Gál Sándor – Katonásdi és a T–34-es lakókocsi (1) (Napló)

V – Gyerekkorom legtávolabbi, megidézhető peremein-síkságain, dombhajlatain, a szérűskertekben, vizek mentén, de legfőként a Fődásásban, minden játék közül  az első helyen a katonásdi állt.

Hogy miért, erre a kérdésre semmilyen elfogadható választ nem találok sem magamban, sem magamon kívül. Meglehet, maga a történelem – a mi sajátos történelmünk századai – áll, illetve állnak mögötte. De meglehet, hogy még annál is mélyebb időrétegek, maga az ember ragadozó mivolta, a zsákmányszerzés, a területszerzés, vagy  – bár ez nem nagyon rokonszenves nekem –, a hatalom megszerzése és birtoklása. Azonban az is elgondolható, hogy ennek a megélt egésznek a génekbe kódolt mindenkori jelene rejti az igazi választ. A közelebbi, számomra karnyújtásnyira lévő valósága pedig, azt hiszem, nagyapáim háborúból hozott emlékeinek megismert – talán mesének is felfogható – felidézése – gyakori felidézése! – vetette meg a „katonásdi” alapjait.

De – azt hiszem – nem csupán az enyémet, hanem több egymást követő nemzedékét is.
Soóky nagyapám harctéri meséiből egy,  akár metaforaként is értelmezhető jelenet elevenedik föl élénken előttem – a védekezés  és az életben maradás képeként: „Ahogy ástuk a dekungot – mesélte nagyapám – a muszkák minden lapátlendítésre lőttek, amikor a földet a gödörből kidobtuk.” Nagypapa  a gyalogsági ásólapátot – hogy miként sikerült neki, nem tudom, de – hazahozta a harctérről. Két golyóütötte lyuk volt rajta, két világító halál-virág-emlék. Valamikor a második világháborút követő embertelen időkben tűnt el nyomtalanul nagyapám portájáról, mint annyi más, akkor feleslegesnek ítélt „kacat…” A gyermekkor játékaiban azonban ez a történet újra megéledt és valóságként volt jelen, azzal a kicsinyke különbséggel, hogy a Fődásásban a dekungot én ástam, de az „ellenség” nem lövöldözött, csak „durrogott”. Valós katonaidőm šumavai terein azonban már csak egy hajszálon múlott, hogy ez nem következett be, de erről majd később, ha elérek odáig.
Soóky nagyapám elkerülte a hadifogságot, de a Magyar Tanácsköztársaság idején harcolt a románok ellen valahol a Tiszánál… Azt, hogy mikor és hogyan keveredett haza, arról nem tudok, nyilván azért, mert erről nem beszélt. Meglehet, „mozgalmi múltjáról”  az akkori Csehszlovákiában, s a harmincnyolc utáni időkben bölcsebb volt hallgatni. Azt azonban pontosan tudom, hogy nagyapám erősen baloldali gondolkodású férfi volt.

Ezzel szemben Gál nagyapám hadifogolyként elkeveredett egészen Mandzsú-riáig. Magas termetű, nagyon nyugodt természetű, szikár férfi volt Gál nagyapám, izmai, inai akárha szíjból lettek volna. Számára az első világháború valamikor 1921-ban ért véget, amikor az az ország, amelyért hadba kellett vonulnia, már nem létezett. Nagyanyám  még kivárta hazaérkezését, de meghalt fiatalon, idő előtt, ahogy otthon mondani szokták. Az egykori Gál-birtok, amely azt hiszem, amolyan közepes nagyságú lehetett, közben erősen megfogyatkozott, de e fogyatkozás okát nem ismerem. Így nagyapám a hadifogság után cselédként, napszámosként dolgozott, s kevéske megmaradt földjét művelte. Leginkább a peresi szőlejében szeretett időzni, s ha ebédet vittem neki oda, mindig óriási sziklás-havas hegyormokról, dzsigitekről, rablókról és a vörös katonák – kozákok – harcairól beszélt… Ültünk a lehajló ágú meggyfa árnyékában és hallgattam ezeket a nagyon távoli, nem a Szabó szüle meséihez hasonlatos történeteket, a rablók és a katonák viadalairól, a sziklabércek felhőborította titkai között lakozó szellemekről, hó- és szélviharokról, dermesztő fagyokról, menetelésekről, keresztül a titokzatos, messzi Iránon át a tengerig, s onnan hajóval haza Európába, azaz hogy Búcsra, ahol az igazi otthont tudta és remélte…    
Mindez bizonyára belém rögzült,  némileg átváltozott, s tulajdonomként a „katonásdiban”  oldódott fel és vált hétköznapi játékká gyermekkorom hajnalidején.
E nagyon távolból megőrzött „valóságos meséket” Lajos nagybátyám erősí-tette azzal, hogy valamikor a negyvenes évek elején önkéntesként bevonult katonának Komáromba. Ha időnként hazalátogatott, bámultam a rajta feszülő egyenruhát, s hallgattam a katonaélet akkori élményeit-eseményeit a ház előtti, kispadnak használt derék akácfatörzsön ülve.                                   

Nagyapáim háborús emlékei mellé így odalopakodott a  nagyon is közeli jövő háborúja, amiből a Fődásásban, vagy akármelyik szérűben mi a magunk katonásdiát vívtuk, szinte naponként. Később a valóságos háború képeken és a film-híradóban látott eseményei csatlakoztak ehhez, még később pedig maga a háború, apám sebesülése… S ez már elfedte a játék izgalmát és szépségét a maga tragédiáival, retteneteivel, ahogy annak emlékeit-élményeit korábban már leírtam. Azonban a háborút követő években is játszottunk még katonásdit, ám annak a magunk mögött hagyott öldökléshez nem volt köze.
Egyszerűen: szerettem – szerettük – ezt a játékot.
Első puskámat apám faragta egy letört kerítésdeszkából. Még be is festette, méghozzá pirosra. Egy pesti rokontól – „pesti nénitől” – kardot is kaptam ajándékba, de azt a katonásdiban soha sem használtam – nem lehetett vele lőni…  A hat-hetes állóháború után Jacsóval és Betával – az Eltemetett világban erről már beszámoltam – többféle igazi fegyverhez is hozzájutottunk, ám ezeket egyéb célokra – vadászatra – használtuk, több-kevesebb sikerrel.
A katonásdi játék volt!
Kitöltötte napjaimat, felszabadított és kielégített valamit — valamit, ami még ma is felfoghatatlan és igazából a lényege értelmezhetetlen. Győzelem és vereség együtt és egyszerre jelent meg benne, s a végén mindig „békévé oldódott” bármelyik délutánon…
Mozgása, hangja és csendje igaz volt és szép.
Még ellentmondásai is megborzongatnak…
Mert: katona soha nem akartam lenni!!!      
Hogy miért, annak lényege feltehetően az igazi háború megélt, halált virágzó hétköznapjainak tudatomba rögződött emlékeiben keresendő. Elutasítása az emberölés gyakorlatának! De lehet, hogy ezt csak ma, most látom így, s a valódi ok vagy okok egész mások – mélyebbek és távolibbak.
Az az igazság, hogy ez a kérdés igazából soha nem is foglalkoztatott komolyabban. A negyvenöt után ránk szakadó embertelenségek ideje nem arról szólt, hogy egy magamfajta kölökből mi lehet, vagy mi nem, hanem arról, hogy merre szállítanak majd a marhavagonokban – északra, délre?… Később pedig – már az ötvenes évek derekán –, ha nehezen is, de eldőlt a lehetséges pálya iránya. Az akkori történelmi viszonyok között azonban elkerülhetetlen volt – a katonásdi játékot követően – letölteni a huszonnégy hónapos kötelező katonai szolgálatot. Ha csak nem volt az emberfia nyomorék, be kellett vonulnia a seregbe.
Pozsonyba kerülésem után – ha jól emlékszem, két halasztást követően – rám is ez várt október eljöttével. S meg is kaptam a behívót annak rendje s módja szerint. Október végén aztán a komáromi állomáson bevagoníroztunk, s a fapados szerelvényt vontató gőzös nekivágott, velünk együtt, az éjszakának. Rövidre vágott hajjal, melegítőben – csehszlovákiai magyarul: tyeplákiban —, egy táskával felmálházva indultam neki a rám váró huszonnégy hónapnak, nem valami nagy lelkesedéssel a nálam két-három évvel fiatalabb újoncokkal együtt. Ott és akkor csupán annyit közöltek velünk, hogy a célállomás Janovice. Hogy az akkori köztársaság melyik végében lehet a nevezett helység, sejtelmem se volt. Igazából nem is érdekelt, hiszen – vittek!  Ami számomra a negyvenes évek borzongásait idézte föl, mert hogy  akkor is  vittek,  s akkor se igen tudtuk, hogy hová…
Másnap hajnalban, az október végi derengésben a ködgomolyokból elő-elővillanó tájat néztem, az előtűnő erdős lankákat, tágas, zöld mezőket, s ahogy a vonatzakatolásban elmaradtak, még szépeknek is találtam őket. Persze, akkor még sejtelmem sem volt arról, hogy ezek a szelíd, derűsnek tűnő lankák micsoda rejtett veszedelmeket jelentenek az őket nem ismerő idegen számára.
… Aztán a szerelvény lassított, majd megállt.
Megérkeztünk!

Az állomásépület megviselt homlokzatán ezt a nevet betűztem ki: JANOVICE.
Kiszállás után a hegyekből leáradó hűvösség megdidergetett, nemkülönben a ránk várakozó tisztek és „öregkatonák” – mazákok – üvöltözései, aminek következ-ménye az lett, hogy valamiféle katonai alakzatba terelték a „civil bagázst”, vagyis bennünket, s elindítottak Janovice főutcáján, a dombok irányába, ahol a kaszárnyák sejtelmes körvonalai bontakoztak ki előttünk. Az út bal oldalán egy szerénynek tűnő patak, a túlpartján a domb tetején pedig egy vár, helyesebben egy várrom ékeskedett az erdő októberi foglalatában. A jobb oldalon pedig a kaszárnyák három-négy emeletes szürkésbarna sorai komorlottak a magas betonkerítés védelmében.
Egy porcikám sem kívánkozott ebbe a megerődített zónába!
Csakhogy más irány nem létezett!
Pár óra leforgása alatt, elképzelhetetlen kavargás közepette az egész „civil bagázs” beöltözött a sok irányból összehányt mundérba és elfoglalta kijelölt helyét a körletekben. Akkor és ott hamarosan az is kiderült, hogy „tankista” leszek. E tény lényegét föl se fogtam. Legnagyobb műszaki teljesítményem eddig a kerékpár láncának a kifeszítése volt, meg egy-két defektes biciklitömlő beragasztása. De ez utóbbi se járt mindig sikerrel. Igaz, apám „zetkáján” megtanultam motorbiciklit vezetni… Valójában nem is érdekeltek a gépek, következésképpen nem is foglalkoztam velük. Az írás és az irodalom töltötte ki akkor napjaimat és éjszakáimat. Ide, ebbe az „egyenvilágba” is az „összes” Adyt, József Attilát és a muszka zsebszótárat hoztam magammal, bárha halvány sejtelmem sem volt arról, hogy lesz-e időm olvasásra, írásra.           
Ebben a kezdeti zűrzavarban, szerencsémre, a „mazákok” között több Komá-rom környéki gyerek is volt, s hamarosan eligazítottak – magyarul persze – a tennivalók irányába. Volt, aki még segített is, lévén szomszéd falusi, a rengeteg erár elpakolásában, ami ez első pillanatban maga alá temette az én civil gondolkodásomat, terveimet, elképzeléseimet hosszú-hosszú időre.
Döbbenetes volt számomra ez az első találkozás a parancsra mozgó, cselek-vő, lélegző – röviden: élő –, huszadik századi falanszterrel. A körlet, az ágyak, a fa-lak sivársága, a khakiszínű félhomály, az üvöltések, és az üvöltéseket követő csend – az egyén gúzsba kötöttsége – egészen a gondolkodás teljes kiiktatásáig… Hogy része lettem egy mechanizmusnak, amely a nap huszonnégy órájában egyfolytában működik, valami felsőbb – totális – parancsoktól vezérelve, s ebben a monstrumban nincs kivétel, csak fölé- és alárendeltség. Függetlenül attól, ki áll az értelem magasabb fokán, mert a parancsot csak teljesíteni lehet – vitatni nem. Egy elbarbárult ügyeletes akár az éjszaka közepén, csupán szórakozásból, parancsba adhatja például a latrina kitakarítását… Ha kitakarítottad, utána esetleg később panaszt tehetsz, de jobb, ha nem teszel ilyen ostobaságot, mert akkor legközelebb felnyalatják veled az egészet.
Védtelen vagy, kiszolgáltatott és megalázott élőlény – nem ember!

Mert az újonc – a bazsant – ember voltában a hadsereg számára használhatat-lan. Ezért a minden hájjal megkent „mazákoknak” – zömmel már altiszteknek –  az első föladatuk az volt, hogy ezeket a tizenéves fiatalokat megfosszák ember voltuktól, és idomítható tömeggé változtassák. Erre egy bő hónap állt rendelkezésre. És ezt a föladatot egy hónap alatt végre is hajtották!
Elképesztő volt napról napra benne lenni az idomítóketrecben, s a bőrömön, de a bőröm alatt is érezni a kényszerítő erők feszülését, amelyek fokozatosan kimossák az  én önérzetét, megtörik az ellenállását, s beillesztik egy gépezet paran-csot teljesítő alkatrészei közé. Napi huszonnégy órán keresztül – az alvást is beleszámolva – erről szólt az újoncok „kiképzése”. És egy hónap múlva az újonc megszűnt egyén lenni, s részévé vált annak  a szerkezetnek, amelynek első és egyet-len meghatározott célja a pusztítás elsajátításában foglalható össze.
Természetesen ennek a komplexumnak volt egy humán „fedőfilozófiája” is, amely abban az időben a világbéke megvédésnek folyamatosan hangoztatott frázisdzsungelének a zúgására emlékeztetett – az imperialisták háborús terveivel szemben.
Mindebből könnyen kihámozható volt, hogy az előttem lévő huszonnégy hónapban  nagyon nehéz lesz valamit is megőriznem – betartanom még kevésbé –  civil elszánásaimból. Ez a tény az első, ötven kilométeres éjszakai menetgyakorlat után – teljes menetfelszerelés, többszöri gázriadó stb. tapasztalatait összegezve – egy-értelművé vált számomra.
Ennek ellenére az eskütételt követő fél év  valamivel elviselhetőbb lett, mint amire számítottam. Majdani harckocsiparancsnokként ugyanis altiszti iskolába, s nem harci alakulathoz  osztottak be. Az „altisztiben” szigorú rend uralkodott, de a délelőtti foglalkozások zöme a tanteremben történt, ahol a műszaki és harcászati tudnivalókkal ismerkedtünk meg, természetesen a ránk háruló majdani feladatok szintjén, illetve szintjéig. Lényegében a zászlóalj „magasságáig” kellett ismerni az irányítást,  a gépek és fegyverek használatának mikéntjét és hogyanját, körítve az akkor nagyon fontosnak vélt napi politikai és ideológiai tájékoztatásokkal… (Később erre az utóbbi „tantárgyra” fizettem rá, méghozzá alaposan. A maga helyén néhány mondatot majd idekörmölök erről a felejthetetlen morbiditásról.)   
Egyelőre az volt a fontos, hogy – megismerve az írott és íratlan szabályokat – némi levegőhöz és mozgástérhez jutottam, és hogy e téren belül mettől meddig me-hetek el. Mert egyelőre azt tapasztaltam, hogy „koszos kapcarongyként” (špinavé onuce) röpködtünk a különböző „buzerplatzok” között.

Az első felismerésem e zajlásban az volt, hogy nem szabad semmilyen módon kitűnni az átlagból. Ez a „beszürkülés” bizonyos fokú megalkuvással járt együtt, amit kissé megalázónak találtam, de a gyakorlatban elkerülhetetlen volt. Aki felesleges kérdéseket tett fel, aki ellenkezett, aki lazán értelmezte a parancsok teljesítését, arra az altisztek rászálltak és nagyon megkeserítették az életét. Mondjuk a reggeli vizit alatt szétdobálták az ágyát, szekrényét, elküldték – akár harmadjára immár – borotválkozni, hideg vízben természetesen, s még ezerféle, mondhatnám hagyományos, örökölt lehetőségük volt a „bazsant” életének a  megkeserítésére… Az efféle buzeráció természetes része volt a kiképzésnek. A hivatásos tisztek tudtak erről, de szemet hunytak felette. Ezt látva és tapasztalva, a rám kiosztott feladatokat – a körlet takarítása stb. – igyekeztem elvégezni, s elfogadható szinten. A különféle gyakorlatok is kínáltak ilyen-olyan könnyítést, s voltak, akik ezt ki is használták. Ám ha aztán „élesben” kellett ugyanazt elvégezni, nagy bajba kerülhettek. Például, ha hosszabb menetgyakorlat volt a föladat, s hamis „gáztámadást” kaptunk, a gáz-álarc szelepét kivéve könnyebb volt a lélegzés, főleg, ha közben futni is kellett. A baj akkor érte utol a bliccelőket, ha ezenközben elpukkantottak egy könnygáz-gránátot. Mert ez is megtörtént! S láttam hogyan folyik össze taknyuk-nyáluk a fiúknak, hogyan fetrengenek az árokparton félig vakon…
Amíg az altisztiben koptattuk a padokat, szinte naponta, s akár többször is, riadóztatták az egyes szakaszokat, de olykor az egész századot is – délután, este, éjszaka, mikor hogy. Az előírások szerint az ilyen riadóra teljes menetfelszerelésben kellett megjelenni. Fegyver, hátizsák – plná polní –, gázálarc, s irány a harcko-csi. Egy alkalommal kétszer is riadóztattak egymás után, s valahogy éjfél körül ke-rültünk vissza az ágyba. Harmadjára – ahogy ez lenni szokott – hajnalban ismét riadóztattak „Bojový poplach” üvöltötte az ügyeletes. Ágyszomszédom,  komoly nagyszombati nyelvjárásban küldött mindenkit melegebb tájakra, s úgy döntött, hogy e hajnali marhasághoz – volovina – elég, ha felhúzza a csizmáját kapca nélkül, hálóingére pedig elégnek találta a bokáig érő köpenyt… Így is cselekedett! Hanem ahogy leértünk a harckocsikhoz, kiderült, hogy azonnal elhagyjuk a kaszárnyát, és meg sem állunk a kijelölt lőszektorokig… Három nap múlva keveredtünk vissza Janovicére. A félmeztelen harcost sikerült úgy-ahogy „felruháznunk”, nem fagyott meg, pedig a mocsarak szélét már reggelenként jégkaréj ékesítette. Egyébként – mint később kiderült – a riadót egy „határsértő” szarvasborjú okozta: nekiment a béketábort védő szögesdrót kerítésnek…
Természetesen ez csupán egy példa a sok közül, ami azt igazolja, hogy oko-sabban teszi az ember – a „bazsant” –, ha az előírások komolyabb részeire odafigyel.
Ugyanakkor a drezúrának volt egy másik folyamata is, amelyet ajánlatos volt nagyon komolyan venni. Igazából ez volt a félelmetesebb, mert ezt előírások sza-bályozták. Például a harckocsiba való beszállást, ha emlékezetem nem csal, tizenöt  másodpercben határozták meg. Vagyis ennyi idő alatt a csapóajtókat is be kellett zárnia a személyzetnek. Maga a tankba jutás nem volt különösebb gond, de a toronyban lévő csapóajtó bezárása már bizonyos kockázattal járt. Ha az ember nem figyelt oda, könnyen megtörténhetett, hogy a lecsapódó acélszerkezet lecsippentette az újonc körmét, vagy akár az újbegyét is… És ezt a tankba szállási műveletet addig kellett gyakorolni, amíg az előírt limitet a harckocsik legénysége nem teljesítette. És ha nem ment ez az összehangolást erősítő gyakorlat, akkor az egész személyzetet – gondolkodás végett – leküldték a „pokolba”. Hogy ennek a lényege érthetővé váljék, egy rövidke műszaki kitérőt kell tennem. A T–34-es harckocsinak ötszáz lóerős dízelmotorja van. A motor alatt – kétoldalt – helyezkedik el az a négy – egyenként negyvenkilós – akkumlátor, amely a harckocsi elektromos rendszerét működteti. (Indítószerkezet, forgótorony, ventilátorok, rádiók stb.) És ezeket a dögnehéz akkumlátorokat időnként meg kell tisztítani a motorból kiszivárgó és rájuk csepegő olajtól. Ha a motor egy ideig járt, akkor a negyvenszer negyven centi átmérőjű nyíláson kellett bejutni a gép alá – a jelzett „pokolba” – s kiszerelni az akkumlátorokat. A lecsöpögő forró olaj, s maga a motor is, égetett, leperzselte az ember kezéről a bőrt, s az így keletkezett égési sebek hamar elfertőződtek… Hát igyekezett mindenki a már említett időlimitet minél hamarabb teljesíteni. Persze, az is megtörtént, hogy csupa szórakozásból kapott a legénység ilyen „pokoli”paran-csot.
Ez a példa is arra bizonyíték, hogy akit ide osztottak be, abból tankistát faragtak – parancsnokot, sofőrt, lövészt…
                                                             (Folytatjuk)