Mészáros László – Szemenszedett históriák

Különféle novellák többnyire a 16. századból

A makacs lány és az okos legény

Egy gazdag bankár lánya olyan gyönyörű, hogy a férfiak alig mernek szóba elegyedni vele,
s így a lánynak magának kell kézbe vennie a dolgok irányítását. Nem bánja meg,
mert egy okos legényre tesz szert.

Bertucci bankár lánya olyan gyönyörű volt, hogy a férfiak alig mertek szóba elegyedni vele, nemhogy tovább merészkedtek volna. Cornelia már unja ezt, ki akar kezdeni a fiatal kocsisukkal, de a legény is csak térdre borul az isteni szépség előtt. Hát akkor inkább ne legyek olyan isteni szép, mondja a lány, és mély sebet ejt a bal arcán egy borotvaéles tőrrel.
Felépülése után a kocsis még mindig habozik, de aztán győz a fiatal természet. Gyakorlatilag a lánynak kell őt levennie a lábáról, hogy tanítsa őt meg a szerelem művészetére. Egy hónap után azonban elbocsátja a málé szájú legényt.
Aztán a lány kijelenti a szüleinek, hogy unja a szalonokat és a bálokat, sze-retne végre férjhez menni és élni az életet. Még nem találtunk megfelelő partit, mondja az anyja. Fütyülök az unalmas gazdag ifjakra, megelégszem egy bankhivatalnokkal is. A szülei ebbe eleinte nem egyeznek bele, de aztán egy újabb hónap múlva kiderül, hogy a lány terhes. Most aztán már tényleg nem marad más, csak egy bankhivatalnok.
Két lehetőség van, mondja az apja. Vagy a legszebbet választod, vagy a legoko-sabbat. Hadd lám mind a kettőt! A legszebb ifjú valóban szép volt. De Cornelia már tudta a saját tapasztalatából, hogy a szépség nem minden. Ráadásul az ifjú beképzelt is volt egy kicsit. Nem ő imádna engem, nekem kellene őt imádnom, döbbent rá a lány.
A másik, torzonborz ifjú kicsit esetlenül mozgott a palota pompájában, de volt valami a huncut mosolyában, ami megragadta a lány figyelmét. Miben okos ez a legény, kérdezte Cornelia az apját. A bankszakmában. Ha szabad kezet adnék neki, egy éven belül kinevezhetném a Lyoni fiókunk igazgatójává. Akkor őt akarom próbára tenni az ágyban is. Miket beszélsz, te lány? Nem akarok zsákbakandúrt ven-ni, s különben is, mindent el akarok neki mondani. Ne feledd, okos a gyerek, alig-hanem rögtön faképnél hagy.
Ekkor Cornelia felvitte a szobájába Julient, a szépfiút pedig hazaküldték. Nos, Cornelia kisasszony, csak nem engem választott? Miről beszél, Julien? Csak össze kell adni a dolgokat, olyan volt ez a vacsora, mint egy legénynéző. Látom, maga tényleg okos legény. Egy valamit azonban nem értek. Hogyan tett szert arra a csúnya sebre? Csúnyává tesz ez a sebhely? Egyáltalán nem, inkább emberibbé teszi. Hogy érti ezt? Emberibbé teszi az isteni szépségét. De ezt maga is tudja, ugye? Tudom, azért is vágtam meg magam egy borotvaéles tőrrel. Saját maga csúfította el az arcát?! Igen, magam tettem. Akkor maga nem lehet egy elkényeztetett szépség, hanem van saját, erős akarata. Maga nem egy obeliszk, maga egy nő! Julien, te ezt mind látod? Látom! Pedig meztelenül még nem is láttál. Dehogynem, már rég le-vetkőztettelek! Akkor hát… Ne, ne vetkőzz le! Nem kell annak ma este megtörténnie. Várjunk egy kicsit. Igazad van. Különben is, valamit még el kell mondanom.
Aztán Cornelia elmondta az egész kalandját a kocsislegénnyel. Julien figyelmesen végighallgatta őt. Ez a helyzet, én az okos legény választanám. Te okos is vagy, meg szép is! Belőled is szép férfi lesz pár év múlva. Eszed már van, én meg majd kicsinosítlak. Az öregek tehát mindent tudnak? Anyám szeretett volna valami-lyen grófot vagy államtitkárt szerezni nekem, de most már neki is mindegy. Akkor így már akár itt is maradhatnék! Itt maradhatsz…

Caesar tréfája

Ez akkoriban történt, amikor már Caesar volt az úr Rómában. Antoniusnak elmondja az orvosa, hogy van egy roppant érdekes esete. Egy ácsmestert, bizonyos Marcus Metteliust, fejbe vágott egy gerenda. Három-négy napig eszméletlenül élet és halál között lebegett, majd gyorsan felgyógyult, de a feje teljesen összezavarodott. Érdekes módon, teljesen értelmes mondatokat mond, de azokat teljesen ért-hetetlen módon fűzi egymáshoz.
Antonius azonnal látni akarta a csodabogarat és hordszéket küldött érte. A férfi ötven körül lehetett, ösztövér, de erős alkatú, remek római arcéllel. Jól mutatna az orra egy mellszobron, gondolta Antonius. Aztán megpróbált beszédbe elegyedni vele. Hogy szolgál a kedves egészsége, Metellius mester? Csakis mes-terkedéssel lehet helyt állni egy ilyen bonyolult időben. Csak nem a politikai helyzetre gondol, mester? Döntsd el magad ezt a meglehetősen politikai jellegű kérdést. Hát a család, a kedves felesége, próbálkozott mással, Antonius? A házasság az első társadalmi viszony, a következő a gyermekekkel létesül, s aztán jön a család, ahol minden közös, jött a bölcs kioktatás.
Ekkor Antoniusnak remek ötlete támadt. Megtréfáljuk Caesart, jelentette ki. Vigyétek fürdőbe ezt az embert, majd öltöztessétek fel, mint egy előkelő nemes urat. Legyen a neve… Marcus Lepidus Quintus! Egy híres filozófus ő, aki nemrég érkezett Rómába egyenesen Athénből. Megértettétek? Aztán Antonius meghívta Caesart és néhány más barátját egy kis lakomára.
Amikor megérkezett Caesar, Antonius jelezte, hogy szeretne bemutatni neki egy figyelemre méltó, bölcs embert. Bölcs emberekkel mindig szívesen váltok szót, mondta Caesar. Íme, Marcus Lepidus Quintus! Ave, Caesar, mondta az ácsmester és barátságosan rámosolygott a diktátorra. Még nem hallottam a hírét, Quintus Mester, méregette a másikat Caesar. Mint korábban, most is furcsa válasz következett. Híresek és ünnepeltek akartak némelyek lenni, abban a hiszemben, hogy így megszerzik az emberek felől való biztonságot. Úgyhogy ha tényleg biztonságos az ilyenek élete, akkor elnyerték a természetes jót. Ha ellenben nem biztonságos, akkor nincse-nek birtokában annak, amire kezdettől fogva a Természet benső lényegének megfelelően törekedtek. Úgy bizony.
Antonius csak néhány barátját avatta bele a tréfába, a többiek és Caesar nem tudták, hogy egy hibbant agyúval állnak szemben. Caesar eleinte igyekezett megérteni Marcust, de aztán már nem tudta mire vélni a dolgot és intett Antoniusnak, hogy magyarázatot kér. Ekkora bölcsességgel szemben tehetetlenek vagyunk, Gaius Julius, tárta szét a karjait Antonius.
Caesar félrevonta az athéni bölcset, hogy komolyabb eszmecserét folytasson vele. Mikor kezdett el filozófiával foglalkozni, Mester? Míg fiatal valaki, addig se halogassa a filozofálást, s amikor öregedni kezd, akkor se ernyedjen el a bölcsel-kedésben. Hiszen senki sem túl fiatal és senki sem túl öreg a lelke egészségének a megszerzésére. Aki azt mondja, hogy a filozofálásnak még nem kezdődött el vagy már elmúlt az ideje, hasonlít ahhoz, aki azt állítja, hogy a boldogságnak az ideje még nem jött el vagy már tova is tűnt. Így hát ifjúnak és öregnek egyaránt kell filozofálni, az egyiknek azért, hogy öreg korában is ifjú maradjon a javakban a múltjára való kellemes visszaemlékezés révén, a másiknak pedig azért, hogy ifjú létére egy-szersmind „öreg” is legyen azáltal, hogy nem fél a jövőtől. Gondolkodnunk kell tehát a boldogságot nyújtó dolgokról, hiszen ha a boldogságunk megvan, mindenünk megvan; ha pedig nincs meg, mindent elkövetünk, hogy megszerezzük.
Ekkor Caesar megsejtette, hogy valami turpisság lehet a dologban. Ráadásul az utóbbi mondat valahogyan mégis csak ismerősen csengett számára, mintha csak Cicerót hallotta volna. Meg is kérdezte a Mester, hogy volt-e már szerencséje Ciceróhoz. Tullius Tirójának szíves üdvözletét küldi, valamint kis Ciceróm, az öcsém és az öcsém fia is. Azt hittem, kissé könnyebben tudom elviselni a távolléte-det, és bár diadalmenetem szempontjából nagyon fontos, hogy mielőbb a fővárosban legyek, mégis úgy gondolom, helytelenül cselekedtem, amikor tőled eljöttem.
Ekkor Caesar fennhangon szónokolni kezdett. Noha nékem, polgárok, a ti tömeges együttlétetek látványa mindig a lehető legkellemesebbnek, e hely pedig az ünnepélyes tárgyalásra legalkalmasabbnak, a szónoklásra legmegtisztelőbbnek látszott, mégis, a dicsőség e lépcsőjéről, mely mindig a legkiválóbbak előtt nyílt meg, nem szándékom tartott vissza eddig, hanem azok az életelvek, amelyeket kora ifjúságomtól fogva kitűztem magam elé.
Erre Marcus kijelentette, hogy végre tökéletesen érti vitapartnerét, akiben egy nagy műveltségű, rendkívüli elmére talált. Nem tudom, hogyan működik pontosan az agya, de most már értem a tréfát, gondolta Caesar. Amit Antonius csak megsejtett, hogy ugyanis a bolond beszédében van valami szabály, azt Caesar megértette. Mindig elkap egy szót és ahhoz keres egy mondatot vagy egy egész bekezdést az agyában. Melybe vagy fiatal korában, vagy a világban való csavargása folyamán, vagy valamilyen misztikus esemény hatására bevésődtek különféle bölcseleti szövegek. Mintha fél Epikurosz és egész Cicero a fejében lenne. Látszatra tehát csu-pa bölcsesség sugároz ki belőle.
Kedves barátaim, ezt a bölcsességet nem hagyhatjuk meg a magunk számára. A szenátus igazán megérdemli, hogy elmélyülhessen néha kedves barátunk, Marcus Lepidus Quintus bölcs eszmefuttatásaiban. Holnap szenátorrá nevezem őt ki az éppen megüresedett helyre. Ott aztán nemcsak egy kis baráti körre pazarolja majd a bölcsességét, hanem az egész birodalomra kiterjeszti azt. Antonius, jöhet a lakoma!
Caesar azért nagy bölcsen elkerülte, hogy Quintus Mester mellett kelljen helyet foglalnia. Hiába, legyintett később Antonius a barátai előtt, Caesart nem lehet átverni! Most aztán lesz eggyel több bolond a szenátusban.

Az örök szépség

Giselle már kislány korában válogatós volt. Ami azonban akkor csak gyermeki szeszélynek tűnt fel, később jellemvonássá merevedett. Ahogy először a játékait cserélgette, úgy cserélgette később a férjeit és a szeretőit is.
Egyszer aztán egy fiatal katolikus filozófus jelent meg a szalonban. A délceg fiatalemberre több hölgy is szemet vetett. Kérdezték is tőle, hogy ilyen alkattal miért nem ment katonának. Úgy döntöttem, hogy a filozófiának és Jézusnak szentelem az életem. Az én fegyverem a szépség, jóság és igazság. Hát a szeretet, kedves Bertoldo? A szeretet Jézus parancsolata, az én mindennapi kenyerem. Én meg szívesen lennék a mindennapi süteménye, ajánlkozott az egyik fiatal hölgy. Távozz tőle, Sátán, vetett rá keresztet mosolyogva a filozófus.
Giselle mindezek ellenére kivetette a hálóját a fiatalemberre, de ő mintha ügyet se vetne rá. Mindketten ugyanis szinte mindent tudnak a másikról és a többiekről. Egyszer aztán Giselle nyíltan nekiszegezi a kérdést a fiatalembernek. Akar a következő szeretőm lenni? Köszönöm, nem!
Ez a hallatlan visszautasítás először feldühítette Giselle-t. Aztán egyre rafi-náltabb módon, már cselekkel és kelepcékkel igyekezett megszerezni a fiatalembert. Egyszer például, lemondta a vendégséget, de erről csak Bertoldót nem értesítette. Ámde a pompás lakoma és a finom borok se vették le lábáról a fiatalembert.
Végül már arra vetemedett Giselle, hogy megjátszotta, szeretne zárdába vonulni. Arra kérte Bertoldót, hogy magyarázza el neki, hogyan lehet egy asszony Jézus menyasszonya. De amikor aztán azt kezdte firtatni, hogy a menyasszonyból hogyan lesz végül is asszony, akkor a filozófus rájött a csalásra.
Végül aztán, egyszer már a fiú ágyába feküdt, s mikor Bertoldo bejött, kitakarta magát, mint Danaé Zeusz előtt. Ne tedd ezt, Giselle, figyelmeztette őt a legény. Gyere, légy a Sorsom, légy a Zeuszom, légy a Jézusom! Ekkor Bertoldo szó nélkül az egyik függönyhöz lépett és elhúzta azt. Egy márvány női szobor állt ott.
A vakítóan fehér márványszobor a fürdőből kilépő Vénusz volt. A jobb melle elé tartott jobb tenyerében egy almát szorongatott, a szabadon lelógó bal kezében pedig a fürdőlepedőjét tartotta. Alacsony, kör alakú talpazaton állt a szobor, a jobb lábára támaszkodva, míg a bal lábának csak az ujjai érintették a talpazatot. Ami még az ágyban fekvő Giselle-nek is feltűnt, hogy ez a Vénusz hihetetlenül karcsú volt.
Ez Sophia, mutatta őt be Bertoldo, az ő nevéből származik a filozófia, tehát a bölcsesség szeretete. Ezzel a márványba álmodott örök szépséggel múlékony asz-szonyi test nem veheti fel a versenyt. Értsd meg végre, Giselle, aki Sophiát szereti, nem adhatja össze magát egy olyan asszonyi némberrel, mint amilyen te vagy.
Közben Giselle már felkelt és odaállt a szobor elé. Nem vette észre, hogy micsoda csapda ez, hisz Bertoldo egymás mellett láthatta őket. De Giselle még mindig nem adta fel. Lehet, hogy az ő alakja szebb, mint az enyém, de míg ő csak áll és bámul, rajtam mozognak az izmok. Az elmúlás mozog rajtad, Giselle.
A múló, asszonyi némber ekkor már, kétségbeesésében kezdett dühös lenni. A lábát mikor és hogyan emeli fel, megmondanád nekem? Nem a testem közösködik vele, hanem a lelkem. De ha egyszer vele csak a lelked közösködik, akkor a tested miért nem közösködhet velem? Mert én Szűz Mária vőlegénye vagyok.
Giselle hirtelen nem tudta, hogy nevessen-e vagy sem. De aztán belátta, hogy ez a bolond filozófus ezt komolyan gondolja. Elkezdett lassan öltözködni. Bertoldo szó nélkül nézte. Ahogy a meztelen Giselle teste nem izgatta őt fel, nem hatott rá az öltözködés sem, pedig Giselle annak is a mestere volt.
Hát akkor csak közösködj a márvánnyal, míg kővé nem válsz magad is, mondta Giselle és kisietett. Bertoldo csak vállat vont és becsukta mögötte az ajtót. Giselle nem tudta, hogy az iménti jelenet már nem egyszer lejátszódott-e a csá-bítóan mosolygó, de néma Vénusz előtt.
Giselle hazament, levetkőzött és órák hosszat nézegette magát a hatalmas, közel egyölnyi magas, majdnem földig érő velencei tükörben. Bárhonnan nézte is, csak alig volt testesebb, mint az a márvány Vénusz. Nem értette a dolgot. Aztán megkereste egy titkos fioláját, felhajtotta, és úgy, ahogy volt, anyaszült meztelenül, belefeküdt a vetetlen ágyba.
Másnap reggel a szolgálólánya talált rá. Mielőtt rájött volna, hogy meghalt, még csodálkozott, hogy olyan szép az alvó asszonya, mintha egy tökéletes márvány-szobor lenne. Mintha csak a szendergő Vénuszt látnám. Csak akkor sikoltott fel, amikor hozzáért az asszony márványhideg testéhez.
Bertoldo időben értesült ugyan Giselle haláláról, hisz nagy port vert fel az állítólagos értelmetlen öngyilkosság, de nem ment el a temetésére, mert egy katolikus számára nagy bűnnek számít, ha valaki önkezűleg vet véget az életének. Meg se fordult a fejében, hogy a leány sorsához netán neki is valami köze lehet.