Lehocky Teréz – Keresztre feszítve (1)

A mama egy faluban tanított. Pirkadatkor kelt és csak este, szürkületre jött haza. Gyalog járt. Nem tellett vonatra. A papa nagy kujon volt. Kanmurikra járt. Buzgó szocialistaként tagadta az Istent, szapulta a pápát, az egyházat, de csak akkor, ha berúgott.

 Az első gyereket, a fiút Mussolini Benito Hamilkárnak ke-resztelték. A pityókás apa ötlete volt. Neki mintaképe volt Juarez Benito, a mexikói forradalmár, aki Habsburg Miksát, Ferenc Jóska öccsét, Mexikó császárát agyonlőtte. Hamilkárnak pedig azért, mert a nagy Garibaldinak Giuseppe mellett ez volt a másik neve. Sejtelme sem volt, hogy Hamilkár egykor karthágói zsoldosvezér volt, hiszen írni-olvasni se tudott, csak később birkózott meg a betűkkel.

Utána lett még egy csapat gyerek. A családi környezet rettenetes volt. Otthon csupa ridegség, nyomorgás, a szülők folyton marakodtak. A perpatvar azzal vég-ződött, hogy a papa megverte a mamát. Ebédre fekete kenyér járta meg leves egyben a nyaklevessel. A fiúk összezabáltak mindent, ami a kezük ügyébe került, néha a másnapra való kenyeret is. Csupán nagy ünnepre volt hús, ha a mészáros adott hitelbe. Minden pénz a söntésbe ment. A papa dáridózott, a szajháinak vette a cafrangot. Benito csak hároméves korában tanult meg gagyogni. Mindenki hitte, bárgyú lesz, nyáladzó hülye, aki bevizel az ágyba.

Nem csoda. Ha a papa hazajött tántorogva, „gyalulatlan” szavakkal élt. Féltek tőle, mindenkit kizavart az ágyból, vagy maguk ugráltak ki az ablakon át az udvarra. A mama reszketett, mint egy horpaszon rúgott kutya. Az éjjeli szólam így hangzott el: „Kuss, dögölj meg. Mert az izédbe rúgok” – hozzáfűzte a hátsó fertály-nak a legócskább elnevezését.

A mamának sikerült kikilincselnie, hogy Benitót felvegyék a szaléziánusokhoz az iskolába. Benito hála helyett gyűlölte az áristomukat. Eddig az utcagye-rekek paradicsomában élt. Csellengett. Iskolakerülő volt. Verekedhetett. A körmei alatt vastag piszok. Most meg hajnali ötkor kiugrani a szalmazsákról, megmosakodni, misére menni. Minden héten gyónni, hogy almát lopott a szomszédtól, beleköpött valakinek a tányérjába. Az ebéd alatt nem volt szabad megnyikkannia sem.
Elgáncsolta az iparbárók csemetéit, a város mandarinjának kölykeit, akik a refektóriumban (kolostori ebédlő – szerk.) a papokkal egy sorban, terített asztalnál falatoztak, míg a szegényebbje a macskaasztalnál kanalazta a soványabb levest. Ezeknek az apja megtudta fizetni a kosztot, a tandíjat. De a nyomorgók gyerekeikért a község guberálta le a költséget vagy maguk a szaléziánusok irgalmaskodtak. Karácsonyra nagy dámák osztogattak ajándékot, vékonyra kifényesedett nadrágot, agyonmosott ingeket, kopott télikabátot. Kezet kellett csókolni érte. Benito irigy-kedett az úri fiúkra, de semmi pénzért sem ismerte volna be, hogy irigykedik, mert ezzel elismerné, hogy kevesebb, mint azok, mondta a többi koldusdiáknak.
– Amijük van, azt megrongálom, eldobálom. Nekik se legyen semmijük! Honnan tudta volna, hogy ez nihilizmus, gyógymód, ír a sebre.
Lopott, csalt, tönkretett, rongált. Az asztal alá dobta az üres levesestányért, a zsírtalan makarónit, ha látta, hogy amazoknak van rajta sajt, paradicsom, gomba. Elszakította az alamizsnás göncöket. Mindig kiderült, ki volt a tettes. Végül is ki-csapták. A mama térden állva visszakönyörögte, és sikerült Benitónak leérettségiznie a tanítóképzőben. Mondta az anyjának:
– Markomban a képesítés, de állás sehol.
A mama vigasztalja:
– Édes fiam, majd csak akad valahol segédtanítói munka.
– De azzal nem jár fizetés, csak pár líra könyörületből.
– Csak fogadd el. Látod, az úri fiúk, akik elvégezték a jogot, beállnak munka-bér nélkül ügyvédbojtárnak, vagy ingyen ülnökösködnek a bíróságon.
A közmondás, a tapasztalat állítja, hogy az alma nem esik messze a fájától. Benito is hajszolta a nőket. Sose volt szerelmes, csak élvezni akart. Akárkivel, akárhol. Egyúttal beigazolódott, hogy minden oknak van következménye. Az ágyéka elvörösödött, erősen viszketett, megduzzadt. Az alsónadrágja tele sárgálló foltokkal.
A zsidó bőrorvos higannyal kezelte. „Szifiliszed van. Hol szedted föl.”
Nem tudta, nem is firtatta, ki fertőzte meg bujakórral, amiből nem lehet egészen kilábalni. A félelem elkísérte férfikora alkonyatáig.
Segédtanítóként meg kellett elégedni a fehérnéppel, akik útjába kerültek: egy mezítlábas fiatal nővel, aki a kútról hozta a vizet, akár valaha Ráchel, vagy a szamaritánusnő, aki Jézust megitatta bögre vízzel. Súlyos nagy mellei voltak. Szoptatott. A ruháján áttört a zsíros anyatej.
– Aztán miért te cipeled a vizet? Miért nem a férjed?
– Nem csinálhatja! Bevonult katonának. Nem a férjem. Csak összeálltunk. De ha itt is volna, nem csinálná. Vizet hozni az asszonynép dolga.
Nem mondott újságot. Az egész Balkánon, Olaszhonban, keleten a nő csak teherhordó állat, csak tárgyféle, amivel a férfi rendelkezik. Benito olvasta valahol, hogy még a japán császár is eltángálja, dagadtra képeli a házastársát.
Párszor elbeszélgettek. Azontúl esténként bejárt a szoptatós anyához. A falu mindent figyel, észrevesz, elpletykál és elítél. Egy este hűlt helye a nőnek és a cse-csemőjének. A szomszédasszony kajánul tájékoztatja: „Várhatod. Annádnak kitették a szűrét Angelo szülei.”
Benito Hamilkárt nem érdekelte, mi lett vele. Félt a felszarvazott szeretőtől, aki szicíliai volt. Még megkéselné. Nem vajúdott benne sokáig a töprengés. Muszáj eliszkolni, idejében kereket oldani, különben lenne nemulass. Nyakába vette a lábát. Ment a mamához. Megijesztette és megköpölyözte. Nem csak Benito, de a többi fiú is nadályként szívta a vérét a szerencsétlennek.
– Mama, nem tudok megélni a nyomorúságos segélyből. Csak ötven…???
A szünetben egy árva fitying se jár a tanítónak. Tele vagyok adóssággal. Leg-alább száz líra kell. Ha nincs, végzek magammal.
– Ne beszélj zagyvaságokat. Majd szerzek.
Otthon nincs összekuporgatott pénze. Mindent elimádkoztak, kiesdekeltek tőle a gyerekek. A zaciban nem fogadták el a téli holmit, hát beszerénykedett a zsidóhoz silány aranyláncával, az elvékonyodott karikagyűrűvel.
Benito meg se köszönte, máris meglépett, elinalt toronyiránt, Svájcba, az egyetemre. Összeolvasott tücsköt-bogarat, kezdve Kierkegaardtól a tatárképű Leninig, aki két nővel élt közös háztartásban, a feleségével és a szeretőjével, Inesszel. De semeddig se tart száz líra. A mama olyan sovány, hogy tűbe lehetne fűzni. Még árnyékot se vet, nem tud összeböngészni még tíz lírát se, levélben kesereg a fiának.
Az apád megint dutyiban van a durva beszédei miatt. A választások előtt a piazzán ócsárolta a papokat, az egyházat. A karabélyosok elagyabugyálták. Kiverték a fogait, merthogy kommunista.
Benito haza se mehet. Besorozták katonának, muszáj idegenben csavarognia. Beállt hordárnak az állomáson, kínálkozott alkalmi munkásnak. A ruhája rongyosodott, nem volt még váltani való fehérneműje sem. Esténként sorba állt a ferencesek menházánál, nehogy lekésse az ágyat a tömegszálláson meg a népkonyhai tányér levest karaj kenyérrel. Reggelenként a pocakos csuhás barát valamennyi-üket kihajtotta, albánokat, férfit, nőt, munkanélkülieket, nehogy valahol a kolostorban megbújjanak, ott rekedjenek, átmenjenek a kerengőhöz a templomba és ott valamit elcsórjanak, vagy kikampózzanak valamit a templomi perselyből. A fe-renceseknél se tűrik meg Benitót, mert civódik, perlekedik, összeverekedik a férfiakkal.
Korgó gyomorral, mígnem egyszer a rendőrök három napra fogdába dugták. Legalább addig volt silány koszt. Elkeseredett. Nincs kiút. Muszáj odaállni a templomokhoz koldulni.
Egyáltalán nem hitt Istenben, de most fohászkodott, esdekelt Máriához. Megfogadta, hogy ezentúl vasárnap jár misére. Tényleg, Mária segített. Néha jutott váratlanul munka, kisegítő pincérként dolgozhatott, nagy kék köténnyel, ami eltakarta a lyukas nadrágot. Volt kifutó, raktári munkás, a darunál cipelte a ládákat. De sokáig sehol sem tűrték meg. Torzsalkodást szított, visszabeszélt. Képtelen volt kegyenckedni, mint a többi éhenkórász és hontalan. De mutatós volt, fiatal, az öregedő dámák adtak neki papírpénzt, ha hozzájuk törleszkedett.
Nem tartották selyemfiúnak, hiszen majdnem folyékonyan beszélt franciául, németül, míg a többi nincstelen analfabéta volt. Ezeknek a szemében ő szuperuomo volt; izgatott, bújtogatott, lázított. Olyan volt, mint egy cherubin, lángos pallossal. Még az is előfordult, hogy néhanapján az alja sajtó elfogadott tőle egy-egy cikket. Ilyenkor gőgösen, tele dölyffel felállt egy hordóra, akár a régvolt Diogenész és elszavalta, hogy Jézus nem volt Isten fia, csak egy munkanélküli csavargó, akit a jeruzsálemi ringyók szerettek. Egy közönséges zsidó kommunista volt, egy zelóta? (vakbuzgó – szerk.) késelő banda tagja. Sikerült neki egypár falusi libát, tucatnyi nyomorult halászt megbolondítani. Azok tartották ki, ahogy Renan írta.
A pénzből, amit a hervadozó vígözvegyek adtak, vett magának használt öltönyt, lábbelit. Persze, elfeledkezett, hogy nyavalygott a szűzhöz kegyelemért. Sőt. Ám akkor észrevette, hogy a piacon egy piszkafa kapucinus csepüli az elharapózó ateizmust, Benito pökhendien a szavába vágott.
– Ide figyelj, barát, Isten nincs. Adok neked öt percet. Ha addig nem sújt le rám, akkor nincs, vagy legalábbis tehetetlen.
Az öt perc elmúlt. Benito peckesen, szemétdombi kakas módjára kevélyen ellépegetett.
Valaha azt hitték, néma lesz. De nem. Tudott kapásból beszélni, rögtönözni, eredetieskedni, népszerűsködni. Mindenféle nővel aludt pénzért is, meg ingyen is, orosszal, franciával, svábbal. Hozta kerítőként az ittas pasasokat a lotyóknak. Kivakaródzott, kiöltözködött. Pöffeszkedett, hogy tudósnak nézzék. Járt a köz-könyvtárba, egyetemi könyvtárba, a szolgák még meg is süvegelték. Tudott hazudni, dicsekedni, hogy Genfben a vörös hajú Lenin meg a zsidó Trockij vele paroláznak, de ő résen van! Álkommunisták. Micsoda kommunista Lenin, hiszen a mamája gazdag paraszt. Szibériába se ment a fogolykaravánnal, hanem gyorsvonaton, első osztályon. Mikor már nem voltak sínek, kocsit, lovakat bérelt. No, és Trockij, annak a bőre alatt is pénz van. Azért tud a drága Svájcban élni, még házat is venni.
A szerencse lassan Benito mellé áll. Megismerkedett egy telivér zsidó lány-nyal. Bagóhiten élt vele. Angelikának hívták és nyugati egyetemet végzett. Csúnyácska volt elhájasodott fenekével, de volt állandó lakása és fizetett munkája egy szerkesztőségben. Istápolta Benitót, szerzett neki munkát, másolt, fordított, írta írógépen  a szövegeket.
De egy nap jött a távirat. „Gyere haza. A mama haldoklik, még egyszer látni akar.” Utazott is lóhalálában. Érezte balsejtelemmel, ha az anya meghal, akkor válik az ember felnőtté. A mama nélkül csak olyan, mint a csordából kivert állat. Haj-léktalankodhat, nincs hol lehorgonyozni. Akinek már nincs anyja, az kiesett az élet nagy lyukú rostáján, elszakad a nyájtól, elszigetelődik.
Nem várhatta meg a temetést sem. Menekülnie kellett, hiszen el volt ítélve, távollétében, mint katonaszökevény pár évi börtönre és máris mindenütt keresték, szaglásztak, szimatoltak utána. A zsidólányhoz se mehetett vissza, kitoloncolták, mint anarchistát.
Mitévő legyen? Elkutyagolt Franciaországba, de itt se volt nyugta. Sztrájkokra járt, minden tüntetésen részt vett, ordítozott, kommunitáskodott. Letartóztatták tömlöcbe zárták, de megint kiengedték, mert volt útlevele, amit sikerült neki meghamisítani.
Az újságokból megtudta, hogy az olasz királyné, Eleonóra végre-valahára megszülte a trónörököst, Umbertót és amnesztia lesz. Hazament, beállt bakának. Megúszta a büntetést. Szegény mama, még holtában is hasznát lehetett venni. Bea-dott egy leszerelési kérvényt. Otthon van egy csapat örökké éhes gyerekszáj. A papa mindent eliszik, amit néha keres. Hízelgett, törleszkedett. Gyönyörű leveleket írogatott a hatóságnak. Elismerte, hogy szocialista érzelmű, de mindent abbahagy. A ki-rálynak leghűbb katonája lesz. És csodák csodája, megkapta az obsitot, vége lett a cudar katonaidőnek. Ha fújnák a kapisztrángot, nem kell a kaszárnyába takarodni.
Bezzeg az otthon már nem a régi. A mama szolgálati lakásából kilakoltatták őket. A papa kibérelt két ablak nélküli odút. Élnek, mint a vakondok. Éjjel megjön a papa borgőzzel, ledöglik, hortyog és néha összeöklendezi a padlót. A gyerekek előtt gyalázkodik, pallérozatlanul. Kint settenkednek a hitelezők, boltosok, kocs-márosok. Mikor nyílik az ajtó, beszüremkednek, lármáznak. Benitótól követelik a hitel kiegyenlítését, mert ő hoz haza szegényes bért a falubeli tanítóságból. De Benito iszik, és ha ittas volt, nem nézett még az iskola felé sem. Meg egyre-másra szerelmi botrányai voltak, férjes asszonyokkal, összeverekedett a megcsalt férjekkel.
A faluban megelégelték. A község nem újította meg vele a szerződést. Hiába fércelt össze ígérgetést, mentegetőzést. Nem volt semmi célja, terve, semmi, ami sarkallja, serkentse. Az apja is az ő nyakán élősködik. Durván veszekednek. Akkora ricsajt csapnak, hogy a háziúr fenyegetőzik, kidobja mindnyájukat. A csí-pásszemű vakarcsok Benitóba kapaszkodnak, hogy meg ne verje a papát.
De a jó isten mindent megbocsát. Aki pofont ad, azt… olvasta egy fára ragasztott papíron, hogy szerkesztőt keresnek, nagyszájú merész alakot, akinek nem fut az inába a bátorsága. Zugszerkesztőség volt, ahol imádták Sorelt és Marxot. Nosza, firkált egy hatalmas cikket Marx jubileumára. Hogy elkeljen a lap, saját magának kellett végigházalni a várost és a falvakat. Most alkalmazták koldusbérért, úgyse tudtak volna többet ígérni.

(Folytatatás a következő számban)

—

Lehocky  Wiezler Teréz a közelmúltban ünnepelte 90. születésnapját. „Nagy ajándéka a sorsnak – írtuk öt évvel ezelőtt –, ha az ember
85 évesen is megőrzi korábbi erényeit, szellemi frissességét, kíváncsi rácsodálkozását az életre.” A változásokat (bizonyára) ő érzi leginkább, külön öröm azonban számunkra, hogy az alkotómunka  örömét nem adta fel. Megkésve bár, de  közöljük azt a novelláját, melyet néhány hónapja küldött a szerkesztőségbe.
     Derűs éveket, egészséget, erőt kívánunk a további évekhez.