Milan Rúfus versei

Tavaszi vers
        Tavasz, mozgó higany ér hőmérőjében.
        A madarak röpte magasra emeli.

        Sugárzás bronzába a szépséget vésem.
        A fű zöld sörénye a napfényt keresi.                                    

        A föld mint a szőlő a nők ablakára
        az ekére hajolt, fogta a kereket.
        Szemérmes hűséggel, meztelenül állva,
        a csírára várva csendesen remegett.

        Május megy a földön sugarak szamarán.
        Poharából győztes, langyos eső esik.
        Sóvárgunk nők öle és nyugalma után,
        és szélesre tárjuk az ölünk szirmait.

        Századok sebéből gyanta folyik szépen.
        Gyermekkorom zöldjén legelnek a szemek.
        Tavasz, mozgó higany ér hőmérőjében,
        ne sajnáld tőlünk a termékeny életet.

        Május megy a földön, titkon erőt gyűjtünk.
        Bánatnak a nyájra nem kellett vigyázni.
        Május megy a földön, és mi felkészültünk
        tiszta szívvel, sóval, kenyérrel kínálni.

Vers

        Töri az életet a tőr éles éle.
        Ott van diadala és tragédiája.
        Virágok hullnak a szoborra, emlékre.                             
        Siralmas dalt dúdol vézna költők szája.
        A fájdalom forró könnyeket szült régen.
        Az emberek sápadt, bús arcába vágta.
        És mi az igazság? Tündér a mesében,
        mely folyton menekül tőlünk a világba.

Asszony

        Te, ki nem maradsz ott, hol sebet ejtettél.
        Mint egy öreg naptárt, úgy összefestettél.
        Bájos ujjaiddal egyre büntetsz engem.
        Meztelen bujdosok a szórengetegben.

        Végtelen estéken bús dalom vigasztal.
        Ha a szív összetört, nem gyógyul szavakkal.
        A gonosz gyöngédség ereinkben fekszik.
        Kenyerünk keményebb, magányunk növekszik.

Ima kedvesemért

        A galagonya milyen csendes.
        Hallom a harmat, hogy csepeg.
        Az ég ezüstjén madár repdes,
        és a kedvesem nagybeteg.

        A kedvesem egyedül, árván
        fekszik a hold fehér szemén.
        Mint a kő a folyó partján,
        mint a víz, amely nem beszél.

        Gyógyítsd meg őt, fű, virág, ember.
        Gyógyítsd meg őt, én Istenem.
        Nehéz bánata mint a tenger
        százszor átszúrja a szívem.

        Ó, te hold, fehér, tiszta kézzel
        takard el hát félelmemet!
        Gyógyítsd meg és add vissza nékem,
        add vissza a kedvesemet.