Margó – Éltetőnk a zaklatás
A szlovák kormány úgy kezel bennünket, mint mostoha apa a látni sem kívánt gyermekét. 1945 óta elődei politikáját folytatva azt hajtja, hogy gyermekeink nem tudnak, nem is akarnak megtanulni szlovákul, és ezáltal veszélyeztetik az ország politikusainak magyar-kérdésben mindig egyakaratú, nyelvtörvénnyel többszörösen megerősített szándékát, amely szerint a magyarok közé telepedett szlovákoknak nem kell megtanulniuk magyarul.
S teszi mindezt azért, hogy félelmet keltsen, és hogy soha ne kelljen bevezetnie Dél-Szlovákia hivatalaiban a szlovákra és magyarra egyformán érvényes szó- és írásbeli kétnyelvűséget. Ezért idegesítő mostanság a fiatal állam számára, hogy az Európa Tanács ilyen-olyan vizsgálódói meg-megjelennek nálunk, és a velünk szemben türelmetlen szlovákok esetleg magukról megfeledkezve durván rájuk szólnak, hogy Szlovákiában szlovákul! Lehet, az angol trónörökös sem ok nélkül hagyta ki látogatásából Pozsonyt. Hiába ad bele minden apait-anyait (Károly nem tudja, hogy csak ránk vonatkozik a nyelvi szigor), még mindig nem áll rá a szája a szlovák szavakra. Az erőszaknak meg semmi értelme. Erre ők rájöttek, bár későn, amikor gyarmatbirodalmuk szétesését már nem lehetett megakadályozni. Pedig az ő nyelvük leigázó nyelv volt, a Svatopluké meg, ki tudja, milyen, hiszen a források szerint ő nem is ismerte az ószlovák nyelvet. Ugyanolyan nehéz lehetett számára az elsajátítása, mint Fico miniszterelnöknek az ószlovákok utódnyelve, hiszen esküdni mernék rá, hogy ő sem tudja hibátlanul az anyanyelvét, vagy ahogy ő szokta felemlegetni nekünk, TÖKÉLE-TESEN megtanulni. Nagyon is értem Károly herceg óvatosságát (üknagyanyját tekintve neki is folyik magyar vér az ereiben), hogy nyelvismeretből semmi kedve nem volt gyenge bizonyítványt kiállítani magáról. Edzett férfiú, inkább átugrotta Szlovákiát, Varsó után megcélozva Budapestet és Prágát. Fejtágítóitól is valószínűleg azt a tanácsot kapta:
„Ne álljunk meg Szlovákiában. A szlovák kormány el van foglalva a magyar iskolák tanulóival. Éjjel-nappal azon töri a fejét, hogyan »tanítsa meg« őket a nyelvészeknél is jobban szlovákul. Azt szeretné kitalálni, hogyan lehetne dupla anyanyelvűvé tenni a lusta ma-gyar gyerekeket, mert akkor nem lenne számukra idegen nyelv a szlovák. Mindezt persze anélkül, hogy két fejük lenne meg négy fülük. Meg két gyomruk. Bár ez sem lenne szeren-csés. Megterhelné a költségvetésüket!”
„Ez a bajuk a magyar gyerekekkel?”– kérdezte Károly unottan a repülőgép fedélzetén. „Ennyire szeretik őket?”
„Egy frászt. Idegesíti őket a magyar szó! A kormány szeretné elérni, hogy az utcán, nyilvános helyeken, de még a szüleikkel is szlovákul beszéljenek a tanulók…”
„Mi haszna ebből?”
„Így teljesülhetne be a nemzetállami álom. Amire esetükben nem bólintottak rá nagyhatalmú elődeink.”
„Kezdem érteni, amit mondasz.”
És nem foglalkoztak tovább a szlovákok gondjával. Ezt a nyúlfarknyi beszélgetést is csupán akkor ejtették meg, amikor átrepültek Szlovákia fölött, és Pesten már azzal a Sólyom Lászlóval kezeltek, akit Fico kormányfő nem engedett a – Slota barátja szerint bohóc – Szent István királyunk révkomáromi szobrához. Ennek is az Európai Unió az oka. Bizonyos országok rászoruló vezetőinek nem adott uniós költségen kötelező illemtanórákat. De térjek vissza a szegény szlovákiai magyar óvodásokra (a magyar bölcsődék, ha vannak egyáltalán ilyenek /?/, még nem kerültek látókörbe), tanulókra és tanítóikra, akiket l945-től napjainkig vizsgálnak, támadnak és zaklatnak, mennyire tudnak szlovákul. A napnál világosabb, hogy nem ismerik Emil Boleslav Lukáč Ady-versének kitűnő szlovák fordítását (Nekünk Mohács kell), amelynek utolsó szakasza így hangzik:
Ha van Isten, földtől a fényes égig
Rángasson minket végig.
Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
Mert akkor végünk, végünk.
Ha ismernék, nem viselnék annyira „szívükön” tanulóink és a magyarok sorsát, hiszen Fico kormányfő még angliai útja során sem feledkezett meg rólunk. Mikor az európai gondolkozás számára szokatlan és elfogadhatatlan szlovák államnyelvtörvényről kérdezték Londonban, az újságírók arra is kíváncsiak voltak, mit üzen a szlovákiai magya-roknak. És ő, azon az alapon, hogy az ijesztgetés mindig jól jön, azt válaszolta és üzente az újságírók füle hallatára:
„Tanulják meg tökéletesen az államnyelvet!”
Akkor még nem volt szó hazafiasságról és a szlovák himnusz énekléséről, valamint a bennünket másodrendűvé degradált alkotmány preambulumáról! Ez londoni útja, illetve üzenete után pattant ki a kormányfő fejéből, vagy Slotáéból, akit pletykás asszonyok híresz-telése szerint naponta megverhetett hajdan volt magyar felesége (ne igyon már annyit), azért olyan nagy a magyargyűlölete! Ez juttatja eszembe, hogy talán a háttérben megbújó Matica slovenská szállítja Slotának a butábbnál butább érveket. Mint amilyen a rimaszombati főtéri épület tábláján olvasható: ez előtt az épület előtt vertek agyon a tizenkilencedik század második felében egy szlovák költőt. Azt persze „elfelejtették” a táblára írni, hogy miért.
Visszatérve a buzgóságban felülmúlhatatlan Slotára, őkelmének lidércesek lehetnek az álmai is. Örökké magyarok ülnek a mellén.
Az is nagyon megülheti a gyomrát, hogy még saját vérei is gyéren követik gondolatait. Nem hiszik el neki, hogy ekkora veszélyt jelentenénk rájuk. Azt sem, hogy tankba ülve el kellene foglalniuk Budapestet. Azt persze Slota is rögtön felismerte, hogy terve megvalósításának legfőbb akadálya štúr, illetve štúrovo vagy a rohadt magyarok nyelvén Pár-kány, hiszen ha akkor még csonka lett volna a híd, tankjával nem Budapesten kötött volna ki, hanem a folyó hullámsírjában. De ha már jelenlegi formájában várta volna is tankját az undok nevű Mária Valéria-híd, és sikerült volna el is foglalnia Budapestet, akkor is nehéz fába vágta volna a fejszéjét. Azt kellett volna kieszelnie, hogyan lehet közel kétmillió fővárosi magyar embernél gyorsan elérni, hogy szlovákul beszéljen, mikor majd hatszáz- ezer magyarnál is lehetetlennek látszik a hazafias feladat gyors teljesítése.
Ami további fájdalma lehet Slotának, hogy mi sem hisszük el az örökké hangoztatott szlovák jó szándékot. Még el sem kezd valamit velünk szemben Ján Mikolaj pártbeli barátja, máris felismerjük a veszélyt, és olyan hangos tiltakozó dübörgésbe kezdünk, mintha hun lovak patkói lennének a lábunkon, mikor elindultak leigázni Európát. És a szaglászó, vizsgálódó európai biztosok rögtön Szlovákiában állnak meg, s a szlovákokra nyilaznak, nem ránk. Egy szónak is száz a vége, nem lehet úgy gyorsan szlovákosítani, ha akadályokat gördítenek a szándék útjába. Ha ilyen lassan haladnak a dolgok, Slota még jobban italozásba fojtja búját-baját, és azt is megéljük, hogy magyar nótánkat sírva dalolja Belousová fülébe:
„Énnékem az életben még nem sikerült semmi!”
Mert gondoljuk csak végig a történetet! A csehek l9l8-ban kiharcolták maguknak és a szlovákoknak Csehszlovákiát. De az életük változásában csupán annyi történt, hogy cseh fennhatóság követte a magyart. 1938-ig magukkal sem rendelkeztek, nemhogy velünk. Így is sérültek jogaink, de nem olyan mértékben, ahogyan a szlovákok szerették volna. Aztán jött a hitleri bábállam, a Tiso-féle fasiszta Szlovákia, amelynek létezése a Tisza fölött röpködő kérész lepkék rövid életéhez volt hasonló. Ekkor viszont a magyarok többszáz ezres tömegei már visszatértek anyaországukhoz.
Persze a Sloták nyelvében is használatos, hogy a remény hal meg utoljára. A második világháború után minden úgy intéződött, főleg Moszkvában, hogy Csehszlovákiát nem érheti újabb megrázkódtatás a szétszedésével, s ezt elkerülendő a sztálini felfogás végrehajtását látták legelfogadhatóbbnak, amely szerint a nemzetiségi kérdés vagonok kérdése. Igen ám, de a nyugati hatalmak esetünkben csak a lakosságcsere engedélyezésébe mentek bele. Így „hiába” volt deportálás és kitelepítés, a több mint hatszázezer magyar a vihar elvonulása után egy-szerre mintha a földből bújt volna elő. És az újra megalakított országban megint a csehek lettek a hangadók, és mérsékelték velünk szemben a szlovák túlkapásokat. Az l968-as vívmánynak tekintett két szövetségi köztársaság elérése sem jelentette azt, hogy most már azt csinálhatnak velünk, amit akarnak. A csehek lettek újra a durva nacionalista felhangok rezgéscsillapítói. A szlovákok ezért igyekeztek a rendszerváltás után gyorsan megszabadulni tőlük.
Erre volt jó Slota elődjének, Víťazoslav Móricnak a prágai Szövetségi Gyűlésben tett bátor, de sokkoló kijelentése: a szlovákoknak nem jó a csehekkel egy államban. Mert csak a teljesen különvált országban jöhetett szóba az alternatív oktatás ránk kényszerítésének főpróbája, a magyar iskolák teljes szétverésének a világ előtt sem szégyellt szándéka, etnikumunk sikeres feldarabolása a járások és megyék északról délre történő átrajzolásával, aminek következtében az ötvenes évekhez képest már csak két magyar többségű járásunk maradt. A bástyánknak is tekinthető komáromi és dunaszerdahelyi.
A helyzet furcsasága, hogy mikor a Slota-félék úgy látták, most már csak az ő kezükben a gyeplő, és én is úgy indíthatom regényemet, mint 1918 után Tamási Áron az Ábelt, csak én azzal a változtatással, hogy mikor a szlovákok kézhez vettek minket, jött az újabb és még erősebb fennhatóság a csehek uralma után. Az Európa Tanácsba és Unióba való betagolásunk révén, amikor egyre sűrűbben érkeztek a demarsok az önálló Szlovákia címére. És azóta is gyakran ke-resik fel a biztosok kicsiny, de a magyarjaikkal szemben ellenséges érzületű országot.
Míg a kormány a szlovák nyelv tudásával bennünket zaklat, s a szülőket riogatva megpróbálja elsorvasztani iskoláinkat, az európai biztosok őt zaklatják számonkérő kérdéseikkel. S szorgalmazzák számunkra a minél előbbi, nemzetiségi törvény elfogadásával sza-bályozott egyenjogúságot, amely a magyarokkal együtt élő szlovákokat is bünteti, ha nem tartják be a kétnyelvűséget! És ha ez így folytatódik, egy napon arra ébred a világ, hogy Ján Slota, ha a rendőrök nem szondáztatják meg időben, már nem Budapest, hanem Brüsszel ellen fordítja tankját!