Kulcsár Ferenc Gyöngyök és göröngyök (9) (Napló)

Hodossy Gyula ötvenéves volt a minap. Az egyetlen példányban megjelent, kedves ajándékként neki szánt szép kiadványban elmondtam, ha „liliumaurumságunk” közös ezer öröméről és százezer gondjáról, az együtt „végigharcolt” húsz évről naplót vezettem volna, akkor most egy izgalmas, boldogító-vérverejtékes „regényt” tehetnék le az asztalra; egy olyan munkát, amely alatt megreccsennének a képzeletbeli asztal lábai.  És megtörtént a csoda; miközben szép lassan hatvan-, illetve ötvenévesek lettünk, kiadónk, a Lilium Aurum is húszéves lett – csakazértis, meg esetleg azért, mert, urambocsá!, Kazinczyval szólva: jót s jól cselekedtünk. Legalább hébe-hóba…
Különben Gyula születésnapján megjelent a szlovákiai magyar írók színe-virága, szinte mindenki, aki járni bír. Mondtam is Zalán Tibornak, aki Budapestről jött köszönteni Hodossy Gyulát, hogy olyan érzésem van, mintha menyegzőben lennék, csak azt nem tudom, ki a menyasszony; talán a szlovákiai magyar irodalom? Az nem lehet, mert ilyen „izé” nincs, ezt a „karantént” már rég felszámolták. Végül abban egyeztünk meg Zalánnal, hogy Gyula mára érett meg arra, hogy eljegyezze magát az élettel, s most ennek a menyegzőjén vagyunk. Egy olyan menyegzőn, ahol egy tucatnyi fő köszöntötte a „vőlegényt”, méltatva érdemeit, ezerszínű munkásságát, mellyel egyre szebb ruhákba igyekezett öltöztetni a „menyasszonyt”, vagyis az életet-életünket, „közös üdvösségünket”, olyannyira, hogy Grendel Lajos szerint – azt hiszem, így mondta –, ha Gyula nem volna, akkor ki kellene őt találni, hogy legyen.
Visszatérve még a szlovákiai magyar irodalomhoz: ha van, akkor miért nincs, s ha nincs, akkor miért van? Miért van például Szlovákiai Magyar Írók Társasága, melynek az elnöke éppen Hodossy Gyula? Vagy ő sincs, csak kitaláltuk, s most a Semmit és a Senkit ünnepeljük? S ha a Szlovákiai Magyar Írók Társasága magába tömöríti a szlovákiai magyar írókat, akkor az ő műveiket miért ne nevezhetnénk szlovákiai magyar irodalomnak? Vagy nevezzük úgy, hogy Szlovákiában született magyar irodalom; a Szlovákiai Magyar Írók Társaságát pedig kereszteljük át Szlovákiában Működő Magyar Írók Társaságának? Egyáltalán: magyar irodalom van? Vagy csak magyar nyelven írott Irodalom van?
Komolyra fordítva a szót, először is le kell szögezni: a magyar kultúra, a magyar irodalom hagyományaival, tudatával és értékrendjével egységes szellemi entitást képez, melynek történelmileg kialakult régiói és intézményrendszerei vannak. Ebben a kérdésben egyet kell értenem Alabán Ferenccel, tudniillik ahogy az európai sokféle kultúrának és irodalomnak egyik sajátossága a magyar kultúra és irodalom, hasonló módon külön színt és értéket jelent az egyetemes magyar kultúrán és irodalmon belül a kisebbségi magyarság lényegét, önazonosságát közvetítő és képviselő sajátos irodalmi jelleg és esztétikai érték.
A személyiség, a sors, a kisebbségi körülmények közötti identitáskeresés, az egyéni és közösségi élmények (megaláztatások, kitelepítések, reszlovakizáció stb.) minden kényszeredettség, erőltetettség nélkül, természetszerűen adják a regionális tagolás lehetőségét, méghozzá úgy, hogy miközben az egység sértetlen marad, maga az egyetemes magyar irodalom gazdagabbá és differenciáltabbá válik.
A szlovákiai magyarság az eltelt kilencven év alatt kényszerközösségből saját identitású közösséggé alakult, amihez a közösen átélt események – sajnos, elsősorban tragédiák – sokasága kellett. Tehát volt szlovákiai magyar társadalom, szlovákiai magyar lét, és volt ezt a létet megjelenítő irodalom is, mely részben megegyezett az egyetemes magyar irodalommal, részben különbözött attól – azzal a résszel, amely közösségteremtő és identitásmegőrző energiával bírt, mintegy ellenállást kifejtve a többség ellenséges politikai erőivel szemben.
A szlovákiai magyar irodalom tehát egyrészt a létező valóságból (szülőföld, közösségi tapasztalatok) táplálkozott, úgy is mondhatnánk, hogy regionális tájékozódású volt, másrészt egyetemes szinten is tájékozódott, így integrálódhatott az egyetemes magyar irodalomba.
Fábry Zoltán, aki az európaiságot létkérdésnek, a menekülés útjának fogta fel, ezt az egyetemes tájékozódást így fogalmazta meg: „Aki hazát veszít, még mindig nyerhet hazát. Nehezebbet, elkötelezőbbet: Európát!” De – teszi hozzá – irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, vágyunk, álmunk egybeesik azzal az Európával, mely a Trianonok, tankok és Spenglerek dacára a saját talaján újra és megint csak élni akar.
Láthatjuk, a felvidéki magyarság létügyeivel való szembesülés ennek az irodalomnak – de az erdélyinek, vajdaságinak, kárpátaljainak is – felvállalt hagyománya, ami elől a legjobb alkotóink sosem tértek ki: műveikben az emberi és etikai tartalmak sosem váltak külön, így tagadhatatlanul nemzetiségünk önismeretét és öntudatát erősítették. Enélkül ugyanis a saját identitásuktól fosztották volna meg magukat. Úgy is mondhatnánk: meghasonlottak volna, megtagadva önmagukat.
Fölösleges hát föltenni a kérdést: Létezik-e szlovákiai magyar irodalom? Egyrészt az előttünk kibontakozó régiók Európájának, Európa regionalizációjának és paradox módon a vele járó integrációnak a kialakulásában a regionális irodalmak-nak fontos közvetítőszerepük van, másrészt az integráció által a szlovákiai és a többi kisebbségi magyar kultúra és irodalom előtt is megnyílt az út, hogy betetőzze az egyetemes magyar kultúra és irodalom által történő szellemi, irodalmi és lelki-nemzeti integrációt.

*
Az Ótestamentumban sok híres „álom” és „álomfejtő” található. Mózes első könyvében az egyiptomi Fáraó álmodik a folyóból kijövő hét szép és hét ösztövér tehénről, s ezt az álmot az egyiptomi fogságban élő József, Jákob fia fejti meg, hét gazdag és hét ínséges esztendőt jövendölve Egyiptomnak – ami aztán valósággá lett.
A másik, még híresebb álom Dániel könyvében olvasható, ahol Babilónia királya, Nabukodonozor álmodik egy különös szoborról, mely „hatalmas vala és kiváló az ő fényessége, és az ábrázata rettenetes volt”. A szobor feje aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből, lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserépből készültek. De Nabukodonozor álmában egy kő kéz érintése nélkül alázuhant, darabokra zúzva a szobrot, a kő pedig „heggyé lőn, és betölté az egész földet”.
A különös, hátborzongató álmot a babilóniai fogságban élő Dániel fejti meg, mondván, hogy a király álma Isten kinyilatkoztatása arról, mi következik a Nabukodonozor utáni évezredekben: a szobor aranyfeje a királyok királyát, Nabukodonozort jelképezi, a többi része pedig az utánuk jövő birodalmakat. Babilónia királya az álmot Kr. e. 604-ben látta, s az utána jövő birodalmak: az ezüstmell a Méd-perzsa Birodalom, a rézhas a Görög Birodalom, a vaslábszárak a Római Birodalom és a lábak a Róma utáni birodalmak.
De mi az a kő, amely „heggyé lőn, és betölté az egész földet”? Dániel szerint az egek Istene az utolsó időkben támaszt egy olyan birodalmat, amely soha örökké meg nem romlik, s más népre nem száll át, hanem szétzúzza és elrontja a meglévő birodalmakat, maga pedig megáll örökké: „Látám éjszakai látásokban, és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jöve; és méne az öregkorúhoz, és ada néki hatalmat, dicsőséget és országot, és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az ő hatalma örökkévaló hatalom.”
Dániel azt is megmondja, mikor lesz meg mindez; az ő bepecsételt próféciáit tudakozzák majd sokan, és idővel nagyobb lesz a tudás, hogy aki majd olvassa, meg-érthesse, mert a Nabukodonozornak adott álom „igaz, és bizonyos annak értelme”.
Ehhez csak annyit tudunk hozzátenni, hogy a prófétáknak – Ézsaiásnak, Jeremiásnak, Ezékielnek és másoknak – adott kinyilatkoztatás szerint a hegyről kéz érintése nélkül leszakadó és az egész földet betöltő KŐ a lelkekből épülő Templom, azaz Isten országa, mely megígértetett az ember fiainak: „Isten országa táguló világegyetem, melynek növekedése a történelem ritmusára megy végbe.”

*
Marcus Aurelius értelmetlen gyerekségnek mondja némelyek igyekezetét, hogy a politikai elmélet bölcsességeit a hétköznapokba átültessék. Korának zűrzavaráról, csel-szövéseiről, tolvajlásairól megállapítja, hogy ami most van, az mind megvolt a múltban és meglesz a jövőben is. A színjáték mindig ugyanaz, csak a szereplők mások.
Egyik legnagyobb példázata emez igazságnak Michelangelo, akinek hihetetlenül hányatott élete megdöbbentően mutatja meg, hogyan szipolyozza ki a zsenit a hatalmasok uralomvágya. Michelangelo öt vagy hat pápát „fogyasztott” el, mondanánk, de az igazság az, hogy öt vagy hat pápa, pontosabban: papi ruhát viselő hiú és mohó politikusok fogyasztották el őt állandó zaklatásukkal, hogy dicsőségük hirdetőivé tegyék.
Michelangelo, mint minden nagy művész, az „élet fenséges és iszonyatos arányaira” függesztette tekintetét, s emiatt egész életében szorongások gyötörték: lelkében a pogány szépség és a mennyei rajongás feszült egymásnak, s emiatt – is – rettegett mind az emberektől, mind Istentől. És e félelmeken túl egész életében viaskodnia kellett a szegénységgel, az irigyekkel, az ármánykodókkal és összeesküvőkkel, na meg a hatalmasokkal, a köztársasági forradalmat leverő Mediciekkel, akik arra kényszerítik, hogy – egyebek mellett – elkészítse „dicsőséges” sírboltjukat. Nem csoda, hogy ennek a sírboltnak a hatalmas szoboralakjai nem „a békés nyugalmat és a szellemi tisztultságot testesítik meg”, hanem a kétségbeesés kitöréseit, amelyekbe a művész belefojtotta, ahogy Romain Rolland mondja, afelett érzett szégyenét, hogy kénytelen volt a szolgaságnak emléket emelni.
Nem csoda, hogy nagy remekművén, a Sixtus-kápolna Utolsó ítélet című freskóján a középkor minden borzadálya és kínja kifejezésre jutott, mint ahogy az sem csoda, hogy a pápák és főpapok az idők folyamán egyre-másra „öltöztették fel” Michelangelo meztelen szentjeit, ezáltal „enyhítve” a nagy művész vízióján.
Michelangelo hetvenéves, amikor megbízzák a Szent Péter-templom építésével. Az istenfélelemmel felemelt építmény a világ egyik legnagyobb remekműve lett. Mégis, halálos ágyán, kilencvenéves korában Michelangelo – s ezt a végtelen alázatot minden írónak, festőnek, szobrásznak „örökölnie” kellene a világ művészetének egyik legnagyobb alakjától – azt mondja barátjának: az égvilágon semmit sem sajnál, csak azt, hogy éppen akkor kell meghalnia, amikor végre megtanulta a művészet ábécéjét.
Istenem, vajon az ábécé hányadik betűjénél tarthatok?

*
Aki könyvégetéssel kezdi, emberek égetésével végzi. Heinének eme múltból, elsősorban az inkvizíció korából merített „próféciáját” a 20. században a fasizmus, a bolsevizmus és egyéb fanatikus fundamentalizmusok „hitelesítették”. Pedig Comeniustól azt tanultuk, hogy ha egy nemzet népessége bőven el van látva jó könyvekkel, fényleni fog; Gárdonyitól azt, hogy minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek; Kölcseytől pedig azt, hogy „itt az írás, forgassátok érett ésszel, józanon…”
Vajon kinek van igaza? Ki tagadhatná, hogy a német nemzet „bőven el volt látva jó könyvekkel”, mégis megtörtént a hihetetlen. A „hazafias szolgaságba”, „népi imperializmusba” taszított német nép zöme elhitte Hitlernek, hogy a Harmadik Birodalom „fényleni fog”, hogy az emberi fajt a német nép mint felsőbbrendű faj túlhaladhatja, s „a német csizma metafizikája” győzelemre vezeti őt. S ugyanezt elhitte a kaszárnyakommunizmusba taszított, „hat lábujjú sátán”, Sztálin és az „akasztófamester” Lenin vezette orosz nép nagy része is, s elhiszik mindmáig az elvakultak, a megátalkodottak, a kulturális imperializmus kardcsörtetői, a hazafias érzelmektől elborult agyúak, egyszóval a mindenkori fundamentalisták által szolgaságba taszított népek is – elhiszik a fényes jövőt, a Teremtő által rájuk bízott szent misszió meséjét, az ’Isten választott népe’ szerepét, meg azt, hogy az idők végén mintegy egymilliárdnyian a mennybe szállnak, prófétájukat követve – s az emberi fajból kizárólag ők; meg esetleg azok, akik a vallásukat felveszik.
Ment-e hát előbbre könyvek által a világ? – kérdezzük Vörösmartyval. S nem tudjuk a választ, csak hinni akarjuk, hogy minden gyalázat és szörnyűség ellenére igen.

*
A szlovákiai magyarok soha nem akartak elvenni másoktól semmit: sem a földjüket, sem a kultúrájukat, sem a nemzeti büszkeségüket, sem a házukat, sem a hazájukat. A szlovákiai magyarok Trianon után, hazát veszítve, a Csehszlovák Köztársaságon túl a kezdetektől Európát választották hazájuknak, s ezt végig vallva és ennek megfelelni igyekvőn éltek. S íme, programjuk és álmuk már megvalósulni lát-szik, hiszen az Európai Unió polgárai lettek, s azon belül magyarok maradtak, tudván, hogy a Trianon által, de az 1956-os forradalom leverése által is sokfelé szét-szórt magyarságot csakis a közös kultúra, a közösen átélt emberi értékek, a közös történelmi múlt, mi több, a közös jövő tarthatja össze. A szlovákiai magyaroknak, s valamennyi magyarnak tudatosítania kell, hogy amíg a kultúrához hűek maradnak, önmagukhoz maradnak hűek, s aki hű önmagához, az hű az emberi méltósághoz, ezáltal pedig a nemzetéhez is. Ehhez az eredendő, tiszta és természetes elvhez nem más nemzetek ellenére, hanem más nemzetek mellett kellene tartania magát minden nemzetnek, mert ez Isten adta joguk és örökségük.

*
„Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék vetni, vagy meggyengíteni. Én hi-szek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon, hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és rombolás szelleme ellen.” Babits Mihály.

*
Kilenc óra múlva éjfél. Szilveszter éjjele. Dolgozószobám ablakán át belenézek az elképesztően ragyogó téli Napba, s megvakít – perceken át nem látom papírra vetett betűimet. Egy óra múlva pedig már sötétedni kezd. S egy órával ezelőtt – és életem minden eddigi órájában – arra gondoltam, amit Ő üzent nekem, a drága Lény, akit nem tudok megnevezni, hogy a Jövőtől, vagyis az Időtől azt reméli, hogy segedelmével megtalálja az élete számára oly nélkülözhetetlen BIZTOS PONTOT.
Idő. Idő. Idő.
Nyolc óra és negyven perc van szilveszter éjfeléig, s amint írom a megszentelő pillanatok sűrűjében naplóm e szavait, elmosolyodom e titokteli magamba-feledkezésen. Azon, hogy voltaképpen azért írok az „időben”, hogy megszüntessem az Időt, s találkozzam a lelkemnek oly kedves Lény hiányzó biztos pontjával, az ÖRÖK JELENNEL, az áldó és áldott, béklyókat oldó örök jelennel.
Mert mi is az ember ideje? Azt szoktuk mondani: a bölcsőtől a koporsóig, az anyaöl méhétől az anyaföld méhéig.
De most – most is –, nyolc és fél órával szilveszter éjjele előtt, s általában is, dantei értelemben, világosan áll előttem, hogy az emberélet útjának fele után nem „kifelé” megyünk az életből, hanem az egyre magasabbra emelkedő időtlenségbe, egy mindinkább megtisztuló, sorstalan lét rengetegébe, ahol már-már meg tudunk bocsátani öröktől fogva való ellenségünknek – önmagunknak.
Nyolc óra és tizenöt perc van szilveszter éjfeléig. Szobámban már félhomály van – a Nap tűzpiros rózsája becsukta szirmait, s magába ölelte a tengerző láthatár. Megtörtént a 2010-es év utolsó naplementéje, vagy ahogy eleink mondták, napáldozata. Nyolc óra múlva egy újabb körét kezdi róni a Föld: mit is számít, hogy hányadikat – hiszen örök időkre rendeltetett.
Ami számít, a BIZTOS PONT megtalálása; igazad van, kimondhatatlan életű Ismeretlen. S én azt mondom, kérdezd a földi élet közös ihletét, a megtisztított kultúrát, melyre árnyék nem vetül, ő felelni fog neked. Arra fog indítani, hogy te is, istengyümölcse-édes, személyesen te is keresd a bizonyosságot, s ha teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből ezt teszed, megtalálod és megéled az ÖRÖK JELEN feledhetetlen szépségét: azt az esztétikai-etikai-hitbeli ölelkezést, amely emberi drámádnak vigaszt nyújt. Tudni fogod, hogy a biztos pont te vagy, hogy benned él és lélegzik halhatatlan Teremtőd, a Lélek – a szeretet időtlen szabadsága és a szabadság időtlen szeretete.