Zirig Árpád verse

Reggel a legrosszabb…

  Reggel a legrosszabb,
  mikor magamra nyitom
  az ablakom,
  előjön a hiány,
  a visszatérő fájdalom.

  Az idő ketrecében állok
  Álmok nőnek körém…
  a szél az arcunkat
  véresre marja, a véres
  arcunk néha összeér.
  Meleg szavak feszegetik
  a számat. Kenyérosztó
  kezem simogat.
  Hiányérzet nélkül
  terelgetem össze az
  elveszett napokat.

  Szemhéjam mögött
  felhők, vonuló árnyak.
  Sötétség. Fények feszülnek
  (…de mindhiába…)
  neki a vak éjszakának.
  A gondolatok beszorulnak
  a ki nem mondott szóba –
  felejti múltját,
  elveszti jövőjét
   a hitehagyott Európa.