Kulcsár Ferenc – Gyöngyök és göröngyök (3) (Napló)

„Mózes pedig hajtá a juhokat a pusztán túl, és juta az Isten hegyéhez, Hórebhez. És megjelenék neki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala.”

„És álmot láta Jákob. Íme, egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Istennek Angyalai fel- és alájárnak vala azon.”
Tehát Mózeshez kötődik a csipkebokor és Jákobhoz a lajtorja. Viszont egyik irodalmi folyóiratunk egyik versében ezt olvasom:
„…lángol Jákob csipkebokra”

Egy másik versben pedig – ugyanattól a szerzőtől – ez olvasható:
„Nekünk tán nincs is Mózesünk”
Hát, mit mondjunk? Ne is legyen, mert e logika szerint – lángol Jákob csipkebokra – Mózes csak lajtorjáról álmodhatott, ahelyett hogy kivezette volna népét az egyiptomi szolgaságból. Különben is – és szerzőnknek nem is kellene feltételes módban mondania –, nekünk csakugyan nincsen Mózesünk, igaz, tengerünk sincs – így Istennek nincs mit megnyitnia menekülésünk számára. Különben is: ki a fene akar itt menekülni? Ezer év óta otthon vagyunk, így „áldjon vagy verjen sors keze, itt élnünk, halnunk kell”.

Verset írni talán nem egyéb, mint megsejteni azt a mindennél rejtelmesebbet, hogy az Isten hasonlatosságára vagyok teremtve. S ha igen, akkor a vers Isten mosolyának a visszfénye, olyan könnyűség, amely a legnehezebb. Azt hiszem, a kolibri tollpihéje vagy a liliom kelyhének parányi porzója súlyosabb Istennél, hiszen ha nem így lenne, nem is létezhetnének.
Vagyis: Isten a legkönnyebb, ezért a legnehezebb.
Ha verset írok, Isten barátja vagyok. És akkor is, ha vetek, aratok, őrlök, kenyeret sütök, s azt megáldva, élek általa; hogy – mondjuk – verset írhassak, s Isten barátja lehessek.
Isten világot teremtett, s ebben a világban én vagyok az ő tágassága és telítettsége.
Verset írni talán annyi, mint megérinteni Istent, s halandóságomat odaszentelni a halhatatlannak.Verset írni talán nem egyéb, mint vágyni arra, hogy Isten megismertesse velem valódi, „fehér kőre felírt” nevemet.
Verset írni, talán: élni és élni hagyni tanulás, istenhasonlóságra-törekvés.

* * *
Tegnap levelet kaptam. Egyszerűt, vagyis megindítót.
Megindító. Amint leírom ezt a szót, most is, mint már annyiszor életem során, csodálat és öröm ejt rabul – a felfedezés csodálata és öröme. Milyen kimerít-hetetlen a kegyelemnek a jelenléte a világban, ha egyetlen szív is képes az emberi lelket egybeforrasztani a mindenséggel!
A levél, amelyet tegnap kaptam, egyszerűségében megindító: arra indít, hogy tollat fogjak, s szavaimmal és szavaimban összekössem a lelkemet a levélíró lelké-vel, s találkozó és ölelkező lelkünk, találkozó és ölelkező szavaink megszólítsák a teremtést – s így, ezáltal mi ketten a mindenséggel beszéljünk, a mindenség pedig velünk.
A kéz, amely tollat fogott, hogy a távolból megáldjon engem, a valóságnak, a valóság szépségének ez a mozdulata: voltaképpen ez az, ami a világnak értelmet ad; a kéz, amely megfenyíthet és megóvhat, eltaszíthat és megölelhet, a kéz, amely-re ráborulhatunk sírva, a kéz, amelyet imára kulcsolhatunk, a kéz, amely megáld, a kéz, amely teremt és teremtésre indíthat…
A kéz, amely tollat fogott, hogy a távolból boldoggá tegyen és megáldjon engem, ezt a három egyszerű szót vetette papírra: Köszönöm, hogy írsz.
E szavaknak személyes erejük van. És elképesztőek. Úgy hangzik ez a mondat, mintha a levél írójának, személyesen NEKI címezném írásaimat. Csakhogy erről – így – szó sincsen. Mégis: éppen ez az a csoda, ami jelen van a világban, s értelmet ad a létnek. Tudniillik az, hogy a szó, az írás személyes erejűvé és személyes ajándékká tud válni.
Istenben hinni annyit jelent, mint látni: az életnek van értelme – mondta Wittgenstein. A Szó, az Írás ajándékában hinni annyi, mint Istenben hinni – tehetjük mi hozzá.
Ezért: áldott a kéz, mely megáld.

* * *
A világ fia a világot szereti; a világosság fia a világ világosságát.
A világ fia intoleráns, mert megesküszik rá, hogy igaza van; a világosság fia toleráns, mert nem esküszik se égre, se földre, se önmagára, hanem igent mond vagy nemet.
A világ fia hitetlen, mert a mulandó rész az istene; a világosság fia hívő, mert az állandó rész az Istene.
A világ fia ámítás, mert fényt ígérve a magány kelepcéjébe csalogat, mint Lucifer, a fényhozó; a világosság fia nem ígér, hanem az ígéretben hisz.
A világ fia kétszívű, tudja a bal keze, mit cselekszik az ő jobbja: úgy ad, hogy elvehessen; a világosság fiának életadó szíve van, semmiért cserébe.
A világ fia a Golgotán azt kiáltja Jézusnak, hogy másszon le a keresztről, ha ő a Megváltó; a világosság fia megrendül, mégis, titkon azt reméli, hogy éppen őmiatta nem teszi ezt meg Jézus.
A világ fia nem hal meg a barátjáért, mert nem teheti, hiszen nincsen barátja, csak faképnél hagyható, elárulható embertársai; a világosság fia tűzbe megy a barátjáért, mert barátja is a tűzbe ment érte: a keresztre.
A világ fia halhatatlan, amíg él; a világosság fia halandó, aki életét Isten kezébe ajánlja. A világ fia azt hiszi, tud; a világosság fia hisz.
A világ fia ítél; a világosság fia ítéletre vár.
A világ fia a civilizáció kiszolgálója; a világosság fia a kultúra szerelmese.
A világ fia az élet szeszére vágyik; a világosság fia az élet vizére.
A világ fia képzeleg, mert bűnös létére bűntelennek hiszi magát; a világosság fia megvallja bűnét, mert csak így lehet igaz.
A világ fia törvényeket, börtönöket és piacot teremt, hogy szolgáit adhassa-vehesse; a világosság fia azt mondja, hogy szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.
A világ fia azt mondja, holnap még több lesz a vagyonom; a világosság fia azt mondja: a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.
A világ fia szerint a világ felosztható, mint egy születésnapi torta, vagy egy dögtetem a dögkeselyűk között; a világosság fia szerint a világ oszthatatlan egész.
A világ fia azt hiszi, hogy amit nem lát, az nem is létezik, ezért nem kell gondolnia vele; a világosság fia tudja, hogy boldogok, akik nem látnak és hisznek.
A világ fia tudja, hogy a történelemben az erősek hatalmaskodnak; a világosság fia viszont azt tudja, hogy a történetben mindig a gyenge győz, a kisebbik, a szelíd: Dávid győzi le Góliátot, a hit győzi le a birodalmakat.
A világ fia hahotázik; a világosság fia mosolyog.
A világ fia hiszékeny; a világosság fia hívő.
A világ fiát a hiúság versengésre készteti; a világosság fia azt mondja: bo-csásd meg a mi vétkeinket.
A világ fia azt mondja, a tudomány túllépett a hiten; a világosság fia azt, hogy hit nélkül nincs tudomány, mert aki keveset tud, eltávolodik Istentől, a tudomány forrásától, hiszen a bölcsesség kezdete az istenfélelem.
A világ fia beleütközik a beleütközés kövébe; a világosság fia a mindenség küszöbén áll, imát mondva a teljesség eljöveteléért.
A világ fia szűkít; a világosság fia tágít.
A világ fia a „részekre” szorítkozik, korlátozza felelősségét, mossa kezeit, mint Pilátus, miközben a hatalom konyháján a legfinomabb „részek” sülnek-főnek hasa istenének; a világosság fia sorsát a szerető Isten oltalmába ajánlja: szeret, hogy Teremtőjéhez legyen hasonlatos, s fogadja barátjává az Úr.
A világ fia azt hiszi, nem szenved hiányt; a világosság fia tudja, hogy hiányt szenved, s a Szépség hiányának megszűnéséért fohászkodik, hogy telített legyen az élete.
A világ fia a lakat; a világosság fia a kulcs.
A világ fia a tisztességgel játszik; a világosság fia Ővele, aki kezdetektől a földnek kerekségén játszott, és gyönyörűségét lelte az embernek fiaiban.

* * *
A keresztény is éppen olyan törekvő, mint a filozófus, és amint a filozófus csak azért keresheti az igazságot, mert már előzetesen „nála van”, a keresztény sem kereshetné Istent, ha Isten már előbb nem talált volna rá – mondja Schaeffler. A filozófus önkritikájának köszönheti kritikus szabadságát a világgal szemben, a ke-resztény szabadságának a gyökere az, hogy őt Isten ítéli meg. S ha a filozófushoz az igazság elrejtettségében van közel, Isten is elrejtett a keresztény előtt. Mégis, e hasonlóságok ellenére a filozófiai és a keresztény életmód között állandó a feszültség. A filozófiai kritika kimutatja a tudományok megismerőképességének korlátait és határait, az emberi bölcsesség keresztény kritikája arra hívja fel a figyelmet, hogy „e világ bölcsessége” nem fogja fel Isten üdvözítő tettét. A filozófia arra törekszik – eléggé abszurd módon –, hogy az értelmi horizont kitágításával a tudat saját erejéből alakítsa át a tudatot. A keresztény arra törekszik, hogy el tudja fogadni Isten Szavát, és megvallja, hogy Istennek kell új szemmel és új földdel megajándékoznia az embert, hogy Isten jelét meglássa és szavát meghallja.

* * *
Hamvas Béla a Scientia Sacra című művében arról ír, hogy mintegy 2600 évvel ezelőtt a földön valami „megfoghatatlan” történt: valami miatt az Élet ki-zuhant a Létből, véget ért az Aranykor és elkezdődött az Apokalipszis. Az Aranykor a béke, a szépség és a termékenység ideje volt, a földön megvalósult tényleges realitás. Ekkor még a szellemi és isteni erők az emberi sorsba, a közösség életébe, a természetbe és az anyagba szabadon és bőséggel áramlottak, s mindazt, ami a földön élt, átvilágították, megszentelték és teljessé tették. A látható világ természetes módon kiegészült a láthatatlannal. Ez tette az Életet Létté. Az Aranykor jellege a Lét: együtt a látható és láthatatlan, a Föld és az Ég, az Isten és az Ember; az Apokalipszis jellege a kettétört lét, a csak anyagi, csak földi, a csak élet, amelyben az ember vergődik. Az Aranykor az élet ősképe, az üdvözült boldogság; az Apokalipszis pedig az ítéletszerű kinyilatkoztatás. Ennek az ítéletszerű kinyilatkoztatásnak a korát éljük immár több mint két évezrede, azt a kort, melyet Hénoch, Buddha, Kung-ce, Hérakleitosz, Zarathusztra és voltaképpen Jézus is megjöven-dölt: amikor a világ már nem közös, hanem egyéni tulajdon; amikor az államok felett úrrá lett a zavar, s megjelent a csalás, a hazugság és a fegyver. „Esküszöm nektek, bűnösök, ahogy a hegy nem válik szolgává, úgy a bűnt sem küldték a föld-re – az emberek voltak azok, akik a maguk énjéből azt megteremtették… – mondja Hénoch. – Jaj nektek, bolondok, mert a ti bolondságotok lesz a ti vesztetek; és tudjátok meg, hogy érettek vagytok a pusztulásra… És azokban a napokban a föld népei fel fognak lázadni, és a romlás napjaiban a nemzedékek forrongani fognak, és olyan szükség lesz, hogy az emberek gyermekeiket fogják széttépni… És istentelenségbe fognak süllyedni, mert szívük elveszti értelmét, és szemük a rettegéstől és a szörnyű álomképektől megvakul…”
A Hénoch próféta megjövendölte időkről Jézus azt mondja: „Hallanotok kell háborúkról… nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lésznek éhsé-gek és döghalálok, és földindulások mindenfelé. Mindez pedig a sok nyomorúságnak kezdete. És akkor sokan megbotránkoznak, és elárulják egymást, és gyűlölik egymást. És sok hamis próféta támad, akik sokakat elhitetnek. És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. És az Isten országának ez az evangéliuma hirdettetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jő el a vég.”
Amikor az emberiség az Aranykorból kilépett, a megformált, kész, megnyugodott, boldog és egész lét csupán lehetőséggé zsugorodott – mondja Hamvas Béla. A létnek ettől az időtől kezdve nincs többé megoldása, csak lehetősége; nincs nyugalma, hanem ismét csak lehetősége. Az Apokalipszisben minden egész és befejezett forma folyékonnyá válik: ez a folyékonnyá vált forma a lehetőség. Mert az ÍTÉLET, amiről itt állandóan szó van, a szellem-isten ítélő szavának megnyilatkozása. Ítélet és bírálat az élet fölött, amely a léttől elszakadt. Ez Hénoch könyvének, Jézus próféciájának végső értelme, s ez az azóta felhangzó apokalipszisek jelentősége. Az élet a léttől elszakadt: de ítélőszéke előtt áll. Az Aranykor utáni emberiségnek apokaliptikus jellege az, hogy: ÍTÉLET ALATT ÁLL.
Értelmezhető mindez meseként, jobb esetben mítoszként, mindenesetre té-nyek ezrei igazolják a próféciák (részbeni) beteljesedését. A mi Adynk száz évvel ezelőtt hirdette és siratta azt, hogy minden egész eltörött; ő (is) pontosan érezte és tudta, hogy minden szenvedés, minden bűn, minden zavar azért szenvedés, bűn és zavar, mert az emberben az Aranykor tudata, tiszta szépsége éberen él: ezt kívánja vissza minden ember, amikor mélyen érez, gondolkodik vagy imádkozik. Ezért hangsúlyoztuk, hogy az ítélet alatt álló emberiségnek mindvégig megadatik a lehetőség, hiszen az evangélium táguló világegyetem, s az emberi történelem kezdete a megvilágosodás volt, a vége pedig Isten tökéletes megnyilvánulása lesz.

* * *
Megindultan és szívemben hálaérzettel olvastam el a napokban Popély Gyula Felvidék 1914–1920 című könyvét. A végre magyar szemmel és magyar szívvel megírt könyv – szemben az eddigi kommunista és liberális felfogásban megírt történelemkönyvekkel – rengeteg új információval szolgál. Én most csak egyetlen mozzanatát emelem ki; a cseh politikusok (Kramáø, Beneš, Masaryk), miután hazájukat, az Osztrák–Magyar Monarchiát annak képviselőiként jó pénzért elárulták idegen hatalmaknak (orosz, francia, angol), gátlástalan és főleg álszent mesterkedéseikkel és cselszövéseikkel egyrészt azt kívánták elérni, hogy „Magyar-országból csak Pest és vidéke maradjon meg”, másrészt azt, hogy a Gondviselő, azaz a Teremtő kegyelme által rájuk bízott szent missziót teljesíthessék – ezek az ő szavaik! –, megalakítva Csehszlovákiát, s biztosítva annak ragyogó jövőjét! Micsoda Gondviselő az, aki a második világháború szent célból történő meghosszabbításán mesterkedő, s ezzel emberek százezreinek fölösleges pusztulását eredmé-nyező erkölcstelen egyénekre adja áldását, hogy megalakíthassanak egy „ragyogó jövőjű”, életképtelen államalakulatot, mely a történelem valamennyi krízishely-zetében szétesett, s végül teljesen meg is szűnt létezni, hogy aztán széthullt darabjai újra meg újra botrányokat vajúdjanak Európa szívében. Ilyen kókler lenne a Gondviselő?

* * *
Senki előtt nem lehet kétséges, hogy a mindenkori szlovák kormány egyik legfontosabb, elsőrendű célkitűzése a nemzetállam megteremtése, azaz a „nemzet ott van, ahol az állam van” elv, vagy inkább elvtelenség alapján minden erejével arra törekszik, hogy az „államot nemzettel töltse meg” – ezt pedig hol nyílt, hol látens szlovákosítási intézkedésekkel igyekszik elérni. Mindjárt 1945 után elkezdték megvalósítani „nagy művüket”, azzal a leütéssel, hogy „a magyar elemnek szlovák föl-dön nincs mit keresnie”. S be is indult a „buldózer”: kitelepítés, áttelepítés, iskolák, templomok bezárása, a magyar sajtó, a magyar szó betiltása, reszlovakizáció, később a magyar kisebbség államalkotó voltának megtagadása, az alternatív iskolák, egynyelvű bizonyítványok, a földrajzi nevek írása, a nyelvtörvény, a hazafiassági törvény, a magyar állampolgárság felvételének terrorizálása, a lelki összetartozást kinyilvánító Nemzeti Összetartozás Napjának gyalázása, revizionizmussá nyilvánítása – egyszóval elnemzetietlenítés elnemzetietlenítés hátán, diszkrimináció diszkrimináció hátán, ferdítések ferdítések hátán, hazugságok hazugságok hátán.
A szél pedig onnan fúj, hogy a többségi szlovák nemzet nem érzi maradéktalanul sajátjának az államot; ezért nyelvi, kulturális, demográfiai, gazdasági politi-kával igyekszik „elfogyasztani”, megfélemlíteni, lelki bizonytalanságba űzni a ma-gyarságot, a szlovákok múltbeli sérelmeire hivatkozva, amelyet most és örökké „szent kötelességük” ellensúlyozni, visszafizetni, bevetve akár az államapparátust is.
     A jogfosztott, másodrendű, megalázott, diszkriminált, hűtlenséggel vádolt kisebbségi magyarságnak erre egyre határozottabb választ kell adnia: ki kell kényszeríteni – többek között az Európai Unió és az anyaország támogatásával – a kollektív jogokat, az önálló entitássá válást, az önrendelkezést a társadalmi, politikai és kulturális intézményrendszer létrehozásával, továbbá arra kell törekedni, hogy az Európai Unión belül dolgozzanak ki egy európai kisebbségi modellt, s biztosítsák az etnikai csoportokat toleráló szint növekedését. Amíg mindez nem valósul meg, amíg az Európai Unión belül büntetlenül lehet csúsztatni és hazudozni, amíg a kisebbségek helyzetét rendező dokumentumok csak ajánlások, nem pedig kötelező érvényűek, addig – lásd 2007–2010 szlovákiai eseményeit – azt teszik velünk, amit akarnak; s tudjuk, mit akarnak: megszűnésünket, lassú halálunkat.

* * *
„A magyar parlamentből barna pestis terjed” – mondta Szlovákia minisz-terelnöke 2010. május 24-én, majd május 25-én a szlovák kormány és parlament túszul ejtette a szlovákiai magyarságot. Pillanatnyilag a világ minden szlovákja, beleértve a magyarországiakat is, felveheti a szlovák állampolgárságot; igaz a világ minden magyarja is felveheti a magyar állampolgárságot – kivéve a szlovákiai ma-gyarokat. Hogy is van ez? Melyik parlamentből terjed a barna pestis?

* * *
Miután a kardiológusom megállapítja, hogy öreg „ketyegőm” még elég jól szolgál, a mindennapokra terelődik a szó, s kérdi tőlem, mit szólok a kormány ért-hetetlen és heves, sértő kirohanásaihoz. Miért, doktor úr, talán mást várt négyéves regnálásuk után? Nem, válaszolja, de ez azért… Valójában nem állt szándékomban felvenni a magyar állampolgárságot, folytatja, de ezek után mégis kérni fogom. Nem hagyom, hogy szolgaságba, törvénytelenségbe taszítsanak. Hiszen ha egy szlo-vák, aki elhagyva hazáját Németországban telepedett le, s német állampolgárként újra felveheti a szlovák állampolgárságot, akkor én, aki nem hagytam el hazámat, Szlovákiát, nem vehetem fel magyar létemre a magyar állampolgárságot? Ez a legdurvább, minden nemzetközi jogot sértő diszkrimináció.
Szerintem helyesen gondolja, s én is elmesélem neki, hogy az őseink mind ma-gyar állampolgárok voltak, sőt a szlovákok ősei is. Ők most szlovák állampolgárok, vagy ha nem, szabadon azokká lehetnek, az én nagyszüleimet viszont megkérde-zetlenül fosztották meg magyar állampolgárságuktól. A szüleim először csehszlo-vák, majd magyar, aztán újra csehszlovák, majd szlovák állampolgárok lettek – megkérdezetlenül. Rokonságomból sokakat áttelepítettek, kitelepítettek csak azért, mert magyarok voltak, nem számított, hogy csehszlovák állampolgárok. Mi garantálja hát, hogy szlovák állampolgár létemre az első adandó alkalomkor engem és családomat is nem raknak-e be holmi vagonokba? Semmi. Ezért veszem fel a ma-gyar állampolgárságot, ez talán megvéd a vagonoktól. A szüleim másodrendű polgárokként éltek, diktatúrában, meghalniuk sem adatott meg szabad emberként. Én ezért szabadon szeretnék élni, egyrészt az Európai Unió szabad polgáraként, másrészt szlovákiai magyar létemre szlovák, illetve magyar állampolgárként. Ez a világ legtermészetesebb dolga.
És meghalni is szabad emberként szeretnék. Ennyiben maradtunk – 2010 május végén.

* * *
„A szlovákoknak a magyar a zsidaja” – írta Fábry Zoltán 1947-ben, megcsa-latva és megalázva, de mélységesen felháborodva is, látva a szláv (orosz–cseh–szlo-vák) terrorizmus „inkvizíciós gépezetét”, Európa új elrablását, a fasizmus tovább-élését – most már Kelet-Európában, és mindenekelőtt Szlovákiában.

* * *
Tegnap azt találtam mondani a barátomnak, hogy hihetetlen, milyen gátlás-talanul hazudnak a politikusok, szemrebbenés nélkül, bele a társadalom képébe. Csak most döbbenek rá, milyen botorságot mondtam, már ami a hihetetlenséget illeti. Hiszen szállóigévé lett, hogy a politika úri huncutság, másként szólva: az államerkölcs szentesített hatalmi erkölcstelenség. Ezért nem lehet, nem szabad ellenőrizetlenül hagyni. Igen, ezért szent dolog a sajtószabadság, ezért kiáltott fel Petőfi 1848-ban, hogy „verjük le a lakatot, mit sajtónkra, e szentségre istentelen kéz rakott”. És ezért kísért nálunk ez az „istentelen kéz” ma is, megpróbálván „visszatenni a lakatot”.

* * *
Amit Robert Fico és kormánya akar, az tulajdonképpen nemzetiszocializmus, a „szocializmusnak” egy olyan nemzeti formája, amely a kizárólagosságot emeli mindenek fölé – egy nép számára és használatára. Ez által az „eszme” által a miniszterelnök és cinkostársai a szlovák nép nagy részét lelkes és igenlő szolgaságba toborozzák, hazafias szolgaságba taszítják, olyannyira, hogy a nép nagy része teljesen feladja értelmi és érzelmi autonómiáját, önállóságát, s vezetői felszó-lítására már csak gyűlölni akar – gyűlölni egy másik nemzetet. Ez a 20. századból jól ismert nemzetiszocialista „játék” már odáig fajult, hogy Szlovákiában veszélyzónák alakultak ki, ahol a magyar szó hazaárulást jelent. Ha Fábry Zoltán élne, azt mondaná erre: faji imperializmus.
                           (Folytatjuk)