumkötete)
Molnár Imre történész nagy körültekintéssel állította össze a Kegyelem életfogy-tig című könyvet, amelynek alcíme: Esterházy János szenvedéstörténetének dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzése alapján.

A könyvhöz Várszegi Asztrid pannonhalmai főapát írt fájdalmas indíttatású ajánlást: „Megrendítő dokumentum-kötetet tart kezében az Olvasó. Súlya a német koncentrációs táborokat megjárt rabok visszaemlékezéseihez mérhető.”

A Kegyelem életfogytig a felvidéki magyarság máig kellően nem ismert mártírpolitikusával, Esterházy János megrendítő szenvedéstörténetével foglalkozik. Valamint a mellette testvéri hűséggel kitartó és távolból együtt szenvedett Máriával, akinek a több mint harminc évig Lengyelországban rejtegetett naplóiból, leveleiből és feljegyzéseiből összeállított könyv makacs, idegborzoló tényeket tár elénk. Megdöbbentő anyagához Mycielski Péter(Mária asszony fia) és Molnár Imre írt közös bevezetőt!
Ami rögtön szembetűnő, hogy a drámai hangvételű napló egyetlen sorából sem sugárzik gyűlölet. Írója nem azonosul a  bosszút lihegő szlovák gyűlölködőkkel, akik elfogadva Beneš, Gottwald, Husák belügyi megbízott embertelen nacionalizmusát, azt a tanulságot vonták le a második világháború történetéből, hogy a békét megcsúfolva vagy képesek lesznek megszabadulni a nagy népességű dél-szlovákiai magyarságtól, vagy nem. Ha az utóbbi következik be, nyugodt álmaiktól fosztják meg magukat, az ország területi épségét soha nem látják biztonságosnak(lásd manapság is a Slota– Belousová-féle szlovák nemzeti pártos rémüldözőket, riogatókat)…

De mi lehetett a szlovákok legnagyobb baja Esterházy Jánossal? Nyilván nem akarták, hogy a gróf életben maradva példaképe, tartásával pedig erősítője legyen a nemzetéhez hű szlovákiai magyarságnak. Jozef Tisót, a rövid életű fasiszta szlovák állam elnökét kivégezték, Esterházy Jánost, a szlovák parlament egyetlen zsidó törvény ellen szavazó képviselőjét meg hagyják életben? Ha a fasiszta szlovák állam veze-tőjének, Hitler legbizalmasabb csatlósának vesznie kellett, vesszen a zsidókat hősiesen mentő magyar gróf is. Haldokoltatása maradjon elrettentő példa a kitelepítés és deportálás kudarca után nyakukon maradt magyaroknak. Töltsék félelemben napjaikat, roppanjon meg gerincük, tartsák értelmetlennek magyar mivoltukat, áldozzák fel gyermekük lelkét a szlovák iskolákban. Lehet kínlódva és szenvedve kegyelemben élni életfogytig. Emelt fővel ezt bizonyította az ötvenhat évesen meghalasztott Esterházy János, mint ahogy a szlovákiai magyar nemzetrészt is lehet hosszabb távon nyelvében meghalatni. Mindkét esetben elmúlás a történet vége. Az előbbi időtartama életfogytig tart, az utóbbié meg mindaddig, míg a megmaradás akarata él az egyre fogyó szlovákiai ma-gyar népességben! Az előbbi halál az elviselhetőbb. Az utóbbi hosszan tartó és kínos, mert ebben a folyamatban egy egész „nemzetrész süllyed el…”
Az első köztársaság kommunistáinak bizalmát élvező Fábry Zoltán határozottan felemelte szavát Esterházy János mellett. De az akkori közömbös cseh és szlovák értelmiség nem hallotta meg a kiáltását. A vádlott megszólal írójának vox humanás hangja süket fülekre talált. Egyetlen helyeslő, támogató levél sem érkezett Stószra. Nem nehéz kitalálni, mit gondolhatott Fábry a negyvenöt után lealjasodott világról. A megakadt és zátonyra futott deportálás és kitelepítés ördögi tervének hajója csak még nagyobb bosszúval töltötte el kitalálóit. S ez abban fejeződött ki, hogy a cseh és szlovák nemzetállamot velünk szemben máig érvényesíteni akaró embertelen intézkedések nyo-mán ne találjuk helyünket és nyugalmunkat a másodszor is akaratunk és beleegyezésünk nélkül ránk kényszerített országban, tekintsük idegeneknek magunkat, mostoha sorsúaknak, hazátlanoknak az anyaország szomszédságában. Legyen az életünk bűnhődés egészen addig, míg el nem fogyunk! Ha nem sikerült nagyhatalmi hozzájárulással elűzni bennünket szeretett szülőföldünkről, akkor úgy viszonyulnak hozzánk, hogy a na Slovensku po slovensky-s (Szlovákiában szlovákul) állandósított nyomással, zaklatással, amely máig tartóan azt a célt szolgálja, hogy ne kelljen számunkra a kétnyelvűséget szóban, írásban törvényesen biztosítani, s önként feladjuk nemzetiségünket, vagy önként távozunk az országból. Ha viszont sem ezt, sem azt nem tesszük, a nyelvhalál szörnyű „élményében” lesz részünk. Ugyanis az ajándékba kapott terület mindaddig nem biztonságos, míg a magyarok saját földjükön élnek és az anyanyelvükön beszélnek!

Az életfogytig börtönre ítélt Esterházy Jánoson néhányan, nagyon kevesen a cseh és szlovák bosszúállók oldaláról is próbáltak segíteni, amint Mária asszony nap-lójából kiderül, de azt soha nem érték el, hogy a gyógyíthatatlan beteget hazaeresszék meghalni az övéihez. Szibériai táborban károsodott vészesen a tüdeje. De a kegyetlenül nehéz, embertelen sors haláláig nem tudta megtörni, összeroppantani. A grófi családban szerzett mély istenhite erősebbnek bizonyult a barbár sztálini életellenességnél. Az itt-honinál is. Képes volt ott is, itt is fogoly- illetve embertársain segíteni. Megkapó és megrázó olvasmány a Kegyelem életfogytig. Tanúságtétel arról, hogy gróf Esterházy Jánosnak csak az egészségét tudták  börtönökkel és gulággal tönkretenni, a lelkét nem. Azt hitének áttörhetetlen páncélja védte!
Számosan voltak segítői a szlovákiai magyarok közül, akik Mária asszonyt hűségesen támogatva elérték, hogy az l947-ben távollétében hozott halálbüntetést életfogytig tató fegyházra változtassák. Akik gondoskodtak a tüdőbetegsége gyógyításához szükséges és nélkülözhetetlen drága gyógyszer (Streptomicin) beszerzéséről. S tették mindezt olyan helyzetben, hogy mindennemű kapcsolattartás a gróffal és a húgával l957. március nyolcadikáig, Esterházy János földi életének befejezéséig, igen-igen merész és kockázatos cselekedet volt. Dobveréssel nem történhetett az érdekében semmi, csak szigorú titoktartással.

Ezzel magyarázható, hogy mi, a negyvenöt utáni tájékozatlan és felkészületlen, úgynevezett alapozó nemzedék tagjai évekig jóformán semmit nem tudtunk az Esterházy János életének megmentéséért és szabadulásáért folytatott küzdelemről. Pedig az ötvenes évek elején megnyílt Szlovák Pedagógiai Főiskola magyar tagozatán magam is vizsgáztam az Esterházy Jánoson segíteni akaró Balog Dénes Árpádnál, aki a Prágai Tavasz bukása után Svájcba menekült a rehabilitált Husáktól félve, akinek a halálos ítéletet kimondó, majd életfogytiglani börtönre változtatott perében tanúként jelen volt. l948 után, a kommunista hatalomváltás elején a cseheknek a szlovák burzsoá naciona-listákkal is igen-igen meggyűlt a bajuk, hiszen nagyobb önállóságot követeltek, mint amennyit ők jónak láttak. Gustáv Husák tizenegy évet ült börtönben. A hatvanas évek elején szabadult amnesztiával…

A könyvben előforduló, a Magyar Pártban Esterházy János legszűkebb köréhez tartozó, és nagy bajában a szabadulását segítő Mayer Imre egyetemi tanár szintén tanárom volt az ötvenes években. A lánya pedig, Mayer Judit, aki a rá jellemző alapossággal és szerénységgel a szomorúságot árasztó könyv nagyon szép utószavát írta, báty-ja mentésében végig Mária asszony oldalán állt, s nagy felkészültséggel nyugdíjba vonulásáig oroszlánrészt vállalt a csehszlovákiai, majd szlovákiai magyar könykiadás munkájából. Apának és lányának elemi érdeke volt, hogy Esterházy segítésével kap-csolatban lakatot tartsanak a szájukon.
Esterházy Jánossal a szovjet gulágról nagy betegen hazatérve börtönöket cseréltettek. Megismertették vele Illavát, Lipótvárt és Mírovot. Ez utóbbi helyről érkezett hosszú kínlódtatása után Mária asszonynak a távirat: „Értesítem, hogy a fivére J. E. l957. III. 8-án hunyt el, a holttest el lesz hamvasztva, de nem lesz kiadva a családnak. Aláírás: Parancsnok.” A hatalom  halála után is félt tőle. Temetését nem bízta a család-ra. Attól tartott, nagy tömeg rója le kegyeletét. Az urnát Prága egyik temetőjében rej-tették el. Persze, semmit nem lehet hosszan titokban tartani. Csak kiderült, hogy Esterházy János hamvait a cseh főváros melyik temetőjében dugták el. Azóta évente búcsú-járó hely…

A Molnár Imre történész által gondosan összeállított könyv sokatmondó és tanulságos. Úgy peregnek lapjain az események, hogy a naplórészletek történései magukkal ragadják az olvasót. Az újlaki kastély és az újlakiak bemutatásától egészen a prágai temetőig bontakozik ki bennük gróf Esterházy János töretlen jelleme, emberi nagysága. A kegyelem életfogytig lehangoló drámaiságán túl azért is  szomorú olvasmány, mert az európai uniós tagságot nyert Szlovákia sem akarja őt rehabilitálni. Attól fél, hogy vele együtt a csehszlovákiai, illetve szlovákiai magyarságot is fel kell mentenie a negy-venöt utáni kollektív háborús bűnösség koholt, igazságtalan és embertelen vádja alól.
Ennek azonban előbb-utóbb be kell következnie, ha Szlovákia komolyan gondol-ja a gyűlöletet barátságra változtató szlovák–magyar megbékélést. A negyvenöt után történt magyarellenes  intézkedéseket csak bölcs és belátó jóvátevéssel lehet felejtetni. Hogy ez bekövetkezzen, ahhoz újra kell gombolni a szlovák–magyar viszony kabátját. Feje tetejéről talpára kell állítani a dolgokat, s a teljes jogegyenlőség törvényes biztosításával, s számunkra a két legérzékenyebb területen (oktatás, kultúra ) autonómiával olyan jogegyenlőséget kell teremteni, hogy a szlovákiai magyar valóban otthon érezze magát az anyaországától elcsatolt szülőföldjén.