Szemle

A naplóírás metafikciója
Tőzsér Árpád Érzékek csőcseléke című kötetéről

Van egy versem, egy Tőzsér-vers, a Jalousionisták, amelyből a következő idézetet már legalább három-négy helyen felhasználtam, és most is ezzel kezdem:

„Ha én azokra a bizonyos »hatvanas
        évekre« gondolok,
nagy, kopaszodó, szögletes homlo-
                                 kot látok,
a féltékenység zöld szeme vizslatja
                                        alóla
Prága, Varsó és Párizs költői isko-
                                          láit”

– írja Tőzsér a hatvanas évekről. Nos, ez az „ideges” féltékenység általában azt eredményezi, hogy Tőzsér rendre „képben van” a kortárs magyar, európai és világirodalom trendjeit illetően, s ehhez képest is határozza meg és módosítja saját poétikájának vonásait.
De miért mondom ezt egy napló, Tőzsér Árpád Érzékeke csőcseléke című, Naplók 1998–2000 alcímű kötete kap-csán? Hát már a naplóíráshoz is a kortárs világirodalom feszült figyelemmel követése szükséges? – tehetnénk fel a kérdést.
Ha a Domonique Viart – Bruno Vercier szerzőpáros Kortárs francia irodalom1 című monográfiájára gondolok, akkor igen. Könyvükben ugyanis arról beszélnek, hogy a 1960-as évek avantgárd szövegkísérletei és az 1970–1980-as évek posztmodern intertextuális játékai után az 1980-as évek végétől az irodalomban újra a szubjektumról, illetve az elbeszélés, a valóság, a líraiság, a történelem és a kritikai elkötelezettség újradefiniálásáról szükséges beszélnünk – legalábbis a francia irodalom újabb fejleményeinek tükrében. Mindez azt vonta maga után, hogy az autobiográfiai műfajok sokasága jelent meg az irodalomban. A napló, az önéletrajz, az autofikció (Serge Doubrovsky), az automytobiográfia (Claude-Louis Combet), a circonfesszió (Derrida), az autoportré, az emlékezőirodalom, emlékezőpróza (Jac-ques Roubaud), új autobiográfia (Alain Robbe-Grillet), egoliteratúra (Philippe Forest) stb., stb.2 Mint azt a Viart–Vercier szerzőpáros megjegyzi, senki sem várta volna az „új regény pápájától”, Alain Robbe-Grillettől, hogy „valaha is aláveti magát az autobiográfiai irodalomnak”,3 ahogy azt tette önéletrajzi trilógiájában, a Romantikus történetekben (Romanescues) 1985 és 1994 között.
Úgy gondolom, Tőzsér Árpád Szent Antal disznaja című 2008-as és most napvilágot látott, Érzékek csőcseléke című, 2011-es naplói is ennek az új autobiográfiai paradigmának köszönhetik létüket, annál is inkább, mert sem a francia írók, de Tőzsér esetében sem a hagyományos realista önéletrajzhoz való visszatérés a tét, hanem inkább az írás és a szubjektum, az írás és az én új formáinak megtalálása. Erre maga Tőzsér is utal az alcímként elhelyezett elgondolkodtató szerkezet által: „naplók naplója”. Nem arról van itt szó, hogy minden naplók legfontosabbikáról, a naplók csúcsáról lenne szó – bár piaci szempontokat figyelembe véve akár így is reklámozhatná magát a könyv, ma már semmin sem lepődünk meg. Hanem sokkal inkább arra a reflektált viszonyra utal a „naplók naplója”, amely egyrészt a nap-lóírás műfaji lehetőségeire, másrészt a naplóírás időbeli távolságának tudatosítására utal.
„Az én naplóm tehát végletesen személyes műfajnak, szinte önéletrajznak tűnik, de tulajdonképpen olyan puszta tevékenység, mint az egzisztencia bármely más elemi megnyilvánulása. Action gratuit, »ingyentett«. Az a műfajilag semleges létanyag, forma előtti nyelv, amely minden író cetlijein, irkalapjain, falinaptár-bejegyzéseiben ott van, amely-ből Montaigne esszét, Cervantes regényt, Rousseau önnevelési történetet, Stern tudatfolyamot csinált (az utánuk következők csak ismételtek), de naplót mint olyat nem csinált belőle senki. Azaz a napló mint szuverén műfaj tulajdonképpen a mai napig sem létezik.”
Merthogy Tőzsér naplója, mint arra a cím is utal, nem napló, hanem metanapló. Az átírásnak arra a folytonos, leállíthatatlan jellegére utal, amely kitörölhetetlenül íródik bele naplójának jelentései közé. Naplóvá stilizált napló, amelybe nemcsak a múlt, hanem a jelen nézőpontjai is beleíródnak, a jelen felől átírt múlt értelmében. Műfaja ebből a szempontból regény vagy verseskötet, s nem hagyományos életrajzi napló. Fikció, amely az önélet-rajzzal játszik el. És ebből a szempontból, ezen túlmutatóan arra is szükséges utalni, hogy ez a napló felfüggeszti a lineáris olvasást. Lehet hátulról olvasni, visszafelé, lehet ugrálva, aztán meg időrendben, lineárisan, ezer meg ezer variáció felől, hasonlatosan Esterházy Péter Termelési regényéhez, ráadásul Tőzsér naplója nem osztható főszövegre és jegyzetre, pontosabban főszöveg és jegyzet az egész napló egyszerre. A szerző nagyszerűen érzett rá a naplónak mint műfajnak erre a lehetséges alineáris jellegzetességére, s ki is használja azt.
De Tőzsér nemcsak a napló műfajának összetettségével, hanem a naplóíró státusának, pozíciójának bonyolultságá-val is szembenéz. Merthogy hol áll a nap-lóíró? Ki is a napló írója? Tőzsér erre így felel: „S ezek után élesen vág belém a fel-ismerés: a napló a legmagasabb gondolkodási-közlési forma, teljhatalom. Mi-csoda fegyver van a kezemben, ha naplót írok! Napközben a lét zebráján futó ijedt pocok, esett ember vagyok, de este, egyedül a papírral, a nap történéseivel, cézárként ítélkezhetem elevenek és holtak, jó írók, rossz írók, politikusok, államférfiak és hadvezérek fölött. A napló a műfajok császára: […] a naplóíró, ó, a naplóíró nem hibernált tetemeket, hanem eleven embereket boncol: este, mikor kinyitja a naplóját, még meleg a napközben látott emberek szíve, veséje, mája a kezében. S ő könyörtelenül beléjük vág tollával, szikéjével…”
Ha a naplóíró pozíciója olyan bonyolult, hogy egyszerre van a múltban és a jelenben, ha a jelen igényei felől bármikor átírhatja a múlt eseményeit, s ítélkezhet a naplóban említett emberek fölött (Tőzsér például Esterházy Pétertől Cselényi Lászlóig, Szigeti Lászlótól William Shakespeare-ig szinte mindenkiről ítéletet mond!), akkor a napló kritikusának pozíciója még összetettebb. Ha a napló „a legmagasabb gondolkodási-közlési forma”, a „teljhatalom”, akkor a naplóról szóló kritika összetettsége fölött is szükséges elgondolkodnunk. Mert a szövegnek ez a pontja az olvasói pozíció mindenkori összetettségének kérdését veti fel és hangsúlyozza, leszámolva az ártatlansággal és naivitással, az ártatlan és naiv olvasói pozícióval. A naplók naplójának olvasója ugyanis nem hitegetheti magát a lapos realista olvasói pozícióba való belehelyeződés idilli állapotával, a szöveg és a megtörtént életesemények megfeleléseinek problémátlan világába való elmerüléssel. A metafiktív napló olyan, többszörösen önreflexív olvasói pozíciót követel magának, amely elkerülhetetlennek tartja a számvetést az irodalmi mű, így tehát a napló fiktív, többszörösen reflektált természetével, s olyan olvasásban érdekelt, amely éppen az öszszetett szerzői és olvasói pozíciók játékának keresztútjaiban helyezi el önmagát.
Mindez természetesen nem teszi lehetetlenné a szoros referenciális olvasáson alapuló kritikai észrevételeket sem. Azokról az esetekről lehet itt szó, amikor a napló szereplője esetleg vissza-szól. Hasonló példák megtörténtek a kulturális antropológiában is, amikor a vizsgált bennszülöttek Harvardot és Oxfordot végzett unokái kezdték el újraolvasni a nagymamáról, nagypapáról írt elemzéseket, s javították ki az antropológusok tévedéseit,4 kis túlzással akár azt is megemlítve, hogy a nagyszülők utóbb jókat kacagva mesélték, hogyan csapták be a külföldi antropológusokat. Tőzsér naplója mintegy magában fog-lalja ennek lehetőségét is, hiszen gyak-ran vitát kezdeményez, neveket említ, illetve a neveknek véleményeket tulaj-donít, s ezzel kapcsolatosan határozza meg önmaga helyét.
Arra a párhuzamra is fel lehet hívni a figyelmet, amely a tőzséri naplók naplóját Márai naplóihoz köti: a szerző (?) – narrátor (?) egy helyütt valóban meg is említi, hogy „»Naplóírásban« Márai tanítványa vagyok.” Arra a sajátos konzervativizmusra gondolok, hogy a nap-lóíró már nem teljesen tartja magát a kor részének, mintegy idegenül, kívülről szemléli azt, kívül érzi magát a jelen időn, de paradox módon, voltaképpen nem értésének filozófiai távlatából képes olyan jelenségekre rámutatni, amelyek a korban benne élő számára mint-egy láthatatlanok. Vannak ennek pozitív és negatív vetületei. Pozitív a kívülállásnak, az igazságkeresésnek és bölcselkedésnek az erudíciója, de számomra negatív értelmezéseket von maga után Tőzsérnek három kérdésben elfoglalt álláspontja: a posztmodern kor és irodalom, a balkáni szerb háború és harmad-szorra a feminizmus, illetve a hagyományos női szerepek kérdésében kifejtett és képviselt véleményével szemben tudnék megfogalmazni nagyon erős ellenvéleményeket. 
Írásom végén azonban inkább Tőzsér Árpád naplójának egy parádés elemzésére hívnám fel a figyelmet. Arra a tőzséri elemzésre, értelmezésre gondolok, amely a csupaszra borotvált női nemi szerv látványából költészettörténeti „belátásokat” fogalmaz meg. Idézem: „Ha tudnák a nők, mit vesztettek azzal, hogy engedelmeskedtek a divatdiktátorok és a félőrült feminista-szüffrazset-nőstény próféták utasításainak, és lecsupaszították ölüket! A költészet utolsó menedékét számolták ezzel föl. […] S azzal egyenes arányban, ahogyan a női öl lecsupaszodik, egyetlen vágásra redukálódik, azaz tulajdonképpen eltűnik, tűnik el a költészetből a nő, szűnik meg a szerelmi líra mint olyan. Nem szól többet vers a nőről, mert az megszűnt titok lenni. S ezzel a titokkal együtt megszűnt, bezárult a költészet jelentős, talán legjelentősebb fejezete.” Eltűnt a „völgyes fészek, árnyas berek, bok-ros liliom, Vénusz-liget, illatos csokor, Vénusz galambja, arany gyapjú, selyempamacs, drága bozót, édes asszonyi szakáll, illatos sörény, szőke bozót, élő dús növény”. Kultúrtörténet és irodalom, test és szöveg, szexus és írás egymásra kopírozásának ez a hihetetlenül elegáns és egyúttal szórakoztató jelenete (amely persze nem teljesen „igaz”, hiszen már a római korban is borotválták a nők nemi szervüket), mintegy tükörben, kicsinyítve mutatja be a naplóíró Tőzsér módszerét.

(Kalligram, Pozsony, 2011)
NÉMETH ZOLTÁN

1 Viart, Dominique – Vercier, Bruno: Současná francouzská literatura. Garamond, Praha, 2008.
2 Uo., 31.
3 Uo., 36.
4 N. Kovács Tímea: Kultúra – szöveg – reprezentáció: kulturális antropológia és irodalomtudomány. Helikon, 1999. 4. szám, 482–483.
Árva testrészek
Tóth Krisztina Pixel
című kötetéről

Tóth Krisztina legújabb kötetében, a Pixelben, testrészek történetei köré ágyazott embersorstöredékekről olvashatunk. A vezérszál tehát, amire Tóth könyve épül, nagyon érdekesnek ígérkezik, s ezt már a könyv alcíme is megelőlegezi: szövegtest. Vagyis az alcím alapján olyan részekkel találkozhatunk, amelyek végezetül valamiféle egésszé állnak össze – hogy ez mennyiben valósul meg, számomra kétséges maradt, de úgy gondolom, a hiányok némiképp szükségszerűek is. A töredezettség ugyanis ez esetben is „többről beszél”, mint a kerek egész.
A könyv szerkezete viszonylag könynyen átlátható, harminc fejezetből áll, mindegyik egy-egy testrészről kapta az alcímét (hüvely, ujjak, fej, fog). A felvázolt történetek emberek sorsa köré szerveződnek, egy-egy pillanatot, helyzetet kiragadva az életükből. Ezek a pillanatok nem feltétlenül kiemelkedők vagy sorsfordítók, sokkal inkább tipizálhatók: egy másik nap ugyanez történik majd, az alap-helyzet nem változik. A lány ugyanúgy féltékeny lesz az anyja szeretőjére, az elvált szülő gyermeke ugyanúgy felemás helyzetbe kerül, a férfi ugyanúgy leissza magát. Tóth Krisztina azonban képes arra, hogy ezekből a mindennapi, tipikus helyzetekből kibontsa azokat a pontokat, amelyek jellemzőek a szereplőkre. Ezek a jellegzetességek tehát egyáltalán nem látványosak (angoltanárként megpróbálni megérteni egy másik nyelvet, a siketnémákét; fiatal nőként bejglit sütni a szomszéd sütőjében a férfinak), de éppen hétköznapiságukban kiemelkedők, hiszen sokkal többet mondanak el egy-egy szereplő életéről, mint mondjuk egy feltűnő eseménysor.
Két esetben azonban a hangsúlyok eltolódása érezhető. Egyrészt a narrátor erőteljes jelenléte túlságosan is önreflexív, sőt olykor zavaró, funkciója pedig nem is feltétlenül érthető: „Azt is írhatnánk, sokkal rövidebb és elegánsabb volna, hogy szerette ezt a nőt. Ám rögtön hozzá kellene tennünk, hogy a maga módján, bár ez se jelent semmit, hiszen mindenki csak a maga módján képes kapcsolódni egy másik, a maga módján ezt váró és megengedő lényhez”; „Nincs mód ezeken a dolgokon változtatni, bár az elbeszélő szívesen megtenné, főleg az iménti fürdőszobai jelenet után. […] A sors viszont jóval ravaszabb nála: az elbeszélőt még csak-csak el lehet téríteni, a sorsot soha”. Ami működik a novellasorozat egy részének eredetileg helyet adó napilapban, az egy összeszerkesztett szöveg esetében akár feleslegesnek és túlzónak is tűnhet.
Másrészt a történetek közti utalások esetében is érezhető hangsúlyeltolódás: néhol kifejezetten szájbarágósnak tűnnek. A figyelmes olvasónak elegendő lett volna egy-egy bújtatott szál, egy apró utalás, nem feltétlenül volna szükséges ennyire explicit jelzéseket adni a szerep-lők közti kapcsolatra nézvést. Ez főleg a kötete elejére jellemző, később mintha az összefüggések jelzése már nem is feltétlenül kapna akkora hangsúlyt, a kapcsolódási pontok szinte már önmagukat tudják szervezni, kibontani – a képpontok, a kötet címéhez hűen, egésszé állnak öszsze, még akkor is, ha ez jellemzően töredezettnek érzékelhető.
Ezektől az apró részletektől eltekintve Tóth Krisztina ugyanolyan sodró lendületű írásokat közöl, mint az előző kötetében, a Hazaviszlek, jó?-ban, sőt úgy érzékelem, bizonyos szálak éppen ebben a könyvben kerülnek kifejtésre; ez nem elsősorban a történetek hosszúságán lát-szik meg – a novellák alig tesznek ki öt-hat oldalt –, hanem bizonyos motívumok hangsúlyosabb jelenlétében. És éppen nem a testrészek lesznek azok, amelyek mintegy vezérmotívumként kiemelkednek a szövegekből, sokkal inkább kapnak mellérendelt szerepet, ami már csak azért is szerencsés, mert így mintha az értelmezésnek sokkal tágabb teret tudnának biztosítani. Ami ebben a kötetben hatványozottan jelentkezik, az a magány, az egyedüllét. Az emberek beszélgetései nem párbeszédek, sokkal inkább monológok, amelyekből nem vagy csak alig néhány esetben lehet kilépni. Ami ennél is gyakoribb, hogy egyáltalán nem beszélnek egymással, a nyelv hiánya pedig a megértés legkisebb, s tegyük hozzá, már eleve inkább esélytelennek látszó lehetőségét is kizárja.
Az angoltanárnő hosszasan figyeli az utcán veszekedő fiatal siketnéma szerelmespárt. Ez a kulcsjelenet számomra az összes szöveg jellemzőjeként is felfogható, annak a szituációnak a megjelenített változata, amely a Pixelben feltűnő szereplők nyelvi megnyilvánulásaihoz köthető. A konfliktusok leginkább „hangtalanok”, a külső szemlélő számára pedig jobbára érthetetlenek. A bordó hajú angoltanárnő azonban utánajár a kézjeleknek, jelentésük megtalálása azonban nem vezet új eredményre, nem mutat új értelmezési lehetőségek felé: „A kolléganő nagyon elcsodálkozik, egyáltalán nem érti, hogy hogy jön ez most ide, elvégre péntek délután van, nincs idő hülyeségekről társalogni. Kelletlenül felnéz a dolgozatokból. A bordó hajú tanárnő pedig elé áll, leteszi a szobakulcsot és két jelet kezd ismételgetni. – Teljesen világos – mondja a kolléganő, és visszafordul a dolgozatokhoz. – Az egyik azt jelenti, hogy örökké, hogy mindig. A másik meg azt, hogy árva. Érted? Árva.”
(Magvető, Budapest, 2011)
DOBÁS KATA

Upload
Orcsik Roland Mahler letöltve című verseskötetéről*

Minthogy nem vagyok irodalomtörténész, csak arról tudok beszélni, hogy miért szeretem Orcsik Roland költészetét.
Hozzám nemcsak azért áll közel Orcsik költészete, mert sokkal több monarchiabeli fogadó nevét tudja, mint én. Az első ok, hogy tisztában van vele, hogy a világ egy igen bizonytalan hely. Egy olyan hely, ahol nincsen semmi indok arra, hogy a nyüzsgő erdei rovarok mögül ne szivárogjon ki és rögtön meg ne alvadjon a sötét. Hogy az apróságok mö-gött beszakadhat a világ fala és borzalmas dolgok jöhetnek napvilágra. Hogy sokszor úgy teszünk, mintha, pedig nem is. Orcsik fenntartja egy névtelen, ám rendkívül nyugtalanító konklúzió létezését.
Azért is szeretem, mert akár szonettben, akár prózaversben habzó szájú angyalok előzik meg, és sokszor farkasokkal álmodik. Ki tudja, lehet, hogy olykor táncol is a farkasokkal, mert ugye délen minden megeshet. Talán ezért tud olyat mondani, hogy „nedves istenem”, ami első olvasásra vicces szójáték, de aztán egyre keserűbb utóíz marad utána. Akad Orcsik világában valami folyamatosan horrorisztikus.
Aztán azért is szeretem Orcsik Rolandot, mert ő Ady Endre. Vagyis nagyúrian kezeli a verset, bele tud írni például olyanokat, hogy „pillanatnyilag nem fontos” vagy csönget a szobalánynak. Na-gyon művelt, számára nemcsak a vers a szolga, hanem a mindenféle kortárs és halott költők, akikkel felesel vagy elborozgat, ahogy kénye-kedve tartja.
Orcsik németes és szlávos egyszerre, vagyis gazdálkodásához adott a monarchiabeli készlet. A Monarchia számára egyszerre nosztalgiapont és ironikus repertoár. Budapest, Bécs, Szeged, elképzelt tájak és városok, amiket körbefonnak a szláv mondatok, szavak fragmentumai – amikről én csak felteszem, hogy szerbek, mert hát a költő civilben még-iscsak szerb és horvát irodalomtörténetet tanít. A múlt feltámadása közben azt látjuk, ahogy romjaiban pusztul ez az elképzelt Monarchia.
A kötet központi motívuma természetesen Mahler, aki le van töltve, pontosabban, Gustav van letöltve. Gusztáv lehet az a szomorú rajzfilmfigura, aki mindent mindig szánalmasan elbaszott, emlékeznek Nepp József zseniális kreálmányára. Persze, Gustav alapvetően azért a Ma-hler, aki egyben az Orcsik Roland nevű költő is. Zenéből szabja újra magát. Any-nyira, hogy meg kellett hallgatnom a II. szimfóniát, amit a költő gyakran idéz – és hadd osszam meg brilliáns allúziómat Önökkel, mely szerint én is letöltöttem Mahlert, mi több, lekalózkodtam az internetről – egyszóval a versszemély meg-értéséhez jogsértést is érdemes elkövetni. Mindent az irodalomért.
Tehát a II. szimfónia idézete, mely a Feltámadás címet viseli, arra enged következtetni, hogy Orcsik végső soron Mahler feltámasztására tesz kísérletet, vagy a saját feltámasztására. Miután öszszevarrta magát a zenéjéből, beépíti a főzésbe, a mosásba, a szerelembe. Mahler ott van mindenütt, a levegőben, a kocs-mában, az erdőben, a pókos sarokban, vagy az ágyban is. Aztán néha homályosan célozgat a szerző, hogy mégse ilyen egyszerű a dolog. Hiszen Mahler inkább mi, az olvasók vagyunk, akik ellátogatunk Orcsikhoz lelki tanácsadásért, ahogy Mahler Freudhoz. Igaz, az a kezelés halállal végződött.
Ezek után már teljesen természetes, hogy a kötet első verse a Finálé, míg a kötet végén pedig talán a legerősebb vers, a Tükördarab a hangokat mint alattomos mérgeket írja le. A Finálé és a Tükördarab végtelen számú tükörképet hoz létre a kötetben, egymásban tükröződve. Az utolsó vers, egy cisz-moll kezdőhangja, vagyis a cisz, ami megtapad a hallójáratokban. Mármint az olvasókéban, akik némi tanácstalansággal épp egy dallammenet közepén maradnak a kötet végén. És ekkor esetleg ráébredhetünk, hogy ez az egész egyetlen befejezetlen szimfónia, mi több, Mahler soha meg nem írt szimfóniája Magyarországról, Orcsik Rolandról és a farkasokról, amely folyamatosan szól Bécsben, Pesten, Szegeden, meg éppen itt Pozsonyban, ahol Orcsik Roland ül.
(Kalligram, Budapest–Pozsony, 2011)
MESTYÁN ÁDÁM

Négykezes
Györffy Miklós Zongora
akarunk lenni című kötetéről

„A kulturális identitás egyik legalapvetőbb, legszilárdabb, legsajátabb része, az anyanyelv: lefordíthatatlan. Folyamatosan érintkezik ugyan az idegennel, sok szempontból analóg az idegen nyelvekkel, de lényege mégis a mindenkori egyszerisége. A kulturális identitásnak vannak, lehetnek természetesen más, inkább lefordítható összetevői, pl. a tradíció, a történelmi tapasztalat, az ezzel öszszefüggő mentalitás, a lokális kötődések stb….” A fentebbi kijelentések tartalma akár tételként, vagy ars poeticaként is értelmezhető Györffy Miklós Zongora akarunk lenni című kötetének első, bevezető írásában. A Közép-európai irodalmi interferenciák alcímet viselő kötet a fordító és irodalomtörténész Györffy főként a német irodalom tárgykörében írt szövegeit gyűjti egybe, és a könyv írásainak egyik legjellemzőbb attitűdje a műfordító és az értelmező irodalomtörténész szempontjainak a kettőssége. Hol az e-gyik, hol a másik szempontjai vállnak hangsúlyossá, azonban arányaikat tekintve kiegészítik egymást, s így az olvasó gyakran eddig nem látott fényben érzékelheti a német irodalom műveit, tendenciáit – és nem utolsósorban azok magyar irodalomhoz fűződő viszonyát.
A metaforikus címen túl a pontosan megválasztott alcím részletesen lefedi a kötet felölelte teret, tárgyat és viszonyrendszert. Nem véletlen a közép-európai megjelölés: a Prágában – és a Monarchiában – élt Kafka, az Ausztriában alkotó Thomas Bernhard, Arno Geiger, de akár a filmrendező Micheal Haneke, a németországi Botho Strauß ugyanúgy hozzátartoznak ehhez a régióhoz, mint Földényi F. László vagy éppen Bombitz Attila. Közös mindannyiukban a német nyelvű irodalomhoz (irodalmakhoz?) való viszonyuk. S mindemellett: interferenciák. A szépirodalmi művek, a megmozdított hagyomány találkozásai, de a magyar és német kultúrkör egymásba kapcsolódása, kölcsönhatásai is kiérződnek a megfogalmazásból. Átfogó és pontos kijelöléssel igazítja útba olvasóját az alcím, ugyanakkor mégis tág teret enged az értelmezőnek, hiszen éppen amennyire meghatározza, ki is szélesíti a megszólalás módját és terét.
Györffy Miklós összefoglaló jellegű, ugyanakkor mindig részletező gondolatmenetének írásba foglalásához olyan formát választ, melynek kevesen követői és művelői a kortárs irodalomtörténetben. A szövegek szinte minden alkalommal az esszé és az irodalomtörténeti dolgozat között mozognak, egyszerre viselik magukon szerzőjük szubjektivitását és szaktudósi tapasztalatát. Miközben Kafka művei kapcsán az olvasó elmerülhet a Kafka-filológia útvesztőiben, a hagyatékban maradt regények összeállításának és sajtó alá rendezésének mikéntjében és hogyanjában, az értelmezői szempontok érvényesítése mellett az írás egy pillanatig sem válik csupán szakszöveggé, hanem megmarad az esszé határain innen – és néha túl. Musil vagy éppen Thomas Bernhard – az utóbbi jelentős szerepet és helyet kap e kötetben – értelmezésekor Györffy felhívja a figyelmet az említett szerzők olyan, kevésbé a figyelem központjában lévő alkotásaira, melyek így, éppen ezeknek a Györffy-szövegeknek köszönhetően kerülhetnek abba a kánonba, mely a német irodalomról való tudásunkat és ismeretünket képezi.
A német irodalom területi tagozódása és ezen részek egymáshoz való viszo-nyán túl az alcímben jelölt interferenciák a magyar és német kulturális összefonódásokban is működnek. Földényi F. Lász-ló Kleist-szótára (Heinrich von Kleist. A szavak hálójában), vagy A gömb alakú torony című köteteinek tárgyalása, de ide tartozik Bombitz Attila Mindenkori utolsó világok című, az osztrák regényirodalmat felölelő munkájának recenzálása is, mind azokra a tendenciákra és kísérle-tekre mutatnak rá, melyek valamiképp – elég jelentősen – hozzájárultak és járulnak ma is a német irodalom magyaror-szági befogadásához. Jól kiegészítik ezt a részt, illetve gondolatmenetet a magyar irodalom német recepciójáról, majd a Márai Sándor és Kertész Imre német fogadtatásáról született írások.
Jól látható Györffy Miklós azon törekvése, miszerint nemcsak a már kanonizálódott művekre, életművekre figyel, és persze nemcsak a szépirodalomra (Micheal Haneke filmjei), hanem az éppen folyamatban lévő mozgásokra, elmozdulásokra, hiszen az irodalom befogadását, a kultúrák egymáshoz való viszonyát sohasem egy állandó, jól meghatározható rendszerként kell elképzelni, hanem a folyamatos változásban. Györffy könyve mind címében, mind a szövegekben megfogalmazott „ítéleteivel”, meglátásaival erre vállalkozik, és – nyugodtan kijelenthetjük – nem sikertelenül. Pillanatnyi állapotot rögzít, azonban egy pillanatig sem feledkezik meg arról, hogy mindez az egymásnak csapódó hullámok kimerevített pillanatképe.

(Kalligram, Pozsony, 2010)
VINCZE FERENC

Mert minden, minden… csak illúzió
Pierre Corneille Az illúzió című darabjának bemutatójáról

A Pozsonyi Színművészeti Egyetem magyar nyelvű hallgatói, élükön Száz Pál harmadéves rendezőtanonccal, merész, izgalmas, illetve hiánypótló vállalkozásra szánták el magukat.
A merészség a koncepció minden egyes pillanatát áthatotta, kezdve természetesen magával az ötlettel. Alapállás tehát, vagány rendezői elképzelések, négy színészjelölt akarása, végül egy frissen kreált kosztümös előadás ambíciója. Nos, e hat ember produkciója a semmitől tart a valami felé, finoman fogalmazva is ez a poroltóval a bozóttűzben effektus. Materiális világunkban, sajnos, a jó szándék és a fiatalos tenni akarás önmagában kevés. Jelen szerencsés esetben bebizonyosodott a régi jó alapelv: merj, kérj, és kapsz. A darab rendezője így okoskodva fordult Dráfi Mátyás Teátrum nevű társulatához, akik minden habozás nélkül oltalmukba vették az ifjú titánokat, így biztosítva számukra a fényt a bürokrácia sötét útvesztőiben. A zöld felvillant, tehát kezdetét vehette az álmok vizualizálása, a valódi, idegőrlő, együtt sírunk és együtt nevetünk próbafolyamat. A kezdeti merészség ezen a ponton csapott át az izgalomba. Roppant kellemes időtöltés a tervezés, leginkább a nagy, hajnali világmegváltások távlatából. Végül amikor adott a lehetőség, mondják, s tessék élni vele, akkor az arra nem érdemes inkább visszavonulót fúj. A stáb itt bizonyította először rátermettségét és érettségét, nemes egyszerűséggel fogva fel a feladatot, és elkezdődött. Egyetemisták lévén, a próbákat elsősorban az órarendhez kellett igazítaniuk, s mert különböző évfolyamok diákjai, ez kezdetben nem kis fejfájást okozott az egyébként is túlterhelt rendezőnek. Ugyanis, Száz Pál a több mint testőr esete. Ő egy személyben látta el mindazon teendőket, amelyeket profi társulatoknál egy egész – stílusosan fogalmazva – testőrhad. Instruált, szöveget értelmezett, világított, de ha kellett, felmosott vagy akár ügyeletes gyógy-szertárat körözött. Ránézésre neurotikus és szétszórt volt, mégis, mikor színészeit felterelte a színpadra és kijelentette: „Akkor kezdünk”, átszellemült, és érezhetővé vált valami a „tudom mit csinálok” atmoszférájából. A klasszicista és – meg merem kockáztatni – sokak által már el is temetett darabot olyan prizmán keresztül volt képes látni, amely egyértelműen egy sokat ígérő tehetség sajátossága lehet. Ízlésvilága nem mindennapi, ötletei zavarba ejtően eredetiek, mindemellett pimaszul fiatal, azonban felkészült és még zenei ízléssel is megáldott. Az izgalom, azt gondolom, a színészeken is azonnal úrrá lett, mikor is az egyszerű matematika slusszpoénjával szembesültek: kiadó tizenegy szerep négy színészre. Parafenomén fordulat, csupán hinni kell benne, és máris működik a történet. A két lány, Tarr Csilla és Jókai Ági voltak a szerencsések, csupán egy-egy szerep volt az övék, viszont az igényesség garantált elem volt mindkettőjüknél. Azt gondolom, mindketten képességeikhez mérten brillíroztak, csupán egyetlen dologról nem sikerült meggyőzniük, hogy: kezdők. A teremtés koronái viszont kedvükre válogathattak a megformálásra váró karakterek színes zsákjából. Tóth Károly lezseren és egyben elegánsan váltott szájhős katonából narcisztikus főúron át szigorú varázslóba, méghozzá jól. Havasi Péter karaktere az általa megformált szerepek mindegyikében helyet követelt, és ami a lényeg, odaillő pontossággal, tudatosan színesítette tovább a kavalkádot. Kósa Annamária díszlete mindössze három paraván volt, három darab anyag három vaskonstrukcióra feszítve, és mégis, oly sok idő, tér, világ. Kapu a reménybe, menedék a bűnösnek, egérút a csalónak és vágy a szerelmesnek, mindössze jól kell tudni velük bánni. A darab óramű pontossságú szerkezete tökéletesen illeszkedett a minimalista színpadképpel, megfelelő teret hagyva a nézők fantáziájának. Az előadás célja így nem a szájbarágás, hanem a lehetőségek megmutatása, az érzékek fölcsigázása, röviden: az elgondolkodtatás. Bár a történet kerek és egységes, mégis, ki kell, hogy emeljem a második felvonás eleji jelenetsort. A meglepő és mulatságos, stilizált komédia elemein alapuló „mini balett” abszolút he-lyénvaló volt, s egy igen ritka jelenséget prezentált. Ugyanis csak igényesen és pontosan érdemes színre vinni az ilyet, ahogyan az Száz Pálék színpadán történt, így érve el a kellő hatást; a nézőtéri decibelmérőt azóta is javítják.
A kezdeti okfejtés utolsó eleme az előadás hiánypótló mivolta. Igen, az. Úgy érzem, nem kell tovább cifrázni, csűrni-csavarni, tekergetni a dolgot. A titok nyitja mindösszesen ennyi: úgy kell eljárni, ahogy ezek a tehetséges, bátor és ambiciózus fiatal művészlelkek tették. Példát mutattak, sok mindenkinek, sok mindenre. Elhitték, hogy sikerülhet, és volt erejük bebizonyítani az állításukat. Sikerült, siker. Véleményem szerint a közönségen múlik, hogy a sikerük tartóssá váljék. Láthatta bárki Pereden, a premier napján, hogy e kezdeményezés érdemes lehet rá.
(Teátrum Polgári Társulás, 2011)

SZABÓ RÉKA

Szemlélődés – válogatás az elmúlt hetek irodalmi híreiből
(május–június)

Kafka és barátai
a somorjai zsinagógában

A császár üzenete című Kafka-próza rendhagyó feldolgozásával rukkolt elő nemrégiben Szemző Tibor multimediális művész. Kisfilmeket gyártott, melyekben Kafka és utolsó barátai életének hely-színeit filmezte le, s a képeket A csá-szár üzenete című kispróza különböző nyelveken elhangzó felolvasásai festik alá. Május 28-án a somorjai zsinagógában a Szemző-projekt Forgách András kétszemélyes színdarabjával egészült ki, amely Kafka két barátja, Dora Diamant és a magyar Klopstock Róbert Kafkához fűződő emlékeiről szól. A somorjai zsinagóga belső tere ideális közeget szolgáltatott a misztikus Kafka-próza életre keltéséhez, a falakon színesen vibráló képek, a Magas-Tátrától Brooklinig. A két öreg barát közben a maga nosztalgikus Kafka-történeteit adta elő, amelyekben az írót csaknem szentté avatták. Minimum kérdéses, nem veszélytelen-e a Kafka-kultusznak ilyesféle ápolgatása, nem rombolja-e magát a Kafka-jelenség intenzitását, ha Kafkát mint afféle Krisztust akarjuk szemlélni. Ebből a szempontból – ahogy a Kafka-szellemet saját maga ellen kijátszva foglyul ejtették a kiszolgáltatott Franzot a kirámolt zsinagógában – hamisítatlanul kafkai volt a Szemző–Forgách-produkció.
Magyarország volt
a Bookfest díszvendége

Magyarországi és romániai magyar könyvkiadók is vendégeskedtek az idei bukaresti könyvvásáron, amely a budapesti Ünnepi Könyvhét előtti napokban, május 25–29-én került megrendezésre. A romániai magyar könyvkiadók részvétele nem magától értetődő ezen az eseményen, idén azonban, a magyarországi kiadókkal azonos csarnokban állítottak ki. A jelentős eseményen olyan magyar szerzők is részt vettek, mint Nádas Péter és Esterházy Péter.

A Kalligram hazatalált

A híradásokban az szerepelt, hetven év után újra Magyarország határain túl is megrendezték az Ünnepi Könyvhetet – mégpedig Kolozsváron. Nem maradt könyvheti rendezvény nélkül azonban a szlovák főváros sem. A Kalligram Kiadó, amely a többi nagy kiadóhoz hasonlóan az Ünnepi Könyvhét megnyitását megelőző napokban Budapesten szokott csoportos könyvbemutatót tartani, idén megduplázta a könyvbemutatói számát, s a pozsonyi közönségnek is igyekezett a kedvében járni. Május 23-án hét új verseskötetet mutattak be a pozsonyi Dunaj Kulturális Központban, Csehy Zoltán vezetésével. Voltak köztük tavalyi kötetek is, mint Barak László A halálneppere vagy Vida Gergely Horror klasszikusok című kötete, de a felhozatal nagyobbik részét vadonatúj, ropogós könyvek: Orcsik Roland, Németh Zoltán, Schein Gábor, Varga Imre, Lanczkor Gábor kötetei tették ki. Ennél is izgalmasabbra sikeredett a május 31-i prózaest, amelyen hét prózakötet került bemutatásra. Mindenki megkaphatta az ízlésének megfelelőt: Tőzsér Árpád, ahogy tőle megszokhattuk, sziporkázott, a szerelmi költészetet siratva, Mészáros Sándor – talán kissé túlozva – az Éleslövészetnek megfelelő remekműnek titulálta Grendel Lajos legújabb, Négy hét az élet című regényét, az elsőkötetes Veres István meg burkoltan elküldte a francba a műsorvezető Szigeti Lászlót, és kioktatta a recenzenseket (a közönség persze vette a lapot, s vette Veres István Galvánelemek és akkumulátorok című fergeteges novelláskötetét is). A titokzatosabbak közül itt volt az elsőkötetes Bartók Imre, Fém című, kissé dantei, kissé bernhardi, kissé kafkai, de nagyon eredeti regényével, a nagy sikerű Klára után teljesen új utat választó György Norbert, illetve az ugyancsak rendhagyó nyelven m