Ankét a kisebbségi magyar irodalomról Szlovákiában

Több mint húsz éve, hogy 1989 novemberének „gyengéd forradalma” után a régi szerveződések romjain új írói társulások és egyesületek alakultak. Egyike ezeknek a Cseh/Szlovákiai Magyar Írók Társasága. Mozgalmas évek voltak az elmúltak, gondolunk  itt elsősorban 1989 és 1990 eseményeire, de okunk és jogunk van arra is, hogy a társaság harmadik közgyűlését (1992. április 1-jét) is felemlítsük. Nagy várakozás előzte meg a közgyűlést, egyrészt a tisztújítás, másrészt a szer-vezeti szabályzat módosítása miatt. Mivel a levegőben lógott a „megosztás” veszélye, az elfogadott szabályzat úgy rendelkezett, hogy a megválasztott öttagú választmányba a „programok szerint szerveződő írói közösségek” (a művészi programok, nem-zedéki, irányzati stb. alapon szerveződő csoportosulások, autonóm szervezetek) egy-egy tagot delegálnak. Annyira jól sikerült ez a szervezeti szabályzat, hogy a későbbi években néhányszor módosították anélkül, hogy az 50 százalék plusz egy fő elvét betartották volna.
A közgyűlést „választóvíznek” mondta a szervezet első elnöke, Grendel La-jos is, mondván: „Demokráciákban  az a természetes, ha az irodalom pluralizmusa határozza meg egy írói szervezet arculatát.” Idézhetném Tőzsér Árpád vitaindító előadását is az 1992-es CSMÍT közgyűlésén, aki „az irodalmi-inkognitós politikusok léte irodalmunkban” gondolata kapcsán (a Megalkuvás nélkül, 1954) című antológiát említve) Fábry Zoltán reakciójára emlékeztetett, aki Goethével válaszol a kifakadóknak: „Aki nem tud számot adni háromezer évről, az a sötétben tapogatózva él, egyik napról a másikra”.  Jómagam a „Nincs »bűnös« író és »bűnös« irodalom, jó irodalom van és rossz irodalom” gondolatát említettem, vagy azt, hogy „Szekértáborok nélkül kellene az irodalmi élet gondjait megítélni, hogy az alkotó munka tisztelete fontosabb legyen, mint az egyéni vagy csoportérdekek harsány képviselete vagy védelme”. Dobos László szerint, „Akik Fábryról szólnak, egyet ne felejtsenek el, hogy jó lenne, ha a hevület, a szenvedély és az indulat mellett a tárgyilagosság szintjén értékelnék azt az életművet, mert ez egy életmű, amelyet értékelni lehet”.
Feltehetően nem zárt kapukat döngetünk, ha azt reméljük, hogy az ankét felmérheti a húsz év  alatt megtett utat, s javaslataival, észrevételeivel a jövő útján, a „hogyan tovább” kérdésével együtt is segíthetjük.

Az alábbi kérdésekre kértük a választ:
1. A Magyar Írók Társasága alakuló közgyűlését, 1990 januárjában Grendel Lajos, a szervezet első elnöke „választóvíznek” mondta: „ A demokráciákban az a ter-mészetes, ha az irodalom pluralizmusa határozza meg egy írói szervezet arculatát.”
Hogyan ítéli meg Ön – húsz év távlatából – az írótársadalom helyzetét? Mi az, amit érdemes vállalni, és mit, milyen jelenségeket kell visszautasítanunk?
    
2. Jó néhányszor elhangzott már az az igény, irodalmunknak szembe kellene néznie az elmúlt évtizedek fejlődésével, eredményeivel és torzulásaival, hogy helyesen ítéljük meg a múltat, s tudjuk formálni az elkövetkezendő évtizedek kisebbségi irodalmát.
Mi jut eszébe, ha ezt a kérdést akarja „körüljárni”, s a személyi élmények, emlékek alapján kritikus mérlegeléssel próbálja a halaszthatatlan gondolatokat, problémákat megközelíteni?

3. Milyennek látja napjainkban irodalmunk helyzetét? A rendszerváltást követően Rákos Péter irodalomtörténész, a prágai egyetem docense szerint „az itteni magyar irodalomnak, mint minden irodalomnak, az tesz jót, ha felülemelkedik önmagán: legyen irodalom, sőt jó irodalom, és hogy az itteni és magyar, az ne prog-ram legyen, hanem tény: ez a legjobb teljesítményeiből amúgy is kiderül.
      Mi az Ön véleménye erről a felvetésről?   
     
Az ankét kérdéseire
DUBA  Gyula író válaszol

1
A pluralizmus – sokszínűség – az irodalom természete, minden író egyéniség, tehát más, mint a többi, az irányzatok különfélék, mert eltérő gondolati és formaeszményt követnek. S a csoportosulások szemben is állhatnak egymással, hiszen a művészi igazság megformálásában külön utakon járnak. Valami azonban, bizonyos morális minőség kell, hogy áthassa és mintegy összefogja őket: a munkájuk jellegéből következő szakmai megbecsülés és szolidaritás! Az író tiszteli a másik író munkáját akkor is, ha formavilágával nem azonosul. Igyekszik legalábbis számon tartani, megismerni és értelmezni, hiszen akár tanulhat is tőle! Paradoxon, hogy bár az írói munka individualista, céljai és lényege okán mégis érvényesül benne valamiféle közösségi jelleg, a szervezettség törvényei, a közeg, melyben mun-kálkodik, ráhatásai. A művek hatnak egymásra, összefüggnek s mintegy egymásból következnek! Az irodalomban sem lehet feltalálni a „spanyol viaszt”! A szervezeti pluralizmus is ilyen értelemben lehet egységes. Ha helytelenül értelmezzük, ami megtörténhet, erősen terhes a középszerűségtől, és a harmonikus irodalmi életben olyan szakadásokat, olyan választófalakat emelhet, amelyek elválasztják és szembeállítják egymással az írónemzedékeket. A nemzedékek élményei és formaérzé-kenysége életérzésükből fakadnak, ám nem izoláltan és elvontan, mert mindennek előzménye van és következményei lesznek. Az áldatlan helyzetekről, csoport-érdekekről és szekértáborokról már annyi meddő szó esett, kár lenne szaporítani. A múlt iránti érzéketlenséget azonban természetellenesnek, könnyítésnek vagy sekélyes gondolkodásnak vélem, és nem tudom értelmezni!

2
A rendszerváltás alapjaiban változtatta meg életünket, társadalmi valóságunkat és létszemléletünket, tehát az irodalom élményforrásait! De nem annyira, hogy megszakított volna bizonyos – életérzésbeli, szellemi és irodalmi – folyama-tosságot, a kisebbségi létfilozófia fonalát sem szakította el. Érzéseink és vágyaink ellentmondásai, szabadságélményünk sebezhetősége, melyekre hivatott figyelni az irodalom, változatlanok. Sekélyes írói érzékelés ezt figyelmen kívül hagyni, tudatos könnyítés! Közben „elfogyott” az elhivatott kritikus is, aki korábban úgy érezte, hogy átfogóan kövesse az irodalom jelenségeit, útkeresését és a műveket elemezve mintegy kitapogassa belőlük az értékek szintézisét (Fábry, Turczel, Csanda, Szebe-rényi). A kritikus ma elméletekben gondolkodik és „alkotói” státusra tör, s ebben az információdömping és a látványkultúra hatalmas térnyerése is ludas, ennek következtében az irodalomról való beszélés – diskurzus – szinte fontosabb lett, mint az alkotás. Így aztán az „értők” mellett tombolhat (ismét) a középszer, hiszen a jól fogalmazott közhely az igazság színeiben páváskodhat. Beszélni nyilván könnyebb s többen tudnak, mint írni.

3
A kérdésben rengeteg a félreértés, ösztönös vagy tudatos csúsztatás. Senki nem gondolta s állította volna, hogy a szlovákiai magyar irodalom nem az egye-temes magyar irodalom szerves része, s hogy nem azonosul vele. Senki nem tagadja, hogy a nyelvnek, a stílusnak döntő szerepe van a mű értékében, s hogy az író formakészsége – nyelvereje – maga is alkotás! Felelős író nem segíthet türelmi idő, „karantén” alakításában, melynek révén az értéktelenségek komoly értékké avanzsálhatnak. Ám tudni kell, hogy az irodalom demokratikus tartomány, melynek nemcsak a géniusz, hanem a közepes vagy gyengébb író, sőt a dilettáns is polgára. Arany mondja, hogy az irodalom birodalmának csúcsai a lelkes műkedvelők tömegéből emelkednek magasra! Középszerűek, alul teljesítők mindig voltak és lesznek. De – képletesen – a kritikusnak nem legfőbb gondja a rájuk való vadászat, fontosabb, mintegy hivatása a hiteles művek elemzése, megítélése. S szlovákiaiságunk dilemmája?! Sajátos hazai történelmünk lassan százéves, léthelyzetünk, életünk különbözik más magyar – erdélyi, délvidéki, kárpátaljai, anyaországi – valóságtól és meghatározza életérzésünket. Ennek képviselete tényszerűség, nem program! Gondolkodásunk meghatározója irodalmunk anyaga. Bizonyítani lehetne, hogy nagy világirodalmi művek hasonlóan a nemzeti, nemzetiségi, vallási, s részben a valóság társadalmi és nyelvi talajából lettek. Sajátosságunk nincs ellentétben az egyetemes magyar irodalom történelmi-nyelvi egységével s a magyar létfilozófiát kifejező törekvéseivel, ellenkezőleg, gazdagítja annak értéktartományát, árnyalhatja színeit. Az életről való tapasztalataink a saját birtokunk, mellyel gaz-dálkodunk és (ismét) a középszerű gondolkodásban vélem – a középszer uralko-dásáról korunkban témára esszét kellene írni! – felfedezni ennek félremagyarázását vagy kiforgatását. Sajátosságainkat a mű kívánja meg és elbírja, általa lesz egyedi. Az író sem lehet életidegen saját magával szemben!

* * *
Köszönjük a válaszokat!  Amennyiben érdeklődés mutatkozik az ankétban felvetett kérdésekkel  kapcsolatban, szívesen közöljük a válaszokat!
                                                                                   Fónod Zoltán