Vathy Zsuzsa A Csodagombóc és a Fekete szél írójának

A hatvanöt éves Kovács Magda köszöntése

Kovács Magdával 1975-ben találkoztam először, Keszeli Ferenc és felesége vitt el hozzájuk, Lázár Ervint és engem, Pozsonyból. Akkor jártunk először Tornalján, s a velük töltött két nap legalább olyan emlékezetes volt, mint Gömörországot látni.
    Először is tisztáztuk: leánygyermekeink egy hét eltéréssel egyidősek. Házasságunk is némelyest hasonló, Bárczi István költő, első kötete talán nem sokkal előbb jelent meg, Magda prózaíró, az ő novellája a Fekete szél antológia címadója volt.
    Találkoztunk még néhányszor, Budapesten és Tornalján, egyszer Érsek-újváron is, egy kórházban, ahol – megérkezésünkkor – az önként jelentkezők, köztük, Bárczi Pista is, a kórház osztályairól épp a halottakat szállította a hullaházba.
    És még két emlék, ami több mint harminc évet túlélt: szüretkor a friss must, amit az autóút két oldalán árultak Gömörországban, és egy hátborzongató mondat, hogy kitől származott, már nem tudom: „Megmondjam, ki volt a legidősebb öngyil-kos a falunkban? A nagyapám, hetvenéves volt, amikor fölakasztotta magát.”
    A későbbi években már csak könyveink találták meg egymást, azután azok sem, így igazi örömöt szerzett, hogy bár öt évvel a megjelenés után, de kezembe vehettem Kovács Magda Dunaszerdahelyen kiadott válogatott kötetét.
      Olvasom a már ismert, azután az eddig soha nem olvasott novellákat, és azt veszem észre, olyan mondatokkal találom szembe magamat, amelyek megállítanak, nem engedik, hogy tovább menjek, erejük, szépségük mellbe lök. Mese?, kérdezem magamtól. Valóság, látomás? Mindegyik egyszerre?
    Gömörben a mai napig úgy beszélik – olvasom A gonosz asszony hagyatéka bevezetőjében –, hogy a gonosz ember addig nem tud meghalni, amíg meg nem fogja valakinek a kezét, hogy itt hagyja a földön gonoszságát. – Összeszorul a torkom, lehetséges ez? A gonoszság túléli a gonosz embert? Nem tűnik el, nem hal meg vele? Itt marad a világban, átöröklődik egy másik emberre?
    A Fekete szél arról győz meg bennünket, hogy jóság és gonoszság a világban egyszerre létezik. Mind a kettő van. Hogyne volna? „Nálunk nagyon keveset nevettek. Anyám néha elmosolyodott, sápadtan, mint egy beteg virág. Minden őszszel azt hittem, hogy az már az utolsó mosolya… Apám szürke haját hamar elnyelte a föld. Tavasszal meghalt. Arccal a földnek találták meg, kint a mezőn. Szerette a földet, abba halt bele.”
    És a nagyanya? „Néha odaültem [apám] sírja szélére, de nagyanyám sovány, fekete árnyéka elűzött onnan. Gyűlölt, ha ott talált. Nem akart senkivel sem osztozni apámon. Anyámat is gyűlölte miatta.”
    Beregszászi Emília (A zokogó fél szív), akinek a felgyülemlett fájdalmak súlyától, a kiapadhatatlan zokogásoktól kettéhasadt a szíve, egészen mást mond el: a sírás keserű áradata magával sodorja a fél szívet, de a fájó emberi szívek visszazokognak rá, és reggelre meggyógyulnak. A zokogó, csodatevő fél szívtől meggyógyul a többi ember.
    Megint másra példa, mégis ugyanarra: a cigány Tündér Ilona, Jaku szerelme és felesége olyan szép volt (Jaku nem hazudott), hogy „szelíd, szép szemükkel a barmok szinte szerelmet vallottak neki”. Lehet itt nem megállni? Mi érhet fel ehhez az egy mondathoz?
    A Nagyapóka hintójában a nagyanya titokzatos szavakat vált az ajtófélfával, megkötözi az eperfa árnyékát, kék nevetését pedig katángkórószirmok rejtik el egy távoli réten. A hintónak – egyébként – arany volt az oldala, gyémánt a teteje, szivárványból a gyeplője, az úton pedig rózsafák jöttek szembe a nagyanyával és unokájával, hosszú léptű, nyúlánk rózsafák.
    De említsük meg a csillagbognár apát is (Én, a csillagbognár), aki a körtefa alatt a Göncölszekeret tartja a térdén, és a Göncöl bal hátsó kerekének az abroncsát javítja.  A királynő halálában pedig az Úristen – miközben a földön ordítoznak, verekszenek, és őt szidják az emberek –, valahol a párnák közé bújva sír.
    Kovács Magda világa – novellái ugyanúgy, mint meséi – látomások, valóság és káprázat, senki máséhoz nem hasonlítható, saját világ. Boszorkányok, sárkányok, tündérek vannak mindegyikben, és ugyanúgy ott van a mesékben is az árulás, a tévedés, a nagyravágyás, a gonosz, mint a jó. Az író szóba áll nemcsak a bogarakkal, madarakkal, zsiráfokkal, pingvinekkel és kacsákkal, hanem a tárgyakkal is. A szilvás gombócok nagy vidámságban ugrálnak a fazékban, az olvasók pedig jót nevetnek, néha kicsordul a könnyük, a szívük pedig megtelik szeretettel.
     A csodagombóc kötetéért Kovács Magda Madách-nívódíjat kapott, 2007-ben pedig prózaírói munkásságáért Talamon Alfonz-díjat.
    Hatvanötödik születésnapjára kívánjuk, hogy utolsó kötetébe felvett regény-vázlata, a Légy a feleségem, igazi nagy regénnyé változzon, és még sok-sok gondolata, érzése, sejtése novellává.