A Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2010 kitüntetettjei

A Posonium Irodalmi Díjat 2000-ben Lauer Edith és férje John Lauer (Cleveland, USA) alapította. Az alapítók a díj alapításával azt a nagyvonalú és nemes szándékot követték, hogy segítsék és ösztönözzék a magyar irodalom és szellemiség gazdagodását Szlovákiában.

Azokat az alkotásokat kívánják támogatni, amelyek a magyar irodalmat és szellemiséget, a nemzeti örökséget, a hagyo-mányokat erősítik és korszerű formában, magas művészi színvonalon jelentik meg. A díjat a kuratórium azoknak a műveknek ítéli oda, melyek az előző kalendáriumi évben jelentek meg és a kisebbségi magyar irodalom, nyelvtudomány, történettudomány, néprajz, művelődéstörténet műfaját képviselik Szlovákiában.
A Madách Egyesület vezetőinek kezdeményezésére 2001-ben új színfolttal gazdagodott a korábbi kezdeményezés. Mátyásfalvi György (Budapest) alapítója lett ugyanis a Posonium Művészeti Díjnak. Ez a díj a képzőművészet alkotóit kívánja jutalmazni, akik kiemelkedő életművet mondhatnak a magukénak.
A Madách Egyesület (melynek keretében a díjakat létesítették) a díj statútuma szerint a kinevezett kuratóriumra bízta a díjak odaítélését. A kuratórium döntését az alapítók képviseletében Lauer Edith, a Madách Egyesület elnöke és egyben a díj védnöke hitelesíti.
A kuratórium f. év június 11-i ülésén a pályázaton részt vevő 65 mű közül választotta ki a díjazott műveket. A válogatást – a kiadók javaslata alapján (egyéni pályázatot nem adtak be!) – a kuratórium végezte el. Az említett ülésen a kuratórium az életműdíjakat is odaítélte, és a kiválasztott pályaművek közül az alábbiakat díjazta:
1.  A Fődíjat:
Polgár Anikó: Régésznő körömcipőben című verseskötetének ítélte. (Kalligram)
2. Életműdíjjal tüntette ki:
– Grendel Lajos Kossuth-díjas írót, sok évtizedes irodalmi, iroalomtörténe-ti és irodalomszervező munkásságáért;
– Tóth Elemér költőt, szerkesztőt, műfordítót, különös tekintettel a reflexív líra  terén a nyolcvanas években elért eredményeiért és újszerű gyermekverseiért
A Posonium Művészeti Díj Életműdíjával tüntette ki:
Varga Lajost sok évtizedes könyvtervezői és képzőművészeti munkásságáért
Különdíjban részesítette:
Tóth László költőt, műfordítót Egy öngyűjtő feljegyzései című kötetéért (Kalligram);
 Misad Katalin nyelvészt, egyetemi oktatót Nyelvi kontaktusok című nyelvé-szeti kötetéért (Lilium Aurum)
Szülőfölddíjat ítélt
Szénássy Zoltán ny. gimnáziumi tanárnak, Komárom ostroma 1849-ben című helytörténeti munkájáért.        

A díjak értéke az alapítók és a kuratórium döntése alapján változatlan:               
– a Fődíj és a Művészeti Díj értéke: 1000,- Euro;
– az Életműdíjak értéke: 1150,- Euro;
– a Különdíjak értéke: 600,- Euro;
– a Szülőfölddíj értéke: 300,- Euro;
A kuratórium döntését Lauer Edith mint védnök, az alapítók nevében meg-erősítette.

A kuratórium tagjai voltak: Duba Gyula (elnök), Fónod Zoltán (titkár), Németh Zoltán, Szarka László, Tőzsér Árpád.
A díjakat 2010. szeptember 7-én a Csemadok OT pozsonyi székháza dísztermében Lauer Edith, a díj védnöke, Mátyásfalvi György, a Művészeti Díj alapítója és Duba Gyula, a kuratórium elnöke adta át.
A bensőséges, hangulatos ünnepséget Dobos László, a Madách Egyesület al-elnöke nyitotta meg. Megnyitójában a kisebbségi kultúra és irodalom önigazgató  helyzetét hangsúlyozta.  
Koncsol László a Posonium Irodalmi és Művészeti Díj tizedik évfordulójára emlékezve (angolul és magyarul) méltatta a díjak és az alapítók helyét és szerepét a kisebbségi magyar irodalom és képzőművészet tevékenységében.
Lauer Edith, a díj védnöke üdvözlőbeszédében örömét fejezte ki, hogy évente rangos alkotásoknak ítéli  oda a kuratórium a díjakat.
Az ünnepségen fellépett Németh Imre zenetanár és énekművész, valamint Brezovszky Andrea, a Duna utcai gimnázium diákja, aki Garai Gábor Magyarul  című versével köszöntötte a jelenlevőket.
Az alábbiakban közöljük a megnyitó- és üdvözlőbeszédeket, valamint a díjazottak munkásságáról, életművéről szóló méltatásokat is.
Pozsony, 2010. szeptember 7.                                                           (zsolt)
 

Azon az úton haladunk,
mely a humánum birodalmába vezet…

Dobos László, a Madách Egyesület alelnökének megnyitóbeszéde

Emlékezetes és jeles ez a nap azért is, mert tizedszer kerül sor a Posonium Irodalmi és Művészeti Díjak átadására. Hálával és köszönettel üdvözlöm kedves  vendégeinket, a Lauer házaspárt, a „nagy vízen túlról”, és Mátyásfalvi Györgyöt, in-nen a szomszédságból. Az ő érdemük, hogy tíz évvel ezelőtt ezt a díjat „kitalálták”, és azóta – minden gond és baj nélkül – működtetik.
Olyan társadalomban élünk, mely történelme során megkísérelte, hogy független, szabad és emberi léptékű közösséget kiteljesítő  demokráciát teremtsen, a kísérletek azonban vagy meg sem indultak, vagy megbuktak azokon a korlátokon, amelyeket a nemzeti önzés, vagy a nemzetközi erőviszonyok kényszerítettek rá. Az új kísérlet, melynek hovatovább több mint két évtizede a tanúi, részesei vagyunk – sajnos – menetrendszerűen a nemzeti elfogultságot és szűkkeblűséget mutatta felénk. Páratlan legújabb kori történelmünkben, hogy egy népcsoportot, mely nem saját akaratából, hanem a nemzetközi viszonyok több mint egy évszázados történelme előzményeiből került az „új hazába”, olyan gátlástalan módon korlátozzanak, jogaiban sértsenek, mint ahogy ezt egyes pártok vagy  az uralkodásra rendelt politikai szövetségesek teszik. 1989 novemberét, a totalista hatalmi rendszer bukását, majd a Szlovák Köztársaság megalakulását követően nem azt az arcát ismerhettük meg a demokráciának, mely az emberi szabadságjogokat mindenkire kiterjeszthető-nek mondja. Ellenkezőleg, az egymással vetélkedő politkai pártok a nemzeti ki-sebbségek alapvető emberi jogait is kétségbe vonják. Teszik ezt az Európai Unió tagjaiként anélkül, hogy valaki is értésükre adná, hogy a demokráciát nem lehet az elnyomással vagy a nemzeti elfogultsággal azonosítani.
A demokratikus változások szélesre tárták a kapukat Szlovákia és Kelet-Közép-Európa népei előtt. Igénnyé és normává lett az emberi jogok érvényesítése, mégis türelmetlenek vagyunk, mert az elmúlt két évtizedben a folyamatosan „adagolt” jogok megtartása helyett újra és újra megérjük jogaink csorbítását. És ezzel együtt azt tapasztaljuk, hogy nemcsak a  nyelvtörvény ostobaságait ragozzák egyes uralkodó pártok, hanem a kisebbségi jogok érvényesítését, a nemzetiségi kultúra kiteljesítését is akadályozzák. Ebben a küzdelmünkben akár oázisnak is mondhatnám azt a nagyvonalú gondolatot, melyet a Lauer házaspár és Mátyásfalvi úr éltet a Posonium Díjak dolgában immár egy évtizede.
Öröm számunkra ez a visszatérő alkalom, amikor évente a legjobb alkotásokat díjazhatjuk, az önök jóvoltából, akik a díjakat megteremtették. És szóvá  kell tennünk a hatalom arroganciáját, amikor a demokrácia legalapvetőbb jogait kérdőjelezik meg. Azok teszik ezt, akik a politikában csak hatalmat, nemzeti hegemóniát vagy ural-kodási vágyuk érvényesítését látják. Az a Templom, melynek megépítéséről Ady álmodott, s Németh László jóslatában is a „hiánylistán” szerepelt, annak építéséhez – ahogy Illyés Gyula írta – nem kőhordásra van szükség, hanem hitre és hűségre. Csak így érhetjük el, hogy a közös égbolt alá odaférjenek a Duna menti népek.
    Bíznunk kell abban, hogy nem létezhet Európában olyan ország, mely mellőzni képes a szellemi műhelyeket. Sorsváltozások és életváltozások keresztútjain is tudatosítanunk kell, nincs időszerűtlenebb, anakronisztikusabb jelenség a nacionalizmusnál. Önmagunk megtartásával és megőrzésével kell továbbra is azon az úton haladnunk, mely a humánum birodalmába vezet.

 

Az eredmények önmagukért beszélnek…

Lauer Edith üdvözlőbeszéde

Úgy érzem, a személyes mérföldköveken túl, a közösségi események kerek számú évfordulóját különösen fontos megünnepelni. Ezért nagy öröm számunkra, férjemmel együtt, hogy immár tizedik alkalommal vehetünk részt a Posonium Irodalmi és Művészeti Díjak átadásán. Idén, akaratomon kívül, a szokásos júniusi rendezvény nyárról őszre tolódott. Ma három hónapja annak, hogy egy komoly szívműtéten estem át, ami után orvosaim megígérték, hogy három nap múlva minden valószínűség szerint már Magyarországra utazhatok! Nagyon szerencsés vagyok, hogy ígéretük beteljesült, és ma itt is lehetek!
Szokásunkhoz híven, sokadmagunkkal érkeztünk Pozsonyba: Mátyásfalvi Gyurkát, aki oly lelkesen felvállalta a Posonium Művészeti Díj létrehozását, már mindenki jól ismeri. Nővérem, Szabó Nóra is több díjátadáson volt már jelen, és örömömre megint itt van velünk. Jó barátom, társalapító kollégám az Amerikai Magyar Koa-lícióban, Szekeres Zsolt, az elmúlt tíz év díjkiosztásaiból csak egyszer hiányzott! És kedves barátnőm, Kormos Valéria kiváló újságíró már több Posonium-díj átadásán volt jelen, hogy az itt szerzett tapasztalatairól beszámoljon a Magyar Nemzetben.
A tíz évre visszatekintő prospektus, amit remélem, mindenki megkapott, is-merteti a Posonium-díjak történetét és felsorolja a 68 irodalmi és 10 művészeti díjazott nevét. Mivel 9 írót kétszer díjaztunk, a díjazott írók száma összesen 59. Amikor az anyagot összeállítottam, magam is meglepődtem a lista teljességén, ahol megtalálhatjuk mind az ötvenes években újrainduló szlovákiai magyar szellemi élet alapítóit, kimagasló alkotóit, mind az utolsó évtized fiatal irodalmi tehetségeit is.
Ez a kerek számú évforduló eredeti céljaink és az elért eredmények értéke-lésére is jó alkalmat nyújt. Sikerült-e legalább részben – bepótolni az elmúlt évtizedek mulasztásait a kiváló felvidéki magyar írók és művek díjazásával? Az évek során tudta-e követni eredeti szándékait a Posonium Irodalmi és Művészeti Díj Kuratóriuma? Felértékelte-e a szlovákiai magyar irodalmat és a Madách-Posonium Kiadó hagyományőrző szellemiségét a Posonium-díj? Ha ezekre a kérdésekre pozitív választ tudunk adni – és én hiszem, hogy ezt megtehetjük –, akkor joggal lehetünk elégedettek a Posonium-díjak tízéves történetével.
És bár Koncsol László és Dobos László kedves méltatásáért nagyon hálás vagyok, úgy érzem, inkább ÉN tartozom hálás köszönettel SOKAKNAK – elsősorban Dobos Lászlónak, akinek a mindennapi életét valóban az általa megírt „teremtő küzdelem” jellemzi, és ezért egy inspiráló példakép nemcsak számomra, hanem sokak számára!
Duba Gyula szavaival (a Posonium Irodalmi Díj) „azokat az alkotói törekvé-seket és értékeket díjazza, amelyek a szlovákiai magyar kisebbség létérdekeit, kultúráját és identitását szolgálják”.
Köszönet a Posonium-díj kuratóriumának, Duba Gyula elnöknek, Fónod Zoltán titkárnak, Németh Zoltánnak, Szarka Lászlónak és Tőzsér Árpádnak, akik sokat tettek azért, hogy a Posonium Irodalmi és Művészeti Díj méltó alkotókra találjon.
Köszönet Dobos Évának és a Madách-Posonium Kiadó munkatársainak, Óváry Ágnesnek és Varga Lajosnak, akik – mint az egyesület tagjai – felvállalták a Posonium-díj mindig bensőséges és felemelő rendezvényeinek megszervezését. És egyáltalán nem utolsósorban, köszönet férjemnek, aki 10 évvel ezelőtt pontosan fel-ismerte a Posonium-díj lényegét és szükségességét anélkül, hogy egy szót megérte-ne a díjazott művekből!
Mindketten őszinte nagyrabecsüléssel gratulálunk az ez évi díjazottaknak!
Lauer Edith
Pozsony, szeptember 7.

 

„…minőségileg gazdag termésből válogattunk!”

Duba Gyula beszámolója a kuratórium munkájáról

Beszámolóm rövid, a kuratórium idei munkája nem tért el a megszokottól. Inkább a körülményekben volt némi eltérés. Az elmúlt esztendő mintha mennyi-ségben szegényebb lett volna, minőségben azonban nem! A kuratórium 65 mű közül választotta ki azt a kéttucatnyit, melyet a díjazás szempontjából versenyképesnek talált. Az Életműdíj is alacsonyabb korhatárhoz ért, ami azt jelenti, hogy a kezdő, az alapozó nemzedékeket már értékeltük, most a középnemzedék „öregjei” lennének soron. Az idei Szülőföld-díj régi adósságot törleszt, a díjazott munkája több évtizedes. Az Elsőkötetes-díjra nem találtunk méltó művet, ami remélhetőleg átmeneti jelenség. A Különdíj kategória viszont igaz értékeket hozott, jutalmazásuk megérdemelt. Itt kell megjegyeznem, hogy ez a kategória további, díjazásra alkal-mas művekben is gazdag, ám szerzőiket korábban már értékeltük. Ez az irodalmi össztermés megítélése okán lényeges. Elmondhatjuk tehát, hogy a kuratórium ez évben is minőségileg gazdag termésből válogathatott. Műfajilag is árnyaltan: személyesen vallomásos széppróza, kitűnő… modern líra és tudós egyéni gondol-kodást, valamint értékes helytörténetet jutalmaztunk. A kuratórium minden esetben elvi vitákat követő megegyezéssel, tehát szavazás nélkül, egyhangúlag döntött!

 

A modern magyar irodalom elkötelezettje…

Grendel Lajos Életműdíja

Az egykor volt munkatárs érdeklődésével és örömével nézem Grendel Lajos sikereit a szépirodalomban és a magánéletben egyaránt. Nemcsak azért, mert annak idején, pontosabban 1973 tavaszán a Madách Könyvkiadó igazgatójaként  „ráhibáztam” tehetségére, hanem azért is, mert tudta, mit akar, és volt bátorsága az irodalom megújítása vonatkozásában új utakat, lehetőségeket keresni. „Áldassál, emberi verej-ték”, mondhatnánk erre, mert  a tehetségét bizonyította azzal, hogy  a kilencves évek vége táján „fazont” váltott, és a Comenius Egyetem Magyar Tanszékének adjunktusaként folytatja munkáját. A „véletlen” úgy hozta, hogy 1992-től Tőzsér Árpáddal lettünk munkatársak (aki, mellesleg, 1976-ban hagyta el a nyitrai főiskola adjunktusi székét és lett a kiadó vezető szerkesztője). Ez a sors várta Grendel Lajost is, amikor a Madách és a Kalligram után ő is a pedagógus pályát választotta. Lényegében a helyem-re lépett, minthogy  néhány évvel (az egyetem vezetésének köszönhetően!) „túlléptem” a korhatárt, melyet az egyetemi oktatók esetében alkalmazni szoktak. Mint-hogy mindkét kolléga esetében (más kitüntetések mellett!) a Kossuth-díj is megtalálta őket, a magam részéről tisztelettel és megbecsüléssel tekintek munkájukra.
Nem a „véletlennek” köszönhetik a „szerencséjüket”, hanem a tehetségüknek. És ez  őszinte örömmel tölthet el bennünket! Ezzel lényegében „rövidre” is zártam munkásságuk vonatkozásában a „véletlenek” szerepét.
 Grendel Lajos „előélete” persze, csak alkalom arra, hogy a honnan – hová kérdésére válaszoljunk. Grendel Lajos írói munkássága kezdettől fogva a modern ma-gyar irodalom lehetőségei,  szándékai keresése szerint alakult. Nem folytatni kívánta az irodalom megszokott, „hagyományos” vonalát, hanem megújítani. Már a  Fekete szél (1972) című antológia  szerzői felkeltették a figyelmét, és aligha véletlen, hogy az antológia szlovák változatában (Biliard na pamäť niekoľkých hrdinov, 1977) már Grendel Lajos is szerepelt. Hat év múlva pedig Kovács Magda (Én, a csillagbognár, 1978) novelláskötetéről írt  kritikája  jelezte, más az út és más a pálya. Kovács Magda hősei Gendel Lajos szerint „a lét kihívásaival viaskodnak, nem a társadalomban, hanem a létben otthontalanok. Otthontalanságuk ontológiai gyökerű, bár természet-szerűen tartalmazza annak szociológiai és lélektani természetű aspektusait is, de csak másodlagosan, nem az okok, hanem a következmények síkján.”
Nem volt vitás, hogy az antológiában felvonultatott fiatalok közül Grendel Lajos munkássága emelkedett ki. A Hűtlenek (1979) című kötete nemcsak meglepetés volt, hanem bizonyította azt is, Grendel számára más az irány és más a széljárás is, melyet követésre méltónak tart. A megélt sors önéletrajzi elemei lírai-emlékező szándékból eredtek,  és intellektuális rétegük is (ahogy Görömbei András megfogalmazta) „a személyes sors  lelki terhéből emelkedett föl, olykor a mítoszig”. Ezt a pályát követte Grendel a későbbiekben is, keresve a modern irodalom lehetőségeit vagy a megújulás módjait. Aligha véletlen, hogy Szirák Péter kismonográfiájában (1995) Grendel Lajos, egyetemi tanulmányai kezdetén, 1968 őszén, elsősorban a „vélemények pluralizmusát” említi, valamint azt, hogy Pozsony-ban ismerkedett meg „a modern magyar irodalommal és a világirodalommal is”. Találó, vagy azt is mondhatnánk, a „messziről s messzire megy az élet” igazsága sze-rint, árulkodó az a kritikája, miszerint Grendel Lajos írói pályája a hetvenes évek elején kezdődött. Vélhetően 1972-ben, az Árnyék és diadal című írásával (Irodalmi Szemle 4. száma), és a  Hűtlenek (1979) című novelláskötetével folytatódott.
Okkal és joggal írja Görömbei András, hogy „a csehszlovákai magyar prózairodalom szemléleti modernizálása Grendel Lajos nevéhez fűződik”. A változás lényege „a közvetlen személyes élményektől, önéletrajziságtól elvonatkoztató, erősen áttételes, merészen formált, objektív ábrázolás, a sok nézőpontú elem-zéssel, mozaikszerű szerkesztéssel elmélyített intellektuális prózaforma meg-teremtése. Görömbei szerint „Szemléletének frissesége, időben és térben szabadon mozgó játékossága, az ironikus és groteszk elemek összetett funkciójú alkalmazása, továbbá az „erőteljes nyelvi invenció és a belső értelmezés sokszínűsége sok vonatkozásban rokonítja Esterházy Péter művészetével, de Grendel Lajos prózája filozófiai telítettségével és a nemzetiségi tudat bensőséges, ám erősen kritikus szemléletű ábrázolásával erőteljesen egyéni karakterű.”
Munkássága kiemelkedő művészi értékét, újításait, nyelvi erejének gaz-dagságát novelláiban éppúgy felfedezhetjük, mint Éleslövészet című kisregé-nyében (1981). Megjelenésekor a magyar próza jelentős eseményeként fogadták a kisregényt, melyben a „nemzetiségi regények eddigi gazdag vonulatát esztétikai értelemben is új fejezettel bővítette” az író. A száznegyven lapnyi kisregény a XVII. századtól napjainkig mutatja be egy kisváros életét, ahol három menetben ölnek, rabolnak, pusztítanak, és a történelem mindezt újraismételi. A Bulgakovra emlékeztető mágikus realizmus elemei is felismerhetők a regényben, ahol a harmadik, azaz a „végső” leszámolás szerint a végső szándék számukra is az, hogy tiszta alapot teremtsenek a jövő számára, ahol talán el is viselhetik egymást.
Galeri című második regényében (1982) a dokumentumpróza és az esszé-regény, valamint a szürrealista látomások adta lehetőségeket ismerheti meg az olvasó. Fiatal hősét, EL-t, a kisváros nyugalmazott múzeumigazgatója kalauzolja a kisvárosban, ahol (a szürrealista látásmód nagyobb dicsőségére!) a holtakat is feltámasztják. A művek „rengetegében” bolyongva olyan regényeit  említhetjük, mint az Áttételek (1985), Szakítások (1989), Thészeusz és a fekete özvegy (1991), Einstein harangjai (1992), És eljön az ő országa (1996), Tömegsír (1999), Nálunk, New Hontban (2001)
Nem vitás, a mesterének Mészöly Miklóst választó Grendel Lajos pályája új fejezetet nyitott a kisebbségi magyar irodalomban, Szlovákiában. Közel húsz kötete jelent meg eddig, és az utóbbi években irodalomtörténészként is  megismerhettük őt. Ez a tette annál is inkább értékes számunkra, hisz közel négy és fél éven át közölte az Irodalmi Szemle a huszadik századi magyar lírával és prózával foglal-kozó tanulmányait.   
Regényei és novellái mellett esszéivel, tanulmányaival és glosszáival is  tartalmas, hasznos munkát végzett. Elszigeteltség vagy egyetemesség (1991), Rossz  kedvem naplója (1992), a Hazám, Abszurdisztán (1998) című köteteiben, írásaiban, az anyanyelvi kultúrával, a kisebbségi magyar irodalom hagyományaival, a kisebbségi magyar irodalmak helyzetével és az 1989 utáni társadalmi-politikai kérdésekkel is foglalkozik.
Szirák Péter kismonográfiájából megtudhatjuk azt is, hogy egy 1987-es inter-júban Grendel Lajos arról a hatásról beszélt, melyet Faulkner gyakorolt rá. „Hogy miképpen lehetséges a Krúdytól (is) örökölt nyelven és szemlélet által a faulkneri drámaiságot áthasonítani, arra valamilyen választ az Éleslövészet és a Galeri adhat. Mindenesetre Grendelnek a helyhez, a tájhoz való erős kötődése, ugyanakkor írásainak leleplező, néha szigorúan kritikai szembesülése a hellyel, mint hagyomány-nyal  – olyan olvasót teremt, aki, ha ismerős is e vidéken, csak kellő távolságtartással figyelheti a világot és önmagát.”(i.m. 23.o.)
Mit tehetnék még hozzá az elmondottakhoz­? Mindenekelőtt azt, hogy tisztelet-re és megbecsülésre érdemes életmű Grendel Lajos prózaírói munkássága, követke-zésképpen sokszorosan megérdemli a Posonium Irodalmi és Művészeti Díj Kuratóriumának a figyelmét. A kuratórium – és ez teljességgel természetes! – az elmondottak szellemében cselekedett! Úgy döntött, Grendel Lajos prózaírói munkássága méltó a tiszeletre és a megbecsülésre.
Kedves kortársam és sorstársam: gratulálok az Életműdíjhoz! Öregbítsd tovább-ra is kisebbségi magyar irodalmunk helyét és rangját itthon és a nagyvilágban!

Fónod Zoltán

„…nem a világ ellen tör, hanem élni akar”

Tóth Elemér Életműdíja

Tóth Elemér Hanván született, abban a faluban, ahol negyvennyolcas szabad-ságharc leverése után paposkodott Tompa Mihály. És itt élte meg a Bach-korszakot  és itt írta A madár fiaihoz című alegorikus költeményét, A gólyához című vers párját. Talán véletlen, vagy talán ösztönös örökség, hogy Tóth Elemér költészetében is érezzük annak a – jobb szó híján – nemes bánatnak, valamiféle érzéki szépség vágyának a rezdülését, ami nagy elődje líráját jellemezte. Nem hangzatos s nem erős húr ez verseiben, nem is programszerű hang, inkább ösztönös, mint tudatos szín, de ott van a kezdetektől. Amikor a hatvanas évek elején a „négyek” csoportjának tagjaként – Gál Sándorral, Batta Györggyel és Bárczi Istvánnal – jelentkezett, új han-gokként tűntek fel. Az ő hangja mintha szomorkás életérzést, bizonyos szkepsziszt rejtene, amely mégsem pesszimista, nem is lemondó. Tudomásul vevő, nem támadó természetű, nem a világ ellen tör, hanem élni akar! A halak a mélyben úsznak című kötetével huszonöt évesen debütált. Könyvének címe lírai áttételességet, modern képiséget jelez, mintha a korabeli európai költészet hangja rezonálna benne. Egyetlen képben vagy fogalomban, érzéki töredékmondatban tömöríti verse értelmét. Címei Megfagytak a fák, Otthon egy percre, Vers egyik bánatomról, Felnézek a napba, Valaki megjön; komor nyugalmat érzünk verscímeiben, rejtett indulatokat, izgatott kiáltásokat nem tartalmaznak. Képiségükben nem a művi szépség, a csináltság stilizációs fogása bujkál, hanem az őszinte, közvetlen kifejezés bája, a hiteles közlés és kimondani akarás meggyőző ereje. Annak idején a párizsi Magyar Műhely recenzense is ezt vette észre bennük, a korabeli Európa költészetének távoli sóhaját, kiemeli dicsérve, mint a modern lírai forma megjelenését hazai költészetünkben.
Egy évre rá Ketten című második kötete – 1966-ban – belső nyugalomról és a megtalált társról beszél. Meg a háborúról, az írásról, a létről, képi világa gondolatilag tudatosodik. A Kérgekben pedig – 1969-ben – ilyen verscímeket találunk: A fekete madár napjai, A titokzatos lovas, Jégszarvú bika, Magányom fekete csápjai, Az idő tenyerében; ekkor költészete már érett. Új elemeit a népmesék világából és a misztikából veszi. Mintha ismét Tompa nép- és virágregéire utalna vissza, s emellett fantasztikus és elvont képek gazdagítják. Ez a képiség azonban már nem hasonlatszerű, nem is példázat-jelentésű, hanem értelmi alapozottságú. Mintha a gondolat kerülne a kép fokára, az értelmet az elméleti megfelelés adja.
Sárga mint a nap című novelláskönyvéhez írt fülszövegében olvassuk: „Talán a csöndről kellene néhány szót mondanom. Arról a termékeny csöndről, amely régi estéken, lámpagyújtás előtt megtelepedett a konyhánkban, s amikor az öregek – nagyapám, apám – pipázva, cigarettázva úgy tudtak dolgos életükről »mesélni«, hogy nagyokat hallgattak… Hányszor próbáltam megfejteni hallgatásuk titkait… most már tudom, ez a csönd volt az ő mindennapi költészetük. Ez a befelé figyelés. Ezt kaptam tőlük útravalóul.”
Az életműbe, ahogy az tájainkon sorsszerű volt, a politika és hatalmi érdek is beleszólt. Tiltással mellékutakra terel, a közéletben ellehetetlenít és védekezésre kény-szerít, lemondást követel és a személye létét fenyegeti. Tóth Elemér 1968 után, a csa-lódások és gondok korszakában fordul a gyerekvers felé, olyan bázis lesz számára, amely nyelvezetét is hallatlan mértékben finomítja. Az egykori mesék és hagyo-mányvilág mellett kiderül, mennyi csapongó élcelődésre és derűre való hajlam rej-tőzik benne, a szójátékokkal való ingerkedés. Az Új Ifjúság, majd a Tábortűz szer-kesztője-főszerkesztőjeként szinte egész életében fiatalokkal, gyerekekkel foglalkozott. Mintha a fiatalokban nemcsak olvasókra, hanem társakra is talált volna. Ahogy a fordításokban is, Vincent Šikula regényeinek legjobb magyarítója lett.
Késői, Tölgyek című kötete „társkereső” verseiben vélt rokon lelkeket szólít meg, távozó barátoktól búcsúzik. S Tompa Mihály örökségeként talán, a nemzet „bánata” is megérinti. A mindenkori magyar költészet hagyománya! Ezek a versek az öregség és betegség mellett politikáról, nemzeti érzésről és öntudatról, egykori és késői szerelemről szólnak. Igazán az érti őket, aki a költővel együtt és hozzá hasonlóan élte meg háború utáni évtizedeinket, huszadik századi történelmünket!
Gratulálok az életműdíjhoz
Duba Gyula

 

„…emberalakjai jellem és magatartás hordozói”

Varga Lajos Művészeti Életműdíja

Varga Lajos Ipolybalogon született, Eperjesen egyetemi képesítést nyert, Po-zsonyban dolgozik és Somorján lakik, ezek pályája állomásai. Életszemlélete és való-ságlátása tájélményei alakítói voltak. Hatásuk művészetében, alkotásaiban tükrö-ződik. A hazai művészsors valósága mindez. Eredményeiben Varga inkább grafikus, de festőként is kiválóan helyt áll. Grafikai lapjait, finom levélrajzait szemlélve a pontos és aprólékos kidolgozás, a látvány hiteles lenyomatát érzékeltetik. Könyvillusztrációit is ez jellemzi. Más munkákon, tusrajzain és linometszetein erős vonalak, vaskos kontúrok jelennek meg, a földbe gyökerezett fák és hullámzó dombok mintha az elemi mozdíthatatlanságról, a természeti erők véglegességéről beszélnének. Festményein, tájképein is valami hasonló folytatódik. A festéket határozott, erős húzásokkal spachtlival rakja fel, mintha a széles foltok a táj belső energiáit, az alakzatok végtelenségét testesítenék meg. Néprajzi ihletésű rajzait, grafikáit ismét finomság jellemzi, míg történelmi portréit az időtálló erő, a maradandóság.
Alkotómunkája kettős módon érvényesült! Kezdetben az egykori Hét, majd mindmáig a Madách Kiadó műszaki szerkesztője. Évtizedek során teremtett formát lapoknak, könyveknek, kiadványoknak. Nyomatékosabban kell erről szólnom, mert általában az ilyen formai munkáról keveset beszélünk. A háttérben folyik, olyan, mint a búvópatak, néha tör csak felszínre, hogy mutassa magát! Akár a levegő, észre sem vesszük, belélegezzük! De nem lehetünk meg nélküle! Az irodalmi mű formavilága művészi értékének része, mintegy a szöveg élettere, kiegészítően visszahat a tartalomra, árnyalja és gazdagítja azt. A formai elrendezés az írás létvilága, ahogy a borító sem csak a könyv „ruhája”, hanem – jó esetben – tartalmának képi látomása! A műszaki szerkesztő munkája, művészi teljesítménye esztétikai formát-értéket sugall és szépérzékre nevel. Mintegy a nyelvi erő természetes környezetét valósítja meg. Ahogy az illusztrációk, nemcsak kiegészítik, hanem gyakran értelmezik a gyerekverset. Nemcsak megérteni, hanem szépségeit felfedni segíte-nek! Az egykori Hét, a Madách-könyvek, az Irodalmi Szemle, Kis Építő, Tücsök, sorozatok és albumok viselik Varga Lajos keze nyomát. Sok évtizedes munkája – maga életmű!
Művészi munkájának értékei látványosabbak. Személyesebben tükrözik valóságlátását, lelki kötődéseit. Formateremtő érzékét, művészi filozófiáját jelenítik meg. A finom levélrajzokat és erős gyökerű, vaskos fákat említettem. De szólnom kell az Ipoly mentéről, az Árvízmenekültekről, a Quo vadis? darabjairól, a szlo-vákiai magyar tájak néprajzi motívumairól! Melyek úgy kutatják az emberi lét nagy kérdéseit, hogy a teremtett formák a hazai magyar sorsban gyökereznek. A Psalmus Hungaricus és a Felszállott a páva Kodályt és történelmet idéz, az Ipolybalogi harangláb című erős ceruzarajz valamit komor előidőnkből. Néprajzi sorozatából a rokka-stilizáció téli esték látomását sugallja, amikor fekete ruhás nagyanyáink lefekvésig hajtották kerekét és a guzsalyra kötött kenderbábból végtelennek tűnő szálat sodortak, fáradhatatlanul taposták a kerékhajtót. A sorozat másik linometszetén kopjafaszerű oszlopok, akár a vén sírkövek sora otthon a Temetődombon, melyekhez már nem tartozik sír, ellaposodott és benőtte a fű, a vén fejfák sorba rakva a temető bejáratánál már csak egykor volt időkre és elődökre emlékeztetnek. A metszeteken, tusrajzokon hullámzó gömöri dombokba gyökerezett fák erős törzse s lekopaszodó ágai mintha álhatatosan ragaszkodnának a földhöz; a szülőföld valósága, természeti képe fogva tartja és nem engedi el Varga Lajost! S a felföldi történelem sem! Portrémetszetein egymást váltja Balassi Bálint és Janko Krá¾, Mikszáth Kálmán és Božena Nemcová, Madách és Škultéty. Könnyű – és sablonos, közhelyes – lenne mindezt leegyszerűsített eszmei vonzásnak hinni. A portrék mások és mások, mind egyéniség! De formájukban, tragikumukban mélyebbre utalnak, abba az elemien természetes népi világba és történelmi kultúrába gyökereznek, az évszázados együttlétbe, melynek ösztönvilága még ott él a közös hagyományokban, csak fel kellene fedezni. A népek drámái, melyeket egykor együtt megéltek és elviseltek, ma sem közhelyek, sem tartalmatlan jelszavak lidércei. Ezek emlékét hordozzák Varga Lajos expresszív portréi és alakjai. Az Árvízmenekültek megnyúlt, széteső figurái, amelyek – Zalabai Zsigmondot idézem – „emberalakjai, melyek szin-tén a belső vízió, az expresszív alakítás törvényszerűségei szerint nyerték el formájukat, jellem és magatartás hordozói, erkölcsi kérdések felvetői, életérzés kiteljesítői”.

Duba Gyula

 

„Lenyűgözően magabiztos…”

Laudáció Polgár Anikó Régésznő körömcipőben című kötetéről

Az istenek messze vannak. Hófehér márványtestük tökéletes szépségű, elérhetetlen. A bőrük, a húsuk, a szájuk, az ajkuk, a combjuk, minden izmuk kőből van. Kemények és sérthetetlenek. Amikor a turistabusz megáll egy ókori görög város romkertjében, jól elkülöníthetők az istenek márványfehér alakjai a turisták színes tömegétől. Ráadásul az istenek mozdulatlanok, képesek órákig állni a tűző napon. A turisták ilyenkor árnyéba vonulnak, kólát isznak, pitába töltött gyrost tömnek magukba. Az istenek mozdulatlanul, éhesen állnak, képesek órákig, napokig, évszázadokig állni a napon, az éjszakában, évezredek óta állnak mozdulatlanul, étlen-szomjan.
Polgár Anikó verseskötetében a görög isteneknek ez a klasszikus, klasz-szicista, goethei póza, az apollói szépség merev tökéletessége szertefoszlik. A kőmerev, hófehér szobortestek vérrel telnek meg, megfeszülnek az izmok, kiszínesedik a száj, csábító vörössé nyílnak az ajkak, ölésre vagy ölelésre tárulnak a karok, vér csordul le a combokon, tej spriccel ki az emlőből. Ez itt a nietzschei világ, a görögség dionüszoszi arca, tele vérrel és mámorral, mocsokkal, színnel, szenvedéllyel és szenvedéssel, hataloméhes indulatokkal. 
A ókori görög pantheont mint témát azonban folyton felülírja a női princípium versben áradó jelenléte. Ritka az olyan szépirodalom, amelyben a nő és a nőiség eny-nyire központi helyet foglal el. A nemi identitás ennyire markáns jelenléte olyan stra-tégiára enged következtetni, amely a zsigerekig hatol, az ösztön mélyére, és célja nem más, mint az anyaság, az anyai ösztön kódjainak felfejtésére irányuló igyekezet.
A Régésznő körömcipőben című kötet versei különösen a szülés és a szoptatás kapcsán szembesítenek a női sors és tapasztalat lehetőségeivel és kénysze-reivel, amelyet a kötet versei egyetemessé, térben és időben a legtágabb határokig tágítanak. Egyrészt azáltal, hogy a szülés és szoptatás nagyon is emberi jeleneteit mitológiai térbe helyezi, görög és római istennők szülnek és szoptatnak, istennők szenvednek és jajgatnak a szülőágyon, istennők fejik le a tejet mellükből. Az emberi és isteni létezés azáltal is összemosódik, hogy az anyaság magánjellegű jeleneteibe minduntalan beleírja magát a mitológia, vagyis a versekben nem csak anyaságuk által, de teljes mitológiai jelentésükkel vesznek részt a szülő istennők. Így a szülés által felidéződnek az isteni cselekedetek, illetve a klasszikus ógörög és római szépirodalom azon darabjai – Homérosz, Szophoklész, Euripidész és mások alkotásai –, amelyekben a megjelenített istennők is szerepet töltenek be.
Másrészt azért beszélhetünk térben és időben egyetemessé tágított női tapasztalatról, mert az anyaként versbe írt, szülés, szoptatás, éjjelezés közben megjelenített istennőket – Niobét, Létót, Junót, Alkménét, Amaltheiát, Hermionét, Andromakhét és másokat – néha egy-egy 21. századi szülőszobában találjuk, máskor egy lakótelep erkélyén vagy toalettkészletet, fitneszbérletet, parfümöket pakolva, taxira várva. Így egyrészt a szülés jelen ideje a női sorsközösség tapasztalatával telítődik, másrészt isteni dimenziókat nyer, mitológiai hátteret kap. Ember és isten tökéletes szimbiózisban, a történeti és mitikus idő rétegeit magába ötvözve hordja ki, szüli meg, szoptatja és pelenkázza gyermekét. Az anyaság egy más állapot, egy felfejthetetlen, mégis megélhető, egy megismerhetetlen, mégis megtapasztalható állapot. A Régésznő körömcipőben versei az emberi létezés határáig merészkednek ezáltal, az emberi és állati lét határára, a nyelv előtti ösztönösség világába, az intuíció mélységébe. Az anyaság olyan identitás, amely egészen más kontextusba helyezi a világban létezőket, mindenkit gyermekké téve. Nem lefokozás ez azonban, hanem éppen hogy a legnagyobb felelősség, az élet felelőssége. Akit anya szült, az nem tehet úgy, mintha az élet értelmetlen mellékesemény lenne. Akit anya szült, az a szüléssel magába szívta az élet iránti felelősséget is. 
Tapasztalat és tudás rendkívül tág pályáit futják be Polgár Anikó verses-kötetének darabjai. Az ókori görög és római mitológia lenyűgözően magabiztos ismerete, a gyakran csak beavatottak számára elrejtett, finom utalások hálója ötvö-ződik a 21. századi nő tapasztalatával, a kórházak, szülőszobák világával. Mert bizonyos szempontból kórházköltészet is ez a kötet, annak egy sajátos, női változata, amely nem az egészségre vágyakozó, kiszolgáltatott ember önzésével, hanem az életet adás női önzetlenségével dolgozik. De Polgár Anikó versei nem futnak bele semmilyen hamis pátoszba, nem a retorika váza működteti a kötet darabjait, hanem az egymás ellen feszülő, összetett jelentéshálók feszes íve, mint például azt az emlékezetes versét is, amelyet most szeretnék felolvasni a közönségnek:

Niobé ikreket szoptat
 
Felébredhetnének végre – a mellem kőkemény.
Az egyik tátott szájjal alszik,
kis keze ökölbe szorul,
a másik szétterülve, mint a hulla –
nem rebben szemhéj, nem mozdul a száj.
Kivasalhatnék néhány ruhát,
most volna rá idő, de a duzzadt mell,
akár a farkast gyomrában a szikladarab,
lehúz, már szinte dőlök el,
az ablak párkányában megkapaszkodom.
Kint eső esik, a tej spriccelni kezd,
nyúlnék utána, hogy elállítsam,
fordulnék hátra, hogy rátegyem
a vasalódeszkáról azt a pelenkát,
de nem tudok, dermedt minden tagom,
csak a szemem bírom megmozdítani,
az ablak üvegén két bájos gyermekarc,
az egyik száj vörös, mintha vér festené,
a nyál a másik bágyadt ajkán lassan szétfolyik.

Németh Zoltán

 

Az öngyűjtő

Tóth László: Egy öngyűjtő feljegyzései, avagy Eszmék, rögeszmék,
toposzok, esszék, futamok

Van, aki tudatában van, van, aki nincs, van, aki beismeri, van, aki nem, de minden alkotó, aki  a nyelv anyagából formálja művét, a saját életanyagát is bele-dolgozza a szövegébe, azaz ha úgy tetszik, naplót ír. Csak van, aki ilyenformán regénnyé, novellává alakítja naplóját, van, aki esszévé formálja, más drámai párbeszédekbe sűríti, s megint más verset ír a nyelvi-érzelmi-lelki-szellemi történéseiből. S igen, még olyan is van, aki nem fél naplóvá stlizálni a naplóját.
Tóth László barokkosan terjedelmes című műve, a Kalligram kiadásában megjelent Egy öngyűjtő feljegyzései, avagy Eszmék, rögeszmék, toposzok, esszék, futamok alapanyaga természetesen szintén napló, de Tóth szabályos jegyzeteket, tárcákat, karcolatokat, feuilleton-okat és esszéket formált az eredetileg feltehetően nagyrészt naplóbejegyzésekként született szövegeiből. S van a kötetben néhány olyan nagyobb terjedelmű írás is, amely már eredetileg is esszének, vallomásnak íródott, ezeket az alapkoncepciónak megfelelően jegyzetesítette a szerző. (Erre az utólagos stilizációra utal az írások alatt következetesen feltüntetett keltezés.) Az ilyen hosszabb dolgozatokra Tóth folyóiratközléseiből mindannyian emlékezhe-tünk, nyilvánvaló hát számunkra, hogy a pontos keltezésük, s ilyenformán a „naplósításuk” utólagos.
Az elmondottakból viszont két következtetést máris levonhatunk: először is hogy az Egy öngyűjtő (az egyszerűség kedvéért nevezzük meg így a művet) kisebb és nagyobb publicisztikai írások egységes narratív egésszé szerkesztése, s hogy ez, ismerve Tóth László koncepciózus költői és esszéírói életművét, cseppet sem meg-lepő; másodszor: a kötet narratívája kétszálú, a felszínen a felsorolt publicisztikai műformák szervezik műfajilag egységes egésszé a könyvet, a mélyben viszont a napló (vagy inkább a Roland Barthes-i  ún. „személyes tudomány”?) személyre sza-bott, szubjektív-vallomásos hangja, természete biztosítja a mű egyneműségét.
A tudatosan vállalt napló-narratíva viszont kérdést ad a szánkba: milyen funkciót szán  sajátos naplójának Tóth László?
A műfaj teoretikusai a naplót újabban és általában mentálhigiénának, a beszélgetéstől elidegenedett ember kommunikációpótlékának, gondolkodásról szó-ló gondolkodásnak, halálra való felkészülésnek, a pillanat kimerevítésének („idő-cellának”), vagy éppen fordítva: végtelenségénél és nyitottságánál fogva a végtelen és „nyitott” idő egyetlen adekvát megörökítési formájának tartják.
Szögezzük le mindjárt: Tóth László naplófolyammá stilizált, magas irodalmi-ságú publicisztikáját nem lehet kizárólag egyetlen olvasási stratégiának alárendelni, ő a nevezett funkciókat szinte articulusonként váltogatja, s így a felsorolt naplósze-repeket az ő esetében, ha lenne itt rá helyünk, akár értelmező-osztályozozó ka-tegóriákként is használhatnánk. De mivel se helyünk, se időnk, elégedjünk meg any-nyival, hogy a szerző a mindössze két fél sorból álló Orbán Ottó-nekrológtól (a saját cím – O. O. – ezt az egyetlen sikoltást is művé emeli) a könyv egyik legterjedelmesebb s legsúlyosabb opusáig, a látszólag a hetvenéves Kopócs Tibort köszöntő, de tulajdonképpen én- és világlét-összegző Úton című esszéig, a naplónak szinte minden szerepét kipróbálja, sőt amennyiben művét akár szlovákiai magyar történelemként és művelődéstörténetként is lehet olvasni, még plusz funkciókat is ültet a műfajba.
S ha már az Útont említettem, hadd idézzek belőle egy olyan passzust, amelyet a szerző akár saját ars poeticaként is leírhatott volna: „… ez a világból minél nagyobb részt és minél több értéket becserkészni és szintetizálni óhajtó hajlam, ez a soha semminek a kizárólagosságára vagy egyedülvalóságára fölesküdni nem kívánó tartás… jellemző rá…” Tóth László mindezt a képzőművész Kopócsról írja, de írhatta volna saját magáról is. Ő is azon Jules Renan-i művészek közül való, akik számára maga a megértés („becserkészés”) is alkotás, akik a „megértés révén vesznek részt a dolgok végtelen termékenységében”, de ez a mindent megértés azt jelenti náluk, hogy semmit sem fogadnak el teljesen. Tóth László mintegy negyven éve van a pályán, s ennek a negyven évnek a története (s benne az ő személyes sorsa) olyan kaotikus, embert próbáló idő volt, hogy ha közben minden (vagy legalább néhány) eszméjének (politikus módjára) maradéktalanul odaadja magát, akkor az szinte biztos, hogy felemészti benne az alkotót. Ő ehelyett a megismerés és meg-értés tudományát fejlesztette magában olyan fokra, mélyítette és tágította olyan egyetemessé, tette olyan intenzívvé, hogy az már önmagában művészi alko-tásértékű.
Írásainak (legtöbbször) egzisztenciális és történelmi, máskor bölcseleti mélységeiről akkor győződhetünk meg a legjobban, ha elolvassuk őket, horizontális érvényükről, egyetemességükről viszont lehet fogalmunk akkor is, ha a kötethez csatolt ún. Eligazítót (lényegében név- és tárgymutatót) átböngésszük. Ez Abélard-tól, Adornótól, Ady Endrétől és Julia Agrippinától Rilkén, Rimbaud-n, Rodinon és Rózewiczen keresztül Verbőczy Antalig, Vergiliusig, Vörösmartyig, Zalán Tiborig és Antonín Zápotockýig a világirodalomnak és világtörténelemnek olyan enciklopedikus koordinátáit, kiszögelléseit nyújtja, amelyek között a magyar és szlovákiai magyar történések is megemelkednek fontosságban.
Tóth Lászlót a határon inneni és túli magyar közönség elsősorban kőltőként (és kitűnő költőként) ismeri. Az Egy öngyűjtő feljegyzései című legújabb könyvéből megismerhetjük a prózaíró Tóth Lászlót is. S el kell mondjam: Tóth prózaírónak is kitűnő. Ő ugyan könyvének egy helyén azt írja, hogy „nem kedveli az epikumot”, hogy „egy kalandleírásban az ember nem kalandozhat szabadon, köti őt a kaland logikája”, de az itt tárgyalt s immár Posonium-díjas könyvében kialakított magának egy olyan sajátos prózai-epikai közlési formát, amelyet én jobb szó híján naplónak neveztem, de nevezhettem volna akár egzisztencialista esszéregénynek is.
A költő prózáját mindig belengi valami rejtély, valami kellemes izgalom: az olvasó azt várja, hogy magyarázatokat fog olvasni, megfejtéseket a versek puzzle-jához. Tóth László könyve nem ilyen értelemben költő prózája. A szerző itt valóban „öngyűjtő”: begyűjt magáról mindent, ami az életének, személyiségének, egzisztenciájának megközelítéséhez, megértéséhez rendelkezésére áll, és amit a megértéshez szükségesnek tart, de a begyűjtött anyag csak alig kapcsolódik a költői életművéhez: Tóthból hiányzik az öninterpretációkhoz szükséges túldimenzionált költői öntudat, ő prózában is azt csinálja, amit verseiben: a lét és a létezés, az egzisztencia alapkérdéseivel néz szembe. De prózájának struktúrája nem epikai, hanem poetikai-lírai, az ő „epikáját” valóban nem a „kaland logikája”, nem a történet, hanem a különböző formai-nyelvi összecsengések, ismétlések, ritmusok, műfaji kötődések, petikai megfelelések szervezik.
    De mindennek a részletes kifejtése már csakugyan meghaladná egy díját-adó laudáció szerény kereteit.

Tőzsér Árpád

 

„…tanárok ezrei küszködnek
az anyanyelvi képzés sikeréért”

Misad Katalin Különdíja

Misad Katalinnak, a pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke adjunktusának, a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda munkatársa Nyelvi kontaktusok, Szlovákiai magyar vonatkozású alkalmazott nyelvészeti tanulmányok címmel közreadott, gondosan és szépen megszerkesztett kötete a Lili-um Aurum Kiadónál jelent meg. Miként az előszóban a szerző írja, a kötet írója a szlovákiai magyarok által beszélt magyar nyelvet „a nyelvérintkezés különféle szempontjai – a nyelvi rendszer, a nyelvhasználat, az alkalmazott nyelvészet és a nyelvi szolgáltatások – alapján vizsgálja. A tíz tanulmányból álló könyv a szerző sokévi publikációs tevékenységének első önálló kötete, amelyre a Posonium-díj kuratóriuma felfigyelt és Különdíjjal jutalmazta a könyv szerzőjét.
A két-, és egyre gyakrabban többnyelvű kisebbségi magyar nyelvhasználat, szociolingvisztikai kutatása az elmúlt húsz évben páratlan fejlődésen ment ke-resztül. Minden kisebbségi magyar közösségben külön kutatócsoportok alakultak, összehangolt elemző, adatbázis-korpuszépítő munka vette kezdetét, amelynek máris rengeteg elméleti és gyakorlati haszna van.
Nyelvi kontaktusok című könyvében Misad Katalin számos alapkérdésre irá-nyítja rá figyelmünket. Például a magyar szakszókincs folyamatosan növekvő súlyára és jelentőségére, s ezzel együtt arra a negatív fejleményre, hogy a magyar nyelv mai, kisebbségi magyarok által beszélt regionális vagy államváltozataiban éppen a szakszók, a terminus technicusok tekintetében mutatkozik a legtöbb eltérés, a külön- vagy szétfejlődésnek is nevezett jelenség talán épp itt a legerősebb. Ennek okait elemezve a szerző az államonként, többségi nyelvenként változó valóságok, nyelvi reáliák mellett rámutat a nyolc országban és diaszpórában élő magyarság esetében végzetesen hiányzó egységes nyelvtervezés szükségességére. Ennek alapjait ugyan az elmúlt két évtizedben nyelvészeink lerakták, intézményesíteni azonban máig nem sikerült.
A laudátor szívéhez legközelebb – jelenlegi nehéz hivatása miatt – az anya-nyelvi nevelésnek, a magyar tannyelvű oktatásnak, illetve a szlovák nyelv oktatási helyzetének szentelt két tanulmány áll. Az anyanyelvi kompetenciák fejlesztését megcélzó itthoni magyar tannyelvű oktatásunkban hovatovább kilencven éve bőségesen ömlenek a panaszok. Jól felkészült tanárok ezrei küszködnek a magyar anyanyelvi képzés iránt jórészt érzéketlen oktatási törvényekkel és rendeletekkel, a kétnyelvűség oktatásához szükséges speciális tankönyvek, tanmenetek hiányával.
Az iskolai anyanyelv- és idegennyelv-oktatással huzamosabb ideje módsze-resen foglalkozó négy-öt itthoni nyelvészünk közül Misad Katalin látszik legtöbb időt és energiát szentelni a kérdésnek, de könyvében ő is kénytelen megállapítani, hogy a nyelvészeti kutatások legelementárisabb felismeréseit, amelyeket sok ha-szonnal lehetne kamatoztatni a magyar és a szlovák nyelv itthoni oktatásában, szin-te reménytelen átültetni a tankönyvekbe és tantervekbe.
Ez a  külleme szerint  akár női imádságos könyvnek is beillő munka ezeken a pontokon válik igazi harcos amazon munkává. A szerző érvel és bírál, kér és int, védelmez és figyelmeztet. Védi az anyanyelvi oktatás sokak által kétségbe vont jogosultságát, az anyanyelven folyó ismeretátadás és kompetenciafejlesztés primátusát, támadja a kétoldali nyelvi babonákat és sandaságokat. Kéri a hivatalokat és követeli a támogatott megértést szülőktől és miniszterektől. Hasonlóképpen határozott a szlovák nyelv oktatásának az esetek többségében elégtelen, helyenként kritikus színvonalának okait elemző írásában: „oktatási intézményeinkben nem eléggé hatékony, nem célravezető a szlováknyelv-oktatás, azaz nem felel meg a kommunikatív kompetencia követelményeinek”. Az okok számosak, de Misad Katalin és többi nyelvésztársa munkájának köszönhetően mára ismertek. A változások azonban késnek, s hovatovább felnő egy újabb generáció, amelyet már nem fegyel-meznek a pártállami iskola szabálya és a szűkös egyetemi létszámok, s akik ahelyett, hogy többnyelvűekké válnának egynyelvű magyarokká lesznek.
Misad Katalin pompás könyvecskéjét, a benne lévő tíz kiváló, okosan indulatos, indulatosan okos tanulmányát a Posonium-díj kuratóriuma 2010-ben Különdíjjal jutalmazta, amelyhez a kuratórium és a magam nevében is szívből gratulálok.

Szarka László

 

„Boldog az város,
melynek múltját vigyázzák…”
Szénássy Zoltán Szülőfölddíja

Minden mi létezik, így múltunk is időben és térben létezik, s az által válik láthatóvá, tapasztalhatóvá, hogy az emberi szorgalom és emlékezés rögzíti, feldolgozza, rendszerezi – elbeszélhető emlékké, emlékezetté, tradícióvá, s végső soron a történetírás eszközeivel történelemmé formálja. A történelem színterei közt mindig kiemelt szerepe volt a városnak. A városnak, amely várak és erődítmények, piacok és gyárak, kolostorok és iskolák körül szerveződött, folyók, hadi utak, kereskedelmi útvonalak mentén épült fel, s teremtette meg minden korban az emberi életnek egy magasabb szintű társadalmi, kulturális szerveződési formáját.
Boldog az a város, amelynek múltját, emlékét helyben élő, a hely szellemét őrző történetírók  vigyázzák, emlékezetét szorgalmas és nagy műveltségű helytör-ténészek ápolják, hagyományait, történelmét tudós szellemek alakítják, s mélyítik, tanítják folyamatosan.
Szénássy Zoltán tanár úr a sokat próbált kétparti város, Komárom múltjának több rendbelileg is hűséges historikusa. Amint arra munkáiban – előadásaiban, ta-nulmányaiban, monográfiáiban, tanulmányköteteiben – maga is gyakran figyel-meztet, kora gyermekkorától igyekezett szemtanúja lenni a város dicsőséges vagy éppen tragikus napjainak, eseményeinek. Mint ahogy azzal is kezdettől fogva tisztában volt, hogy Komárom történetének művelői sorában a legjobbak munkáját folytatja: Péczeli Józseffel és Mindenes Gyűjteményével a 18. század végén, a mo-dern európai történetírás születésekor elkezdődött Komárom történeti önreflexiójának, várostörténeti önképének alakításán hatalmas tehetségű tudósok és legjobb írók fáradoztak. A könyvtáralapító Kultsár István, a méltatlanul ritkán emlegetett Hetényi János, a magyar irodalmi parnasszus tájainkhoz kötődő két legragyogóbb csillaga, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán gazdag várostörténeti hagyománnyal gaz-dagították a város történetét. S a teljesség sora még csak itt kezdődik, hiszen Szinnyei József hírlapirodalmunk fáradhatatlan bibliográfusa sok száz forrásmunkát készített Komáromról. Mint ahogy a több évtizednyi felejtés után a könyvkiadók és történelemkedvelők által ismét felfedezett Takáts Sándor is a magyar helytörténet legkiválóbb művelői közé éppen Komárom történeti tanulmányaival válhatott. S feltétlenül meg kell említenünk a tanárok tanáraként mindannyiunk példaképének számító Beöthy Zsoltot, a kisebbségi korszak megpróbáltatásaiból erényt kovácsoló Alapy Gyulát vagy a mai várostörténeti tudásunkat jórészt megalapozó Baranyay Józsefet.
Szénássy Zoltán A komáromi Olympos és az Új komáromi Olympos címmel több kiadásban is megjelent könyveiből egyértelműen kiviláglik, hogy az egyházi műveltség, a református és bencés iskolák városa, a könyvtárak és múzeumok mellett éppen a tudós történelemtanárok, helytörténészek tettek legtöbbet annak érdekében, hogy Komárom ne csak gyorsan pergő mindennapjaiban, jelenében éljen, hanem történeti önképéből is képes legyen meríteni.
Szénássy tanár úr olyan korban vette át ezt a nehéz stafétabotot, amikor a város jellegadó, meghatározó emlékhelyeit, a Klapka- és a Jókai-szobrot eltávolították, amikor a város kulturális életét meghatározó Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesületet betiltották, amikor a magyar múltra való megemlékezést til-tották és büntették. A történelmet azonban nehéz, sőt lehetetlenség betiltani. A megtörtént történelem emlékezete és tradíciója túléli a szobordöntögetőket, a hami-sított történelem csinálóit és oktatóit.
Komárom Közép-Európa történeti térképein kétségkívül elsősorban katona-városként jelenik meg a 16. századtól kezdődően. A mohácsi csata, illetve Buda el-este után fokozatosan az egyik legfontosabb erődítményé, a dunai főkapitányság székhelyévé válik: Esztergom eleste után pedig a történelemben a római Limes után másodszor lett határváros: az Oszmán és a Habsburg Birodalom közti legfontosabb útvonala, a Duna utasait Komárom alatt, az izsai partokon vámolta meg a török, onnantól kezdve török gályák kísérték az értékesebb hajókat, a fontosabb vándorokat. Komárom katonai szerepét a bécsiek is méltányolták, II. József két alkalommal is szorgalmazta a földrengés után városi erődítmények gyors újraépítését, s szerencsé-re a korabeliek nem fogadtak szót a kalapos királynak, s a várost a Duna bal partján építették újra, nem költöztek át a jobb partra.
A város a magyar történelemben Egerhez fogható szimbólummá 1849 nyarán és őszén vált. A magyar szabadságharc legfontosabb katonai támaszpontjaként Bécs és Buda közt félúton az egymással folyamatosan vitázó Kossuth és Görgey egybehangzóan felismerték a dunai erődítményrendszer stratégiai jelentőségét. Guyon, Meszlényi, Görgey, Klapka várvédő bátorsága, Klapka helyzetfelismerése és kitartása tette Komáromot a magyar szabadságharc örök mítoszának fővárosává.
Szénássy Zoltán múlt évben immár harmadik kiadásban megjelent Komárom ostroma 1849-ben című könyve a tanár úr kimagasló történeti munkásságának egyik legjobban dokumentált, leginkább klasszikus munkája. Igazi történeti eposz, ahol a seregek felsorakoztatása, enumerációja után a hősök küzdelmét, erényeit és drámai vétségeit a szigetvárihoz fogható feszültségeit kiváló dramaturgiai érzékkel, bősé-ges forrásanyaggal mutatja be.
Szénássy tanár úrral hálás a sors: az ifjúkorában ledöntött szobrok a helyükre kerültek, sőt az ő kezdeményezésére a szép Szent István-szoborral és sok más fontos emlékhellyel tovább szaporodtak. A Jókai Egyesületet a tanár úr újraalapozta, a hely-történeti kutatásokban egyre többen követik.
A Posonium-díj kuratóriumának egybehangzó véleménye alapján Szénássy tanár úr 2010-ben Komárom ostroma 1849-ben című könyvéért egyhangú szavazással elnyerte a Posonium-díjat. Amihez a kuratórium, a magam és a komáromi történelemtanárok, a Selye János Egyetem Tanárképző Kara nevében tiszta szívvel gratulálok.

Szarka László

 

Számvetés egy évtizedről…

Lauer Edith zárszava

Mai találkozásunkról azt mondhatnánk: számvetés egy évtizedről! Én ma-gam úgy érzem, jóval több annál! Tíz esztendő a történelemben nagyon kicsiny idő, azonban a szlovákiai magyar irodalom és kulturális élet jelentős korszaka volt. Eredményes, értékekben gazdag idő. Számos díjazott mű bizonyítja, hogy termékeny, életképes írásos kultúrát támogatunk. A díjkiosztásokon mindig megérezzük és közvetlenül tapasztaljuk a magyar kultúrának olyan sajátos, a maga módján eredeti világát, alkotó valóságát, amely érdemes a támogatásra! Országán kívül az egyetemes magyar nyelvi kultúra számos régióban és szórványban él olyan korban és helyzetben, amikor szükséges tudnunk egymásról, számon tartanunk egymást. Mi ezt  fontosnak tartjuk, jó érzéssel és örömmel tölt el, ha segíthetünk. Éppen jubileumi volta folytán a mai alkalom különösen fontos számunkra. Találkozásainkban volt és van egy olyan belső érték, ami az irodalmat is élteti és nagyon emberi! Nevezetesen magyar nyelvünk varázsa és a benne élő történelmi szellemiség, amelyet mélyen a magunkénak érzünk s melyhez mindenek felett ragaszkodunk. (Minket ez arra biztat, hogy a jövőben is eljöjjünk és találkozzunk!)

Lauer Edith