Kulcsár Ferenc / Gyöngyök és göröngyök (11)

(Napló)

Jakoby Gyula a 20. századi szlovákiai képzőművészet egyik legtitokzatosabb, jó-szerével máig „megfejthetetlen” fenoménje volt. Kassán született 1903-ban, s itt élte le életét, a „város peremén”, ahol „puha szárnyakon szállt a korom”, „nehéz esők vastag rongyai mosogatták a csorba pléhtetőt” s „nem isten, nem is az ész, hanem a szén, vas és olaj” teremtette az embereket, akiknek szállásain „éhinség, fegyver, vakhit és kolera dúlt”, s ez végérvényesen és végletesen meghatározta művészetét.

Úgy is mondhatnám, Kassa külvárosának, egy egyedi légkörű mikrovilágnak, egy „szörnyű társadalomnak”, egy „másfajta rajnak” volt a zseniális „poétája”; ezt a mik-rokozmoszt tágította műveiben makrokozmosszá, belesűrítve az ott élő emberek életén keresztül a 20. század teljes drámáját, megteremtve ezáltal – dantei értelemben – az Emberi Színjátékot, egy világviszonylatban is egyedülálló életművet.
Ezt a „megfejthetetlen” életművet kíséreltem meg egykor megírni egy „meg-írhatatlan” poémában, hosszúversem invokációjában magát a művészt, Jakoby Gyulát kérve, hogy „nevenincs művemben” kísérjen el a történelem mélyére, a lehetetlen kapujáig, s ott segítsen megnyitnom a „roppant zárakat”, melyek elzárnak a Jakoby-jelenség megértése elől. Eme invokáció után kaptam belépési engedélyt az ezeregyéjszaka Jakoby által teremtett birodalmába: ott fedeztem fel megrettenve és boldogan a művész-Don Quijote és a nép-Sancho szimbiózisát. Don Quijote, az álmodó, megrendült vén lovag Rosinantén, a kékre vert glóbuszon ülve látja a fronttöltelék Sanchót izzadni a világ fekete szívében: őt teszi rá a világ vásznára, mint édesanyja az abroszra a bonyolult kenyeret, Sanchót, a földet, a golyóálló szentet, a teremtő kezű névtelent, Sanchót, akinek százmilliárd wattos a szíve és holtában is ragyog, Sanchót, a földbe eső magot, a színigazságot, Sanchót, a senkit, s akinek lába mégis virágot lép, Sanchót, akinek sorsára véreső és eceteső zuhog, mégis jó képet vág minden időben, a játékmester-Sanchót és Istenfia-Sanchót, akinek sárba süllyedt gyémánt a lépte… Véle lép a művész-Don Quijote örök szövetségre, véle és Istennel, Isten mosolyával, végső otthonával. Ezt vallja meg „megírhatatlan” poémám végén a művész-Don Quijote, mintegy imába foglalva életét, álmait, művészetének értelmét, kérve az Urat: úgy nézzen rá, mint fáradt, szent öreg-re, aki a holdfény alatt dülöngél az ezerarcú igazságba merülve, miközben arcán Isten könnye hull alá… Egy helyütt például így beszél:

  „Azt álmodtam, roppant sík vidékről
  egy zöld szamáron kopár hegyre értem:
  oroszlánok, kígyók, erős vadak útján –
  elmerülve múltam tengerében.

  Évszáznyi volt, lelkek történelme
  zöld álmomban minden egyes léptem –
  mit érintett és karcolt lázas elmém,
  a kopár hegyen kitárult elébem:

  Láttam, a jóisten a részletekben lakik,
  mégis, ránk a rettentő Egészből havazik,
  benépesült, nyüzsgő űr a lelke,
  s fénykévét vet mindenegy szép emberi jelre.

  Szelíd Ő, súgtam, ó félelmetes ember,
  játszik velünk, mint a szél a mindig-jelen szennyel,
  széttöri a formát, mint a száraz diót,
  lükteti a szíve: ami lesz, ami volt.

  – Nyisd meg nekem, Uram, a bánat kapuit! –
  így szóltam, és kicsordult a könnyem –,
  szórd szét az időben a századok hamvait,
  tisztíts meg, Szent Könyvem
  porold le és töröld le a könnyem,
  s add, ó, az én elnyűtt hitem vissza,
  higgyem, a véremet a csodatevés kínja
  itta meg:
  fejem, kezem ezért remeg.
  Ó, láss engem, mint fáradt, szent véneket
  tántorogni az igazságban,
  s bár fegyverek fénye ragyog a világban,
  mutasd meg nékem a legvégső hazát:
  az emberi, az egyetlen termő tragédiát.”

*
Nyitottságunk a jövő végtelenségére, a megőrzött szabad lelkület, a lélek „jelenései” megtanítják velünk, hogy születtek és születnek egyre legendák, mesék és csodák, melyek száz év múlva is élni és születni fognak, s egy múltat regélő száj ekképp mondja majd akkor is: Hol volt, hol nem volt, élt egyszer ezen a vidéken, az Ipoly mente és Gömörország tájain egy asszony, aki felnevelve gyerekeit s átadva őket az életnek, írni kezdte ecsettel-színekkel korát, nemzetségét és önnön életét, élete képeit vászonra festette, megjelenítette és megörökítette az ősmegélhetés szép dolgait, ránk hagyta a tiszta források eredendő képeit. Méheket tett a vászonra meg virágokat, vőlegényt és menyasszonyt, vásári gomolygást és otthoni csöndet, ünneplőket és munkálkodókat, állatokat és gyümölcsöt, tűzvészt és hidakat. Meg az örök pávát, mely „felszáll a vármegyeházára, sok szegénylegénynek szabadulására”. Mert hosszú életét ezek a dolgok kísérték, amiként, lám, lám, a miénket is.
És élt egyszer vidékeinken, mondja majd a regélő, élt Gömörország tájain egy férfi, egy gyökér-ember és lomb-ember, aki törzsét folyton a munkának hajtotta, hogy a földön erősen állva legendák, mesék, csodák gyümölcsét teremje. És lett-lőn e munkából teremtés – élet meg történelem: töpreng a fa-szobor, legel szelíden, párban az ember báránya, törékeny csodát hisznek a gyengék, és ítélettől félnek az erősek; kilépnek a lélegző, múlt időket látott fákból háborús, nacionalista uszítók is, figyelmeztetőül eljövendőknek, megelevenednek vádlón Don-kanyar-emberek, köny-nyező Trianon-asszonyok, de fejkendős szelíd nénik is, meg eleink, elmúlt századok jelenései.
Az asszony neve Bartusz Júlia, Igo Aladár a férfié.

*
2010. december 15. Este van, fél tizenkettő. Ma volt a kisebbik unokám születésnapja, lélekben csendesen örvendtem létének, annak, hogy általa – is – gyarapodott nemzetünk, ez az oly sokszor megtizedelt, megvádolt, ilyen-olyan hatalmak által kifosztott, szabadságszerető, magányos európai nép. Délelőtt Zirig Árpival leutaztunk Komáromba, Nagy János kiállítását megtekintendő. Az egykori katonatemplom hatalmas barokk termében, lépésről lépésre haladva merülhettünk el abban a megrázó és lélekemelő csodában, azt is mondhatnám, varázslatban, amellyel a művész betereli a gyanútlan szemlélőt a magyar történelem drámájába, a honfoglalástól a különféle megtipratásokon, forradalmakon, világháborúkon át 1956-ig, és tovább, napjainkig. A tárlat nézőjében elevenné lesz a történelem: a magyar népművészet, a honfoglalás kori és a népvándorlás kori magyar művészet egyfajta – mondhatni bartóki – szintézisében megalkotott szobrokat látva megelevenedik bennünk az idegen hatalmak nyúzta magyar nemzet sorsa, ahogyan maga Nagy János fogalmazta meg: tőmondatokba sűrítve, s teszem hozzá, balladikusan, expresszíven, szimbolikusan. Volt egyszer egy Kárpát-medence, ezer évvel ezelőtt, melyet egy „urál-altaji nyelv-családhoz tartozó, finnugor és tatár-török alcsaládokkal rokon keleti törzs kóbor szerzetei, az Urál lejtőiről, Levediából jövet elfoglaltak”. Ez a Kárpát-medencei ország – mintegy szükségszerű védőburokként – magára öltötte a keresztény hitet, királysággá lett, s e magyar királyságot az idők során feltöltötték németekkel, románokkal, horvátokkal, szlovákokkal, zsidókkal. Közben tatárok, törökök dúlták, marcangolták Habsburgok, kozákok, az „imperialista náci-teutonság” s az ugyan-csak imperialista szlávság: lelkek millióit és mérhetetlen vagyont rabolva el az or-szágtól. Például a török, miután elvitte a nemzet embereink színe-virágát, és – ahogyan Márai Sándor fogalmaz – „földönfutóvá, koldussá tette az ország népét, és amikor másfél évszázad után kitakarodott az országból, Magyarország – amely a XV. században négymilliós lélekszámú, erős hatalom volt, több lakossal, mint a korabeli Angliáé – másfél milliós lélekszámú koldus ország lett, sivatag”. S ezt tették a magyar néppel később is, mígnem eljött Trianon perverz ideje, a Felvidék, Erdély, a Délvidék elcsatolása, majd jött a Don-kanyar, aztán a nemzet bilincsbe verése a szovjet által, megtetézve ezt 1956-tal, s a későbbi kisantanti és nem kisantanti, máig is fel-fellobbanó vádaskodásokkal… Hol volt itt – ezer éven át – a nemzetek önrendelkezési joga, ez a kommunisták és liberálisok által is „burzsoá idealizmusnak” minősített fogalom!… Ez a történelem jelenik meg előttünk Nagy János művei közt sétálva, többek között Szent István, Szent Imre, Balassi Bálint, Szenci Molnár Albert, Szobieszky János, Csokonai Vitéz Mihály, Liszt Ferenc, Ady Endre, Esterházy János, Kodály Zoltán, Illyés Gyula és mások alakján, a remekbe szabott, szuggesztív, belső erőtől duzzadó plaketteken. De ugyanez jelenik meg a hatalmas méretű hármas oltáron, ahol Jézus kiűzi a mindenkori, a régi és mai kufárokat a „temp-lomból”, s ahol ezért őt a kufárok keresztre feszítik, mint ahogy a magyar nemzetet is oly sokszor keresztre feszíteni, vérét-kincsét venni igyekeztek a mindenkori kufárok. Csupa szimbólum mindenütt, hiszen a keresztre feszített Jézus lehetne maga a művész is, ballada-plakettjei, Golgota-ábrázolásai is ezt sugallják, tudniillik azt, hogy aki a szellemi magyarságot egynek hiszi és ábrázolja, méghozzá hiteles, érett, lenyűgöző, eredeti művészi erővel, annak Golgotát kell járnia, az keresztre feszítendő, megvádolandó, mert – a művész elmondása szerint – „hűségesen, bűnösen magyar”; nem „nemzetközi”, nem „liberális”, nem „absztrakt”, hanem nemesen konzervatív, „szerelmetesen” nemzeti, mi több, főbenjáró bűnként még ért-hető is. Az ilyeneket a mindenkori törtetők sarokba szorítják, a megrendeléseket elorozva előlük ellehetetlenítik, hogy övék legyen – s nem a Teremtőé – „az ország, a hatalom és a dicsőség”. Így történhetett meg, hogy kiváló művészi eredményei ellenére a díjak, kitüntetések „elkerülik” őt, hogy nem tudja a munkájához szükséges nyersanyagot sem megvenni, nincsen, aki „szüljön” neki – mint egykor Modiglianinak – követ, márványt, rezet. „Ám Nagy János – ahogy monográfusa, Kerékgyártó István írja – nem tört meg, nem vált csendes megalkuvóvá, nem épült be sikeres konformistaként a kivételezettek társaságába. Bár sorsa ma is küzdelmes, s a gondok súlya nyom-ja, példája azt mutatja, hogy a nehezebb úton is célba lehet jutni.”

*
  A nő és a férfi: minden.
                                                    És aki őket nézi: Isten.
  Nő és férfi vére hull  örökre:
                                                    világ eső Isten könnye.

Lőrincz Zsuzsa életműve mintha csak a fenti négysoros versem ihletésére tört volna napvilágra, helyesebben, mintha e négysoros versemet az ő szenvedéllyel, dinamikával, tánccal, zenével, lírával, balladával és drámával átszőtt életműve ihlette volna. A művésznő rajzai, grafikái, monotípiái, szobrai, legyen bármi is az ihletőjük, rendre „az örök ember örök útját”, a teremtő Isten, a teremtett ember és a teremtett világ „szentháromságának” a széttéphetetlenségét sugallják: tele sugárzó örömmel, mély bánattal, vigalommal és vigasszal, fájdalommal és önátadással, gyen-gédséggel és boldogsággal, mely dráma során az élők halálra mennek, tűzzel és jéggel keverednek, a holtak pedig életre kelnek, zsoltárt és himnuszt énekelnek.
Lőrincz Zsuzsa egyik gyönyörű monotípiájának a címe Énekek éneke, a másiké Forrás. Mindkettőt az Ószövetség ihlette, s igazából akkor lehetne méltón szólni róluk, s egyben az egész életműről, ha idemásolnám a teljes Énekek énekét, megmutatva a nagyon jelentős Lőrincz Zsuzsa-életműnek a mélységét, szépségét és gazdagságát, azt a tényt, hogy az életet (és halált) úgy kellene szemlélnünk, ahogyan a gyermekek vagy a szentek szemlélik, vagy úgy, mint a szeretők és a szerelmesek, akik így beszélnek: „Tégy engem, mint egy pecsétet, a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra, mert erős a szeretet, mint a halál, és kemény, mint a sír, a buzgó szerelem; lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai, sok vizek el nem olthatnák e szeretetet, a folyóvizek sem boríthatnák el e szerelmet.”
Lőrincz Zsuzsa, a „kísérletező ember” – készítsen bár toll- vagy ceruzarajzot, színes grafikát vagy monotípiát, papírból, drótból, fából készült, vagy samottból égetett szobrot – mindig a reálisba és szürreálisba oltott expresszivitást és monumentalitást „szüli” világra, legyen az keresztre feszítés vagy pietà, az örökkévaló Alfája és Ómegája, a próféták tüze, az Ikaroszok alázuhanása, regék, legendák, mondák és hiedelmek megjelenítése, a Paradicsomból való kiűzetés, a Megváltó levétele a keresztről, a város peremén élők és a földbe zárt titkokat őrzők „bánata” vagy a folyókkal, a búzamezőkkel, az éggel, a teremtéssel ölelkezők megrendült „boldogsága”; mintha csak azt üzenné – vigaszul – művei szemlélőinek: „Az Út, amelyen az ember jár, nem egyéb, mint a Lét, s ez a Lét maga az ember.”

*
Az a szivárványszerűen szép és nagy ív, amely Vásárhelyi Győző – Victor Vasarely – szülőföldjéről kelőn hatalmas koszorújával befogta szinte egész glóbuszunkat, mára, nyugodtan mondhatjuk, újra visszaívelődött egészen a szülőföldig.
Vasarely hatalmas életművének ma már tisztán ragyogó lényege tulajdonképpen nem más és nem kevesebb, mint a kozmikus látomások megszelídítése és humanizálása, s amely immáron mérnöki tisztasággal csillog: közkinccsé lett. A művész „álma” tehát megvalósult: megnyílt a lehetőség, hogy a képzőművészet életkörnyezetünk mindennapi lényegévé, „kenyerévé” és „sójává” váljon. Igaz, nem mindennapi áldozatok árán! És az is igaz, hogy mindmáig nem a kívánatos mértékben. Ő azt álmodta: életünket, világunkat – lakásokat, utcákat, tereket –, mindent a szépség levegője hasson át, hogy az univerzális művészet mindenkié legyen, méghozzá úgy, hogy az kifejezze a személyiséget is, az etnikai különlegességeket is. Vasarely demokratikus művészetet kívánt világunknak: megszüntetni a művészet arisztokratikus, sematikus s egyben kispolgári jellegét is. Megteremtve a modern élet esztézisét, mindenkit részesíteni akart a szépségben. Méghozzá úgy, hogy ez a létrehozott szépség ne keltsen hiányérzetet senkiben, s szolgálja az ember legérzékletesebb örömeit is. Ezért teremti meg a planetáris folklórt, vagyis egyrészt a világmindenség alapvető konstruktív formáinak és az univerzális nyelv elemeit tartalmazó ősi folklórnak a szintézisét, másrészt a művészet és a technika szintézisét. Egységet, zavartalan, lelket-szemet megnyugtató és óvó arculatot kívánt mai és főleg eljövendő korunknak, s hitte, hogy munkássága eredményeinek maximálisan széles körű alkalmazásával egység teremthető az ember civilizált és természeti környezete között. És joggal hitte, mert már eddig is sokat és sokan merítettek az ő kinematizmusából – a világvárosok, New York, Párizs, London, Szentpétervár terei, utcái erről tanúskodnak. És erről kellene tanúskodnia a jövőnek is, hogy szélsőséges kontrasztokkal teli vizuális és szellemi világunkban megteremtsük a Vasarely álmodta harmonikus, nyugodt belső fényt sugárzó életkörnyezetet.

*
Aki – jelképesen – megnyitja Koloman Sokol életművének a kapuját és mersze is van átlépni a küszöböt, az a szenvedés és szenvedély szentélyébe lép be. Belép a drámába, a 20. század meztelen valóságába, és fájdalmasan érzékeny utazásban ré-szesülhet, át a történelem utolsó tíz-egynéhányezer napján, melynek őrlő kerekei közt emberek morzsolódtak: zúzatók és zúzottak egyként. Emberek morzsolódtak, és újra meg újra emberek – éppen ez a lényege Sokol művészetének, a szociális ember felmutatása, az ember szociális helyzete a 20. században, a tárgyi világ teljes mellőzésével, mindent az emberbe sűrítve. Ezért úgy is fogalmazhatunk: a bátor utas a műveken át belép a lényegbe, a múlt század emberének idegrendszerébe, de a szívdobogásába, eszméibe és eszméletébe is.
Mégis: Sokol művészete természetes és egyszerű és emberi. Csakhogy fenomenálisan természetes és fenomenálisan egyszerű és fenomenálisan emberi. Vagyis a nagy szellem és a nagy jellem magatartásának pecsétjével: a mindenkori elnyomottak, megnyomorítottak, megszégyenítettek, megalázottak, kifosztottak, a világdráma lealjasítottjai, a szociálisan kisebbségi ember, a bekötött szájú ember Emberré avatása a művészete. Így változik át – a művek megértése után, a nem mindennapian felemelő katarzis után – a szenvedély szentélye a remény szentélyévé. Így leszünk általa mi is a 20. század tanúivá és vádlóivá, és így lesznek majd azzá újabb nemzedékek is.
Sokol magába néz és előre: nem alkudott, nem alkudhat. És művészete, mely az 1970-es években levegővel és fénnyel lett telítettebb, a bölcsesség éber derűjét árasztja, az életmű sója – számomra csodálatos módon Arany János Őszikéit idézi szépségében, nagyságában, szellemében és derűjében.