Bárczi Zsófia / Szörnyek könyve (Részletek)
7. Otthon
(Töredék Szent Hierophania kritikai életrajzából. Liber Aureus Universitatis,
II. köt., ismeretlen szerző)
Szent Hierophania semmi mást nem akart, csak otthon lenni végre. Világ körüli hosszú és kétségbeesett keresése ennek a legyőzhetetlen késztetésnek volt csendes, tökéletesen visszhangtalan manifesztációja.
Egy helyet keresett, ahol idegensége feloldódik az ismerős terek üres kongásában, valamit, ahol joga van lenni a ráirányuló alattomos gyanú hullaszagú árnyéka nélkül, de Szent Hierophania magában hordta az idegenséget, megbélyegzett volt már születése előtt, kivetve az emberek közé sors és remény nélkül, puszta szellemre csupaszítva, iszonnyal hurcolt testtel, tehetetlen ruhafogas volt ő, akire elmentében hajítja rá foszlott pulóverét az öngyilkosjelölt, nem volt hozzá köze, nem volt köze semmihez. Így bukkant rá vándorlásai 124-ik évében megfáradt lélekkel és elrongyolódott testtel a Szent Könyvtárra, kurvák, deviánsok, megbuktatott köztisztségviselők és álmizantróp tudományos munkatársak gyülevész hadának végső menedékére, és ekkor újra fellángolt benne az otthonvágy, egy hely után, ahol az lehet, aki. És ekkor megteremtette önnön pőre tudatából, megteremtette Istent, s lett az, aki. Hosszú, végtelenül hosszú éveket töltött magába fordulva, magába fordult teljesen, magába fordította fülét és szemét, visszavonta a világból szép ívű orrát, némasággal pecsételte le ajkait. Ült megközelíthetetlen visszavonottságban a világmindenség-nyi olvasópult alatt, elmerülten a legbelsőbb sajátban, odaveszejtve mindent, ami volt: szeme fényét, haja selymét, orcája ragyogását. Mert a legbelsőbb saját rémekkel teli sötétje nem ereszti, akit egyszer a magáénak tudott. És feljővén az örök homályból Szent Hierophania örvendezett teste romjai felett. Mert elindult végre a hazatartó úton, megdicsőülve az önelveszejtésben.
11. Örökzöld klapanciák a Vidéki lyányok énekeskönyvéből
(Kádusi Egyetem, Intések I., Mártírok könyve 12., részlet)
A Vidéki Lyányok énekeskönyvét, ezt a megdöbbentő filológiai tanúságtételt, a lét titkos esszenciáinak a materializálódás és a semmibe hullás határán oszcilláló kvá-zi-kéziratos kódexét szent Hierophania fedezte fel az Úr testet öltésének 2847-ik, s az egyetem fennállásának 802-ik évében. Akkoriban még átjárhatóak voltak az Egyetemi Könyvtár vélhetőleg tágas terei. Legalábbis a Segédkönyvtárosok önvédelmi kézikönyvének ma már ellenőrizhetetlen adatai szerint a Fenyegető Sötét, amely az utóbbi években egészen a K-polcig kúszott elő, ekkortájt még csak az antik és egzotikus szerzők fal menti regáljai közt gomolygott olykor lágyan. Mondják – s a Liber Aureus Universitatisban is így jegyezték fel –, hogy Szent Hierophania a lelkével fizetett a könyvért, maga is a Fenyegető Sötét ködlő foszlányává homályodva, mikor a mártírok elszánt léleknyugalmával egyszerűen átmasírozott az antik szerzők polcához, az Aeneis egyetlen megmaradt példányának kimentési eltökéltségében. Hogy ez a közköltészeti, s némiképp dévaj kódex, a Vidéki Lyányok énekeskönyve, melynek létéről senki nem tudott, a sors mily kifürkészhetetlen szeszélyéből trónolt a V12-es jelzet alatt, azt még az egyetem részmunkaidős látnokai sem tudták megfejteni, pedig több tanársegédet is áldoztak a könyvtártudomány vérszomjas istenének. De az isten makacsul összepréselt ajkai nem tárultak fel, titkait most is magának őrizte. Ám azt rebesgetik, hogy Szent Hierophania alkarja már esőfelhőszerűn terjengett testének torzsa körül, meghatá-rozhatatlan irányban, egyszerre tágulva s húzódva vissza önmagába – mintha meg-megrebbenve valami érzékelhetetlen szellőtől –, mikorra kivonszolta magát szétködlő teste csonkjain a távoli polcok közül. Elpárálló szemének bodraitól már nem láthatta, hogy az áhított könyv helyett egy ismeretlen korpuszt szorít görcsösen hónalja maradék odújában. Ó, szent akarás, ó, emberi életáldozat a pánfilológia hímes oltárán! Áldassék ezerszer fénylő emléke, mi itt kísért könyvtárunk magasztos polcai között. Emlékezzetek a szeretetre, emlékezzetek a hűségre, mikor beléptek e szentély kapuján. S emlékezzetek: innen nem vezet út, csak a ködlő homályba.
Szent Hierophania áldozata nélkül irodalomtörténetünk, és bizton állíthatom, egész önmagunkra vonatkozó tudásunk alapvetően lenne más. S e puszta árnyék, a másság lehetőségének fenyegető réme, az állandóan lesben álló, rendszeridegen tanársegédek be sem vallott gondolataiban kísértő beteljesületlen alternatív valóság gerjesztette nyugtalanság, a megtörténtek meg nem történtté szelídítésének évszázados játéka számos kutatói feladat és tudományos projekt táptalaja lett az évek során, megnyugtató, megdönthetetlen argumentációval alátámasztható, és főként a szemben álló iskolák fékezhetetlen origo-hamisító és alapítószöveg-differenciáló támadásainak kínai nagyfalként nekifeszülő kikezdhetetlen eredményt azonban nem hozott, így az a szent Egy Könyv sem születhetett meg a buzgó imádságok és izzadságos kutatás titkos lótuszából, amiért oly hőn epedtek évszázadok óta hiába az egyetem diákjai. De itt van a könyv, a másik, a rekvizitum, szent Hierophania vérének bére, itt van, s lapjai közé zárva minden bizonnyal ott szunnyad egy másik igazság, közköltészeti költemények dévaj soraiba zárva alussza tetszhalott álmát, s várja, hogy egy mit sem sejtő ártatlan kutató rászabadítsa a tudatlanságban szunnyadó boldog világra. Vésd ezt eszedbe, ó névtelen filológus, ki lét és nemlét küszöbén félve lapozod fel a Vidéki Lyányok énekeskönyvének halhatatlan klapanciáit.