Koncsol László versei

Hajnal
        Fölriadok, torkomban a szívem.
        A párkányt eső veri.
        Beszivárog az udvari villany. Félhomály.
        Keretes, sötétszürke pacsmagok a falakon.
        Ágyam fölött a vézna karját égre táró bogáncs fotója.
        Függönyön átszűrt sötét égbolt.
        Balról áthúz a hajnali prágai gép.
        Hallom, hogy hitvesem éber.
        Átnyúlok, megkeresem a kezét.
        Szuszogni kezd, elaludt.
        Nézem a mennyezetet, hallgatom a párkányt,
        s imába kezdek.
        Ma reggel megint az orvos, a rendelők, a betegek.
        Uram, ki lesz az első?

Másnap

        A párnahuzat alig fehérebb.
        Ez volt a harmadik műtét.
        Hunyt szem, horpadt arc, élettelen ajkak.
        Egy nap, és húsz évvel lett öregebb.
        Orrából csövek, karjába csövek, a paplan alól csövek.
        Színes műanyag zacskók vérrel, vizelettel.
        Fogom hideg kezét – nem eszmél.
        Kezét arcomhoz viszem – nem eszmél.
        Csókolgatom ujjait – nem eszmél.
        Melengetem őket – nem eszmél.
        Nézem, simogatom, játszom az ujjaival – nem eszmél.
        Fölállok, odakint pár szó az ápolónővel, az orvossal.
        Fog-e még élni?
        Visszanézek, szememmel még egyszer lefotózom,
        és megyek.
        Lobog és fojtogat a második nyári nap.
        A kórház büféjében sorba állok,
        veszek egy túrós rétest,
        bemajszolom a pultnál, a betegek közt.
        Innom kellene valamit.
        Föltámolygok a parkolóba,
        kocsiba ülök, fölhajtok az erdős völgybe,
        a forráshoz.
        Közel a völgy, talán kétezer méter a jó vizű kútfő.
        Inni, forrásvízre, csöndre vágyom.
        Magányra, Istenre vágyom.
        A forrás fölött leparkolok,
        s indulok vissza a csobogóhoz száraz szájjal.
        Egy idős úr ücsörög ott, mellette kerékpárja.
        Odaérek, köszöntöm a férfit.
        Föláll, fogja biciklijét és rám förmed:
        „Tilos ide fölhajtani!”
        Persze, szolgálati kocsim révkomáromi rendszáma, a KN…,
        „Téved, uram!” – mondom nyugodtan. „Csak a hétvégeken tilos.
        Ott van lent az eligazító tábla.”
        A másik ordít: „Te kurva magyar!
        Ha még egyszer meglátlak itt,
        széthasítom azt az elkurvult magyar koponyádat!”
        Nyeregbe fordul, s nyomni kezdi a pedált a gerinc felé.
        Még ez is…!
        Nézem, míg a tóparti bokrok eltakarják.
        A nyár második napja, tegnap múlt el az első.
        Ma dől el, nem hiába feküdt-e hitvesem
        majd négy órán át a műtőasztalon.
        Iszom, sokat iszom,
        s nézem a tó lusta, kövér pontyait.
        Hazagurulok.
        Ki vagy mi vág még ma gyomorszájon?
        Uram! Mi ez az egész?

Születésnapom, 2010.

        Nálad voltam az elfekvőben.
        Gyöngécske voltál, sétálni már nem bírtál,
        nem is akartál, mint még tegnap is,
        hogy az orvos a folyosón megdicsért,
        de megismertél.
        Volt némi hőemelkedésed, fáztál,
        melengettem a kezed, a lábad,
        takargattalak,
        etettelek mézzel, gyümölccsel, citromos teával,
        s nálad töltöttem vagy két pünkösd délutáni órát.
        Hetvennégy éve születtem,
        s hat nap múlva lesz az évfordulónk,
        az ötvenegyedik.
        Búcsúzkodni kezdtem.
        Fejedhez térdepeltem,
        elmondtunk néhány imát,
        hajadat simogattam,
        csókoltam homlokod, arcod, szemedet, szádat.
        Ránk nyitott az ügyeletes ápolónő.
        „Nővérke”, mondtam, „maga most rajtakapott minket.
        Csókolóztunk. Szabad-e itt csókolózni?”
        „Persze hogy szabad”, nevetett.
        „Össze is adhatjuk magukat. Van papunk, hívhatom.”
        „Az már ötvenegy éve megtörtént”, feleltem.
        „Mennyi? Ötvenegy? És maguk még mindig csókolóznak?”
        S karodba szúrta az altatót.

Már nem vagyok…

        Hozzád térdeltem, cirógattalak,
        kezed csókoltam, homlokodat, szádat,
        két tenyerem közt melengettem lábad,
        súgva, becézve szólongattalak.

        Forró arcommal lábadra hajoltam,
        és kimerülten ott aludtam el,
        ahogy a fáradt hívő térdepel
        a szentség előtt, sorsától megtiportan

        a zsámolyon. Te csak feküdtél némán.
        Csillagom, súgtam, szép kis csillagom,
        mint ötvenhárom évig, látva látván,

        miként ragyogsz egünkön. S ajkadon
        feltört a szörnyű szó, sötét szivárvány,
        kiáltva: Már nem vagyok a csillagod!

Az vagy, örökre

        Már nem vagyok a csillagod, felelted,
        s ez volt utolsó válaszod nekem,
        kincsem, szerelmem, édes mindenem!
        Már az Ő arca ragyogott feletted,

        Őt láttad. Őt s az édes égi kertet,
        hol könnyű árnyak hívtak kedvesen
        minden álmodban, napközt, éjjelen:
        anyád, bátyád, öcséd, minden szeretted.

        Jött még vagy öt nap – öt nap borzalom,
        félig zárt szemed a semmit nézte,
        és sejtjeidet falta a rák-malom.

        Tudtam, mi vár rád. Rám a siralom.
        De lényegednek üdvösség a fészke,
        egyetlen, örökre bennem égő,
        hatalmas, elérhetetlen csillagom!

Rádöbbenés

        Oldódni kezd az álmom.
        Szemem még zárva.
        Ki kellene menni, gondolom,
        de inkább ne, mert megzavarnálak.
        Átnyúlok, hogy megérintselek,
        mint mindig,
        de nincs ott a kezed.
        Szemhéjam fölpattan, odanézek,
        s látom, üres az ágyad.
        Rádöbbenek: hisz elmentél,
        három hete zárták rád a koporsót.
        Kihűlt ágyadat simogatom meg,
        kezem hűvös lepedődön hagyom,
        és elbőgöm magam.

Ballada

        Hajnal van.
        A magas ház falára, szemben,
        már rásüt a nap.
        Ablakom sarkig tárva.
        Búgnak a balkáni gerlék,
        öt-hat madár is hívja a társát,
        mint kis koromban a hársak közt Deregnyőn.
        Hu-húú-hu, szól mély, konok amphibrachiszuk
        innen is, amonnan is.
        Május elején még együtt hallgattuk őket,
        kezed a kezemben.
        Milyen szép ez a hajnali fuvola, súgtad.
        Aztán vérezni kezdtél,
        s már nem hallgatjuk őket.
        Most már csak nekem fuvoláznak a gerlék,
        a gilicék.
        Eszembe jut a gyermekként tanult ballada:
        „Búsan búgó bús gerlice
        kedves társát elvesztette.
        Elrepüle zöld erdőbe, –
        de nem szálla szép zöld ágra,
        hanem szálla asszú ágra.
        Asszú ágát kopogtatja,
        kedves társát siratgatja:
        – Társam, társam, édes társam,
        sohasem lesz olyan társam,
        mint te voltál, édes társam.”
        Hát ennyi!

Istentisztelet

        Jön a 276. ének:
        „Egyedüli reményem, ó, Isten, csak te vagy;
        Jövel és nézz meg engem, magamra, ó, ne hagyj…!”
        Énekelem halkan, mellettem földim,
        gyermekkorom, diákéveim és lám, öregségem tanúja,
        Béres Sanyi, a vegyész.
        1944 végén a nővéremmel az ő falujukba menekültünk
        az oroszok elől, és birkóztunk,
        mint két kölyökkutya.
        Énekelünk, és jön a harmadik szakasz:
        „A földön ha elvesztem szerelmem tárgyait,
        Maradjon meg mellettem szerelmed és a hit…”
        Nem bírom tovább. Ha folytatnám,
        fuldokolnék,
        mert rád gondolok és rám,
        s ha nem vigyázok,
        bordám szétveti a feszítő fájdalom.
        Ülök némán, szivárog a könnyem,
        szemüvegem párás,
        marja szememet a só.
        Vánszorgok a nyári délben,
        alig van jártányi erőm,
        siklik velem a villamos,
        s kérdem, kérdem, újra kérdem Istent:
        Miért kellett minden végzetes kórt örökölnöd,
        s tizennyolc évig járnod a földi poklokat,
        s veled nekem?
        Uram, miért!?
        Hiába tépem magam, hiába tépem Őt,
        és üvöltök feléje,
        elrontott életünkre, szenvedéseinkre
        nem ad magyarázatot.
        Kísérleti nyulai lettünk volna?
        Teherpróba volt: ki meddig bírja, ki mit bír?
        Hűség próbája volt?
        Új meg új Jóbok kellenek neki?
        Az úton, majd idehaza is tovább suttog bennem az ének:
        „Uram, a nyomorultat, a gyöngét el ne hagyd,
        Az árvát, elhagyottat gyámolítsd te magad!
        A szegényt, ki remélve csak reád néz az égre:
        Úr Isten, el ne hagyd!”
        Ugyan mikor hallgat meg végre?

A pecsét

        „Nincs már szívem félelmére
        Nézni sírom fenekére…”
        Hányszor énekeltem és orgonáztam ezt a templomokban…!
        Persze hogy féltem a rám váró gödörtől,
        hogyne féltem volna!
        Nem elég a láda fedele?
        Még az a temérdek föld is az arcom fölött
        s az arcomon?
        S ha fölébredek, és elfogy a levegőm?
Hány csapzott hajnalom volt ettől már kiskoromban!
Hány koporsót láttam, hány ordítva zokogó lányt,
anyát, megözvegyült feleséget!
És persze nyitott sírt!
A göröngyök kongó dübörgését a láda fedelén!
Aztán idővel, temetésről temetésre jutva
megszoktam a dolgot.
Megszoktam, de nem szerettem.
Tavaly a nővérem ment el, messze tőlem,
most pedig Te, beteg madárkám, itthon, jobbomon,
a karjaimban.
Eltelt egy hét lótás-futással, hivatalokkal,
s nyitott koporsódhoz léptem.
Gyönyörű voltál, álomszép, mint kislány korodban,
ötvenhárom éve,
amikor megismertelek.
Ámultam békéden, szépségeden,
nem bírtam betelni veled,
csak néztelek, és ősz hajadat simogattam
Aztán jött, aminek jönnie kellett,
szabott emberi rendben,
az Igék, a beszédek, az énekek, imák,
míg koporsód alá nem szállt a mélybe.
„Erdő mellett estvéledtem…” – énekelte a kórus,
és „Szivárvány havasán…” – énekelte Laura, Budapestről.
S a királynői virághegy a sírodon.
A koszorúk az én helyem is elborították.
Nos, tudod-e, csillagom, odaát a túlsó parton,
aki már mindent tisztán látsz és pontosan tudsz,
és téveszméid többé nem zavarnak,
hogy amióta sírodat látom,
s mellette az én vetetlen ágyamat,
vágyom hozzád pihenni,
bal kezed felől,
s várom a megbonthatatlan pecsétet,
a földet,
mely templomi eskünknél
és két aranygyűrűnknél
jobb és bal kezem ujján,
hogy annál is véglegesebben
egyesít majd veled.