Örök 79 / Pollágh Péter A cigarettás című kötetéről

A számok misztikája folyamatosan izgatta a költőket: a püthagoreus harmóniatanból levezetett szférák zenéje nem egy antik kötet kompozíciós technikáit határozta meg alapjaiban. A számmisztikus megfontolások a szövegben megképződő harmónia ideáját kísérlik meg az egyéni nyelv teremtődő költői világában is megjeleníteni. Pollágh Péter legújabb kötete, A cigarettás a 79-es szám bűvöletében keletkezett, s számmisztikus tereit e szám képzetei határozzák meg. Pollágh 1979-ben született: kötete talán reneszánsz hagyományok szerint ennek az évnek és (misztikus) következményeinek állít emléket. A szám azonban emberi találmány, csak akkor telik meg tartalommal, ha hozzárendelésekkel telítődik. És hozzárendelésekben itt nincs hiány: „eljátszom én / 79 gyermekét”, a nyelv-autó „79 sebességes”, a kukás „szürke kézzel / visz 79-be”, de „nincs tejszín, mert / menni kell, 79 messze” és így tovább a 79-es villamosig. A 79-es mindig a természetes létállapotból kizökkenő, nyelvileg nehezen megragadható fordulatok idején válik fontossá: a fordulat után azonban teljes természetességgel olvad bele a létezésbe. A Pompeji című vers unikális bravúrok sorozataként lép be a 79-es láncolatba: „Ömlik a piros szó, / ez nem láva: 79, Pompej.” A „szóárvíz” természetesen a szöveg szótestei-nek megváltozásait kezdi el regisztrálni (láva, lárma, Pompej, pompa, feltálalja, fetalálja stb.), miközben kipróbált struktúrák stigmatizált jelenlétével is találkozhatunk a szöveg testén, főleg önmagukból kiforduló intertextusok, allúziók formájában, melyek azonban nem szükségszerűen intellektuális megnyilvánulások. A szókincs képzettömböknek rendelődik alá, melyek egymásra rakosgatható rétegekként működnek. A helyesírás vagy a nyelvhelyesség tudatosan értelemcentrikus, és fókuszált megközelítésmódjával szemben ezért válik lehetségessé a csoportasszociativitáson alapuló másik vagy harmadik értelem. A 79 azonban agresszívvé válik, és szövegteret hódít magának ott is, ahol értelemszerűen meglepetést tud okozni a standard, normatív logikának, s így dadaista vagy futurista konstellációkat gerjeszt, például: „79 kávéba belelógatom”. Itt azonban nem a képzet meglepetésszerűsége hat, hanem a 79-es vándorlásának kötetegészre érvényes narratívája.
A cigarettás arcát „átküldték pár szivárványon”, mégsem tud kiszínesedni, örök szürkeségre kárhoztatott, hiszen a füst köde burkolja, rejti identitását. Ez a rejtőzködés azonban nem teátrális vagy filmes gesztus, hanem épphogy az identitás része, s metaforikus értelemben jelképezi Pollágh szöveggenerálási technikáinak nyelvi identitásra vonatkoztatható gesztusait is. Itt mintha a sorok közül minduntalan cigarettafüst törne elő.
Pollágh Péter költészetének alapvető vonása, hogy a létről szóló beszéd nyelvi természetét kiaknázva kísérli meg felépíteni a vers teljes struktúráját. A szavak olykor szinte parthenogenézissel szaporodva követik egymást (például: „A haja hajnal”) vagy teremtenek hangzásmintát a vers szövetén belül. A szöveg, a szó fizikai valósága, azaz teste kerül előtérbe, s ezáltal képződnek meg olyan effektusok, melyek a jelentést hivatottak kordában tartani. Ez a jelentés természetesen nyelvfiziológiailag determinált, ez a meghatározottság viszont nem kerülheti el a kombinatorikusság matematikai esélyrendszerét sem. Magyarán: Pollágh Péter számára a szó teste válik igazán fontossá, de ez nem az avantgárd csonkoló, kiforgató gesztusain keresztül történik meg, hanem a szintaktikai helyzet rajtaütésszerű megváltozásában, megváltoztatásaiban. A szó önmaga is gyakran tárgya a kötetnek (A legjobb szó), s ilyenkor a nyitott többértelműség kitárulkozásaira érdemes odafigyelni. Pollágh nem szószá-tyár költő, nem a nyelvi kiárasztás mestere, nála minden betű és jel megfontolás és költői ellenőrzés tárgyát képezi. A szó kimondása, elhelyezése egy nyelvi szituációban Pollághnál nem ösztönösen, hanem hosszas megfontolás után történik, a szituációt viszont gyakran meg sem ismerjük, csak az elhelyezés körülményeit, s ebből a feszültségből teremtődik maga a vers (A legjobb szó; Kicsi a szó; Nagy szó; Pongyola szó).
 A mondat fordulati és a beszédhelyzet rekonstruálhatóságának tudatos elbizonytalanításai éppúgy szerepet játszanak nyelvezetében, mint a meglepetésszerű, olykor agresszív egymáshoz sodródás („Azt hiszem, halott / a parfüm rajta”; „Alt a hangja, vagy ét, / az est nyelvét beszéli”) vagy a szinte rendszeresen felbukkanó korrekció alakzatai („Füstbe megy, mint a szellem, / de nem téved el”; „Nem is az, hogy csábos. / De Mennyes”).  
Érdekes módon épp A cigarettás Pollágh legtranszcendensebb kötete is, s itt kézenfekvő az Ady-párhuzam, még akkor is, ha a messianisztikus alapállás itt nincs jelen. A Mennyes színek festményszerű plasztikussága és többértelműsége ezt jól példázza: „Csak a gúny pontos, / meg a szög, amivel vernék / oda a kezét, oda / a fakó fához, csak azért is. / Nem akarnak tőle semmit, / csak a vezér nevét, / csak azt értik, csak azét.” A kötetben több nekifutásban is kísérlet történik a passiótörténet sikeres, posztmodern, nyelvanalitikus, megfontolt újramondására. Pollágh költészetének határozott világa van: teremtett univerzuma, melynek rendelkeznie kell a maga nagy történeteivel is. Ezek tisztességes elmondhatósága azonban csak úgy valósítható meg, ha a szavakból teremtett univerzum legkisebb alkotóelemeinek ambivalens viselkedésformáit is regisztráljuk, és a rendszert a rendszer buktatóinak tudatában fogadjuk el kiismerhetetlennek.
(Prae.hu–Palimpszeszt, Budapest, 2010)

CSEHY ZOLTÁN