Koncsol László versei

Vársz rám

        Halottak napja. Ég a gyertya, ég.
        Lejődögélt az alkony lajtorjáján
        a gyertyás-szarvas, fodor fejér bárány,
        akit teérted küldött le az ég –

        Fiát az Isten – s vitt, ahova vágyván
        vágytál, amíg röhögve rágta szét
        hasad s fejecskéd édes üregét
        a néma kór, a rák és ő, a Sátán.

        Száz percig dúlt a végső csata érted
        s tebenned, s ragadt a csillagokkal,
        Nappal, Holddal ékes Bárány, s elérted

        s látod már őt s a boldogító titkot,
        s vársz rám, s lobog itt lent a gyertyaláng
        kihűlt ágyadnál, asztalodon, itt-ott.

Tárgyak

        Kihűlt ágyadnál, asztalodon, itt-ott
        tárgyak várnak rád némán, kedvesem.
        Nem érintgetem őket félve sem,
        mert csöndben őrzik sok angyali titkod:

        könyveid, vázák, kis kosarak, lámpa,
        fotók, keresztek, egy-két akvarell,
        olaj, toll, naplód, s közöttük hever
        mosolygó arccal János Pál, a pápa.

        Kis, beteg szentem, drága hitvesem,
        és a szekrényedbe is csak egyszer néztem,
        hogy öt hónapja elmentél nekem.
        Míg élek, őrzöm hantolatlan sírod,
        e tárgyakat és zsúfolt kis szobád,
        ahol fogható életed elizzott.

Vége

        Halottak napja. Ég a gyertya, ég
        kihűlt ágyadnál, asztalodon, itt-ott,
        ahol fogható életed elizzott.
        Lestem, vigyáztam: el ne aludjék!

        Lesem, vigyázom: el ne aludjék
        e négy-öt láng, e négy-öt lengő kis folt.
        Piros tokjukból szórják rám a bíbort
        meg a sárgát, élet s halál színét.

        Éjfél lett. Vége. Sorra elfújom
        az összes apró lángot. Karcsú füstjük
        mint fölszállt lelked, hitvesem, húgom,

        vonaglik, elleng. Elnyeli a mélység,
        csak illatuk és emlékük marad
        s a feneketlen, parttalan, sötét ég.

Az első levél

        Míg éltél, nem írtam hozzád verset,
        talán csak egyszer, úgy harminc éve, arcaidról,
        kedvesem.
        Talán protestáns szemérmem gátolt,
        hogy szétkiabáljam,
        amit újra meg újra füledbe, arcodba,
        szádba, forró öledbe súgtam,
        hogy milyen mélyen, őrülten szeretlek.

        Most, hogy elhagytál,
        hogy átlebbentél Jézusodhoz-Jézusunkhoz,
        lám, dől belőlem az emlék, a vallomás, a fájdalom
        meg az öröm, hogy voltál,
        hogy tárgyaidban, ruháid illatában,
        leveleidben, véreinkben
        mégis vagy nekem.
        Hogy tudom, hogy odaát is vagy nekem.
        Hogy végre magad vagy a kristálytiszta Eszme,
        az abszolút látás,
        az abszolút tudás,
        a tiszta ész,
        s látod, milyen vagyok,
        milyen esendő,
        de talán-talán egy kicsit mégis tiszta.

        Nélküled tétova és groteszk vagyok,
        mint a széthullt román templomok támfala,
        amely áll szereptelen,
        mert kidűlt mögüle a szentély,
        betemetve a föld s a dudva alá.

        Minek áll ez itt? – kérdik.
        Mi végre?
        Ki rakta, kinek, mikor?
        Van benne értelem? Van küldetés?
        Áll még egy ideig a támfal,
        eső koptatja, fagy és nyári hő marja,
        kölyök rúg bele, levizeli, bemocskolja,
        villám robbantja szét,
        s egyszer maga is szentélyére omlik.

        De addig úgy-ahogy áll, és sejteti,
        hogy volt itt egy imaház
        Istennel, Jézussal, Máriával,
        s ő vall itt, az elárvult, bomladozó támfal,
        mert más dolga már nincs –
        rólad, kis, magadba roskadt templomom.

        Már nincs bennem gát.
        Áttépte a fájdalom.
        Ki kell mondanom mindenkinek
        és neked, a túlsó partra, szövegenként,
        hogy ki voltál nekem, nekik,
        s hogy mennyire szeretlek.