Filep Tamás Gusztáv
„…megtartani a magyar
művelődésnek ezt a várat”*
Két fejezet egy monográfiából
Arkauer István és a Híradó
A pozsonyi magyarság legfontosabb információforrása a Nyugatmagyarországi Híradó – 1919 január közepétől: Híradó – című napilap volt,1 amelynek története a kiegyezés huszadik évfordulójáig nyúlik vissza. 1887-ben Vutkovich Sándor jogakadémiai tanár határozta el, hogy magyar lapot alapít Pozsonyban, s ehhez kérte a „számbelileg még gyönge helybeli magyarság vezető férfiai”-nak a segítségét.
2 Ennek eredményeként 1887 decemberének végétől jelent meg a Pozsony megyei közlöny című közművelődési, társadalmi és közgazdasági hetilap, melynek Vutkovich 1888 májusától a szerkesztő-tulajdonosa is lett. A város akkori egyetlen magyar újságja 1890. szeptember 14-től Nyugatmagyarországi Híradó címmel napilapként látott napvilágot. Népszerűségét az első világháború utáni szerkesztői szerint – vagyis azok szerint, akik az általam vizsgált években működtették a lapot – a következőknek köszönhette: „A magyar kulturáért való küzdelemben lapunk mindig nemes eszközökkel, a meggyőződés erejével dolgozott; ez szerezte meg számára a nem magyar ajku közönség becsülését is.”3 A lapot Vutkovich Sándor 1902 februárjától átadta fiának, Vutkovich Ödönnek, de 1905-ben bekövetkezett haláláig még ő szerkesztette. Vutkovich Ödön az első világháború kezdetéig irányította a Nyugatmagyarországi Híradót, 1914. szeptember 1-jével adta át a tulajdonjogot Arkauer Istvánnak, aki az évtized elejétől újságíróként dolgozott a lapnál (felelős szerkesztő lett 1910 májusában). Nem egészen három héttel Pozsonynak a csehszlovák legionáriusok által történt megszállása után, 1919. január 18-án a városi zsupáni hivatal intézkedésére a rendőrkapitányság a megváltozott (állam)politikai helyzet következményeképpen a lap címéből a „Nyugatmagyarországi”-t töröltette.
A főhatalomváltást követő évben a szerkesztőség tagjai voltak Arkauer mellett: Kumlik Emil (a kezdetektől fogva), Gébay Miklós (1901 óta), Vajda Ernő (1905-től; 1920-ban helyettes szerkesztő), Rósa Elemér (1914-től), Grónay Gyula (1919-től). Közülük Kumlik Emilt (1868–1944) a tudománytörténet is számon tartja. 1922-ig élt Pozsonyban, több magyar és német nyelvű magyarországi lap munkatársa, budapesti és külföldi orgánumok levelezője volt. 1894–1900 között a miniszterelnökség sajtóosztályán dolgozott. Szerepe volt abban, hogy az első világháború előtti években sikerült megalakítani a pozsonyi tudományegyetemet,4 1914 és 1919 között az egyetem könyvtárának igazgatói feladatkörét látta el. Budapestre költözése után ottani (német) lapoknál dolgozott, de a Híradónak is a munkatársa maradt. Magyar kisepikát fordított németre, és több pozsonyi helytörténeti tanulmányt, monográfiát adott közre, így megírta a Toldy Kör első harminc évének történetét, könyvet adott ki az 1849-ben Pozsonyban kivégzett és pozsonyi születésű vértanúkról, továbbá Rómer Flórisról, Dohnányi Frigyesről, illetve a reformkori pozsonyi országgyűlésekről is.
A városi szerepkörön élete későbbi szakaszában Vajda Ernő (1885–1964) nőtt még túl a szerkesztők közül. Rátermett sajtómunkás volt; saját hetilapján és a napilapon kívül már ez időben (1916-tól) a Pesti Hírlapnak is rendszeres szerzője volt. 1920-ban eltávozott Pozsonyból, s ettől az évtől kezdődően Budapesten, a magyar külügyminisztérium sajtóosztályán dolgozott. 1945-ben miniszteri osztályfőnökké nevezték ki, 1946-tól pedig pénzügyigazgató volt a minisztériumban. Szépprózai munkáit több kötetben jelentette meg.
Arkauer István 1886. március 8-án született Pozsonyban, és ugyanott halt meg 1940. március 12-én. Szülővárosában jogakadémiát végzett.5 Lapját a két világháború közötti korszakban mindvégig megjelentette, s az a magyar ellenzéki pártokra voksoló helyi polgárság legfontosabb orientációs pontja volt, annak ellenére, hogy a városban köztudottan e pártok közül (azok egyesüléséig) az Országos Keresztényszocialista Pártnak volt nagy tábora, Arkauer pedig már a fordulatot megelőzően szabadkőműves volt, 1917-ben lett a pozsonyi Testvériség páholy tagja.6 Arról, hogy ennek ellenére lapjával, illetve személyisége révén mintegy szimbólumává vált a hagyományos, klasszikus típusú pozsonyi polgárnak, egy róla szóló, a következő korszakban bekövetkezett halála után íródott cikkből győződhetünk meg, melynek a szabadelvű polgári örökség továbbvivője, Peéry Rezső a szerzője. Az írás az első Szlovák Köztársaság idején íródott, akkor, amikor a különböző eredetű ideológiai örökségek is „összeértek”, s a pozsonyi magyar társadalom végleg öszszekovácsolódni látszott; nyilvánvaló volt ekkor, hogy a klasszikus polgári hagyomány a nyugodt együttélés és a tolerancia tapasztalatait örökítette át a diktatúra korszakára. Maga Arkauer egyelőre egyetlen idevágó adatunk szerint egyébként nem is az Országos Keresztényszocialista Párt, hanem a másik magyar ellenzéki párt, a liberális, polgári radikális és kisgazda csoportokból 1925-ben létrejött Magyar Nemzeti Párt tagja volt. A múlt század utolsó évtizedeiben magáról a Híradóról több helyütt mint keresztényszocialista orgánumról lehetett olvasni. Arkauer azonban ez időben is részt vett az újrainduló szabadkőműves szerveződések munkáiban – ha lapja célkitűzéseivel ennek ellenére tudott azonosulni a keresztényszocializmus is, ez csak arra figyelmeztet, hogy a magyar politikai csoportok közötti ellentétek nem voltak áthidalhatatlanok. Amikor Arkauer az esküvőjét tartotta a magyar evangélikus templomban Fischer Margittal – az eseményről a Híradó egyik 1918. augusztusi száma számol be7 –, igaz, saját lapja, de tudtán kívül így ír róla: „A nemeslelkűség és tiszta önzetlenség mintaképe ő, akit a munkásságán kívül egyéni szeretetreméltósága miatt is becsül mindenki.” (Esküvői tanúja – s ez adalék a társadalmi elitbe való beágyazottságához, s egyben ahhoz, hogy a társadalmi hierarchia nem volt túlságosan merev – Szmrecsányi György főispán, kormánybiztos volt.) 1918 novemberében–decemberében Arkauer tagja lett a pozsonyi Magyar Nemzeti Tanácsnak, és lapját is a várost irányító testület szolgálatába állította; később, a város elfoglalása után a szélnek eresztett törvényhatósági bizottság helyett létrehívott testületnek is tagja lett.
A tanulmányunkban vizsgált korszak vége felé, 1922-ben a lapban közölt előfizetési fölhívás szerint „A »Hiradó« Szlovenszkónak legnagyobb terjedelmü magyar politikai napilapja, amely a szlovenszkói magyarság érdekeit szolgálja s a kisebbségi jogokért való küzdelmet vallja legfőbb programmjául.”8 Ekkoriban a lap – szintén az előfizetési fölhívás szerint – hétköznaponként általában nyolc, vasárnap és ünnepnapokon „legalább” tíz oldalon jelent meg. A lapzárta hajnali két órakor volt, ez lehetővé tette a legfrissebb információk közvetítését, amelyhez többek között a prágai, budapesti és bécsi „állandó hirforrások” segítették hozzá.
1921-ben, amikor sikerült létrehozni a magyar pártok Ellenzéki Sajtóosztá-lyát, az ahhoz csatlakozott húsz lap egyike a Híradó volt, a sajtóosztály „szerkesztőségében” pedig természetesen Arkauer is helyet kapott. Erről egy valószínűleg 1921-es rendőrségi jelentés tudósít.9 Ez azt is jelentette, hogy részesült a magyar miniszterelnökségnek a csehszlovákiai magyar sajtó támogatására elkülönített, illetőleg eljuttatott támogatásából. Ahhoz, hogy Arkauer hogyan jelképezte személyében mindazt, amit a magyar/német Pozsony jelentett, Peéry említett nekrológjának10 néhány sora is sejteti:
„Temetését nagyon sokáig nem lehet majd elfelejteni. […] A műre kellett gondolnunk, a régi újságra, mely észrevétlenül és bölcs mértéktartással élt, évtizedek csöndes úri formáiba merevülten, arra a nemes, érdeklődő és csöndes rezerváltság-ra, mely a szolid hasábokból kiáradt, mely minden igaz kultúra végállomása és beteljesülése. A titokra, mely az egy helyben állás, a kitartás és a mérséklet titka. A műre kellett gondolni, mely túl az újságon és a régi újságokhoz illő setét és csöndes, mágusi és időtlen műhelyen, a magyar úri és konzervatív közvélemény titokzatos műhelyén, az emberre, aki maga volt az igaz művész. A magyar úri és polgári magatartás pozsonyi sajátságait építette és hordozta magában. Azt a nyájas, bölcs, nemes úriasságot, melyben mozdulattá és gesztusokká lett kultúra és atyai örökség, mosollyá, gyors, észrevétlen arcjátékká egyszerűsödött tudás és beavatottság. A polgár megértő és méltányló emberfajta, mint ahogy mégiscsak ezek az elvek voltak egyaránt kötelezőek a szabadelvű korban, melyben a polgárság modern formája kialakult. A pozsonyi polgárt ezenkívül mindig a kedély melegsége és a mérsék-let jelentette. Volt-e igazibb és tökéletesebb polgár nála? Ennek a polgári formának volt művésze: megtartása és varázsának hűséges őrizete egyre inkább utánozhatatlan művészetté lett – nem, neki nem is lesznek epigonjai.”
A Toldy Kör
A város tekintélyes múltú művelődési szerveződése, a Toldy Kör már a világháború éveiben anyagi gondokkal küzdött, a háború pedig nem kedvezett az aktivitásnak. A tagság létszáma is csökkent, a háború előtti 364 főről 1918 márciusára 205 főre.11 E taglétszámcsökkenés egyik oka a hasonló célú és indíttatású képződmények, az Eötvös Kör, majd a Pozsonyi Irodalmi Társaság megalakulása volt, amelyek működése azonban a kezdetek után – szintén a háborús körülmények miatt – nem bírt átütő erővel. Tamás Lajos a kör három évtizedét földolgozó könyve a háborús évekre vonatkozó fejezetének már a cím – 1915–1918 – alá sorolt vezérmondatai között szerepel: „A taglétszám rohamos apadása és növekvő anyagi gondok”; „Ismét költözik a kör”; „Az egyesület halottai”. Ezeket az éveket a „rendszeres” és „tervszerű” működés hiánya határozta meg tehát, s már ekkor kísértett „az anyagi összeroppanás fenyegető réme”.12 Ettől a kört az elnök, gróf Zichy Géza, a „félkarú zongoraművész”, zeneszerző és költő által szerzett állami segély mentette meg.
A kör a városi Vigadóban lévő székházába még 1915-ben – ellenszolgáltatás nélkül – befogadta a rokkant pozsonyi katonák „gyógyintézetével kapcsolatos iskolát”, s ez persze újabb anyagi terheket jelentett számára. Ez volt az egyik oka annak, hogy át kellett költöznie a Lőrinc-kapu utca egyik házának első emeleti lakásába. A tanulmányunkban szereplő közéleti személyiségek közül ez időben a választmányban vagy az elnökségben ott volt a Híradó szerkesztőségének egyik tagja, Gébay Miklós mint főjegyző, az egy ideig az egyik alelnöki szerepkört betöltő dr. Hodinka Antal egyetemi tanár, Kánya Richárd, a már többször említett polgármes-ter és az ifjabb dr. Vutkovich Sándor. 1918-ban Orbán Gábor dr. volt az „irodalmi bizottság” elnöke. Ezekben az években a kör működése olyannyira visszaszorult, hogy Tamás Lajos szerint jóformán csak az id. Vutkovich Sándor-pályázat évenkénti kiírására és a pályamunkák elbírálására korlátozódott. Az egyik, A világháború hatása műköltészetünkre című pályázat értékelése – a bírálóbizottság a beérkezett pályaműveket nem jutalmazta – sajtóvitát keltett, amelynek a Nyugatmagyar-országi Híradó adott helyett. Az irodalmi és felolvasóestek 1916 után szüneteltek, egyébként 1915 tavaszán Gébay Miklós is előadást tartott a háború témakörében. A legjelentékenyebb vendégelőadó Giesswein Sándor prelátus, a keresztényszocializmus hazai megszervezője volt – 1916. február 20-án –, aki a pozsonyi keresztény-szocialista szerveződés létrejöttében is fontos szerepet játszott.13
A tagveszteségnek az említetten kívüli másik számottevő oka a régi idős vagy idősebb tagok – közülük Kolmár József, Petőfi egykori barátja a legérdekesebb – elhalálozása, továbbá a háborús veszteség. Tamás Lajos szerint többen estek el a fronton a kör tagjai közül, de róluk még 1938-ban sem állott a szerző rendelkezésére pontos lista.
A változás élményét a kör krónikása így foglalta össze: „A világháború vé-szes fergetege nyomán pusztulás és romok maradtak. A kör életrevalóságát legjobban bizonyítja, hogy ezekben a nehéz években is fenn tudott maradni és az általános romlásból átmentette értékeit a jövendőbe, amikor még inkább szükségessé vált működése. A kör politikával sohasem foglalkozott, hanem a magyar kultúra és a magyar társas élet fejlesztése volt a célja. Ezeknek az eszméknek az ápolása mind-eddig nem ütközött akadályokba, hanem még érdemszámba is ment. Az egyesület a legmagasabb helyek jóindulatát élvezte, jelentékeny állami segélyeket kapott, tagjai között ott találjuk Pozsony politikai és társadalmi életének kiválóságait. Az 1919-es esztendő bekövetkezésével egyszerre megváltozott a helyzet. A magyarság kisebbség lett, és ami ezután történt a kör életében, az túl van már azon az éles határmezsgyén, amely elválasztja a régi időket a magyar kisebbségre rótt új és nehéz feladatoktól.”14
A „bizonytalanság” és „tanácstalanság” határozta meg a közeget, amelybe a Toldy Kör az államfordulat után került, sőt, magának a körnek az életét is. 1919-ben a megszállás és a szükségállapotok következtében nemcsak a működése szünetelt, de már fölszámolásának gondolata is megfogalmazódott némelyekben, sőt, a házbért is csak a kör javainak – „egyes értéktárgyak, ezüstnemű, szőnyegek” – eladása árán tudták kifizetni. Tamás Lajos krónikája följegyezte néhány személyiség nevét, akiknek a kitartása és bizakodása nélkül a kör széthullott volna; a szerveződés fönntartói „többek között”: Tagányi Nándor, Belányi Tivadar, dr. Dobai János, Magassy László, Pintér Ráfael. A Lőrinc-kapu utcai bérletből így sem sikerült kimozdulni.
Az első év feladata a keretek megtartása volt. 1920. május 27-én kerülhetett sor arra a tisztújító közgyűlésre, amelyen a lemondási szándékát már a fordulat előtt bejelentő gróf Zichy Gézát díszelnökké választották, de helyette – az iránta való tiszteletből – elnököt nem jelöltek. Ekkor volt mélyponton a tagság létszáma: öszszesen 94 tagot tartottak nyilván. Alelnökök lettek Tagányi Nándor és dr. Schulpe György, főjegyző pedig Gébay Miklós.
Némi aktivitást majd csak 1921-ben tanúsít a kör: választmányi üléseket tart, a sajtóban próbálja támogatásra bírni a közönséget, toboroz – 228 új tag lép be –, decemberben pedig megrendezik az első nyilvános előadóestet is. 1921. május 9-én a közgyűlésen elnököt választanak gróf Esterházy Mihály személyében. A választmányban ott van ifj. Angermayer Károly, Arkauer István, Jeszenák Gábor, Kánya Richárd, Kazacsay Árpád, Molec Dani – 1923-tól a város magyar polgármester-helyettese –, dr. Orbán Gábor és Tobler János is. Esterházy beszédének lényegét Tamás Lajos emígy foglalta össze: „…a magyarságnak csak egy feladata lehet: megvédelmezni és megtartani a magyar művelődésnek ezt a várát. Nem szabad engedni, hogy ennek falain a közöny üssön rést. [Esterházy] Egyetértésre, komoly munkára kérte a tagokat és külön buzdította a magyar szellem ápolására a magyar nőket.”15 Az új elnök adományozta pénzből – ezerkétszáz korona – Petőfiről írandó költeményre, magyar tárgyú történelmi és népies novellára és „Pozsony képzőművészeti nevezetességeit tárgyaló” tanulmányra írtak ki pályázatot.
Kormányhatósági rendeletre ez évben minden egyesület alapszabály-módosításra kényszerült. A Toldy Kör is elkészítette és június 15-én rendkívüli közgyűlésén elfogadta, majd benyújtotta az új dokumentumot. Ezután első – bár még neve említése nélküli – szereplésére a Katolikus Kaszinó segítségével, annak neve alatt és nagytermében került sor, majd már saját nevén a Prímási palota tükörtermében, 1921. december 3-án. 1922-ben váltak havi rendszerességűvé irodalmi, művészeti, természettudományi tematikájú – a sajtóban méltatott és a közönség körében nép-szerű – rendezvényei. Ekkor már közvetetten politikai vonatkozású föllépésre is volt lehetőség: az 1922. március 25-i Shakespeare-est kiegészítéseképpen Jabloniczky János, a prágai parlament magyar – keresztényszocialista – országgyűlési képviselője tartott előadást „a jog újabb irányáról”,16 sőt, már korábban, a január 21-i, több tárgyat egybekapcsoló esten Aixinger László olvasott föl előadásszöveget az újságírásról és az újságírókról. Az ő szerepe ezáltal vált fontossá a kör működésében: „bekapcsolódása […] nagy nyereséget jelentett és sokoldalú tevékenységével, szervező tehetségével örökre beirta nevét a kör történetébe”.17 A február 25-i esten többek között Bartók Béláról is volt előadás, Stampfel Hugó tartotta.
Az irodalomban már kevésbé tudott ráhangolódni a kör a modern értékekre. Ezt az őszi évad előadásainak témái – Gárdonyi Géza jelentősége (igaz, ez konkrét eseményhez, az író egy hónappal korábbi halálához kapcsolódott) – és címei – Jankovics Marcell: A magyar asszony a régi századokban – is mutatják. Mindez egybecsengett Esterházy programbeszédének a tartalmával. Az ott mondottakat szolgálta a magyar körökben országosan megrendezett Petőfi-ünnepségekhez való pozsonyi csatlakozás is: a Toldy Kör első Petőfi-ünnepségét 1922. december 17-én rendezték meg. Az 1922 júliusában kitűzött pályatételek is Petőfihez kapcsolódtak.
Az 1922-es közgyűlésen – május 21-én tartották – „elhangzott felszólalásokból, valamint beszámolókból kitűnt, hogy a tespedés időszaka elmult és friss erők bevonásával az egyesület ismét visszanyerte vezető szerepét a pozsonyi magyar kulturális élet irányításában”.18 Alelnökké választották Jankovics Marcellt, akinek Tamás Lajos szerint nagy szerepe lett a következő években bekövetkezett fejlődésben. Ennek lényeges tényezője volt a fiatal pozsonyiak bekapcsolása, akik „tömör sorokban, önzetlen lelkesedéssel és győzelmes munkakedvvel”19 álltak a kör vezetői mögé. A fiatalok kezdeményezték a szlovákiai magyar irodalom első, Új Auróra című évkönyvének megjelentetését; a kiadványt Dobai János, a kör főjegyzője és a fiatalok egyik vezetője, Somoskeőy István szerkesztette. A tisztikar és a választmány ez évi megválasztásánál azok közül, akiknek a munkáira eddig hivatkoztunk, vagy akiknek a nevét valamely fontos esemény kapcsán említettük, Aixinger László, Limbacher Rezső (Peéry Rezső apja), Rigele Alajos és ifjabb Vutkovich Sándor bekerültek a választmányba. Gébay Miklós tiszteletbeli főjegyzőnek választatott meg. Ez évben halt meg Albert József líceumi tanár, a helyi szinten népszerű, szorgos irodalmár, aki Tamás Lajos szerint különösen a háború előtt volt fontos munkása az egyesületnek, különösen mint irodalomnépszerűsítő. Az irodalmi bizottságnak évekig ő volt az elnöke.
1923. január 7-én rendezték meg a városi Vigadóban azt a nagyszabású Petőfi-ünnepet, amelyen megtelt a másfél ezer fő befogadására alkalmas nagyterem. Tamás Lajos állítása szerint a város megszállása óta „ez volt az első alkalom, hogy Pozsony magyarsága ilyen impozáns számban és ünnepi hangulatban volt együtt”.20 Az est „gerince” Jankovics Marcellnek (többek között) a költő szabadságeszmé-nyéről tartott előadása volt. Maga a Petőfi-centenárium kapcsán megrendezett ünnepségsorozat egyébként Petrogalli Oszkár, a magyar pártok Losoncon működő központi irodája elnökének volt az ötlete, az egészet Losoncról szervezték, helyi szinteken pedig a magyar társadalom vezetői álltak az élére. A politika és a kultúra ezekben az években határozottan összemosódott, s a centenárium lényegében a közös, az egész magyar társadalmat megmozgató föllépés első nagy erőpróbája volt.
JEGYZETEK
1 Ezt az újságot véleményem szerint alulértékelő Turczel Lajos sem vitatja: „A pozsonyi ellenzéki Híradó (1919–1937) az 1888-tól 1918-ig létező Nyugat-magyarországi Híradó jogutódja volt. Szerény színvonalú lap [az én kiemelésem – F. T. G.], de nagy érdeme, hogy gondosan számon tartotta és értékelte a pozsonyi kulturális, zenei és képzőművészeti eseményeket. Ebből a szempontból ma is értékes forrás.” Turczel Lajos: Pozsony és a két világháború közötti csehszlovákiai magyar sajtó. In: A 700 éves város – Die 700 Jahren alte stadt – 700-ročné mesto. Pozsony–Preßburg–Bratislava. Szerkesztette: Gyurcsík Iván–Jégh Izabella–Papp Zsuzsanna. Kalligram–Regio, Pozsony–Budapest, 1994, 210–214. /Regio Könyvek 12. Pozsonyi Könyvtár/, 234.
2 Hogyan készül a Hiradó? In: A „Híradó” naptára az 1920-iki szökő évre. Híradó, Bratislava [1919], 18. Könyvemben a citátumokat – a sorozatszerkesztők kérésére, illetve javaslatára – betűhív formában szerepeltetem (a legfeljebb egy-két betűre kiterjedő nyilvánvaló nyomdahibák kijavításával), azzal a megjegyzéssel, hogy a Híradó gyakran kopott, néhol szakadozott (és töredékes) példányaiból, amelyek többségét ráadásul mikrofilmen tanulmányozhattam, nem betűzhető ki minden maradéktalan pontossággal – gondolok itt elsősorban a hosszú és a rövid ékezetekre.
3 Uo., 19.
4 „A pozsonyi kezdeményezések egy másik [ti. Lukinich Imre mellett] kiváló alakjának, Kumlik Emil városi könyvtárvezetőnek a kezdeményezésére a király 1912. november 20-án hozzájárult ahhoz, hogy a városban kialakuló Szent Erzsébet kultusz és a magyarok iránt különleges figyel-met tanúsító Erzsébet királyné emlékére a pozsonyi egyetem az Erzsébet nevet kapja.” Szarka László: A pozsonyi Erzsébet Tudományegyetem. Kialakítása, működése és felszámolása. In: A 700 éves város…, i. m., 211.
5 T. L. [Turczel Lajos]: Arkauer István. [Szócikk.] In: A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. Főszerkesztő: Fónod Zoltán. Madách-Posonium, Pozsony/Bratislava, 2004, 29.
6 A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy védelme alatt működött páholyok tagjainak névsora. In: Barcsay Adorján: A szabadkőművesség bűnei – Palatinus József: Egy vidéki páholy titkai – A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy védelme alatt működött páholyok tagjainak névsora. I–II. köt. Előszóval ellátta Wolff Károly. Egyesült Keresztény Nemzeti Liga, Budapest, 1921, 20.
7 Esküvő. Nyugatmagyarországi Híradó, 1918. augusztus 27., 3.
8 A Felhivás előfizetésre című szöveg több ízben is megjelent; én az 1922. június 4-i szám 4. oldaláról idézem. (Ekkoriban szerveződik, illetve jelenik meg a magyar ellenzéki pártok közös napilapja, a Prágai