Szemle

Egy szoknya,
egy nadrág
Rakovszky Zsuzsa VS című regényéről

A szenvedélyeket és a vágyakat, legyenek azok bármilyen szokatlanok vagy akár bűnösök is, lehetetlen kioltani – legfeljebb elfojtani lehet őket, de a parázs mindig izzani fog, és abból bármelyik pillanatban fellángolhat a megváltó vagy pusztító tűz.

Valahol ezen a ponton ért véget Rakovszky Zsuzsa első, 2002-ben megjelent regénye, A kígyó árnyéka, de az ebben megjelenő súlyos etikai probléma láthatóan nem hagyta nyugodni az írónőt, mert új, immár harmadik regényében ugyanide tér viszsza, igaz, más oldalról közelítve a kérdéshez.
A kígyó árnyékának főhősnője ugyan-is még azon igyekezett, hogy a 17. század társadalmi és vallási korlátozásai miatt, különféle önfegyelmezési stratégiák segítségével tolja el magától valódi vágyait, az apja iránti szerelmét, a VS főhősnője azonban már arra törekszik, hogy elfogadtassa homoszexuális vágyait a környezetével, hogy szabadon és boldogan élhessen – férfiidentitással, férfi módra. A új regény külön érdekessége, hogy valós történetet beszél el nap-lójegyzetekben és önéletrajzi feljegyzésekben, méghozzá nagyon is ragaszkodva a valós életrajti tényekhez. Hiszen a magát Vay Sándornak mondó, de Vay Saroltának született grófnőt az irodalomtörténet is számon tartja, összegyűjtött írásainak tízkötetnyi gyűjteményét a jobb könyvtárakban bárki megnézheti, életrajzát a lexikonokban elolvashatja. Rakovszky Zsuzsát azonban nem az élet-rajz érdekli, hanem az, ami a lexikonokból biztosan kimarad: vajon a társadalmi és természeti, avagy a regényekben sokszor emlegetett isteni törvények megsértése, vagy finomabban fogalmazva: kikezdése, vajon milyen külső és belső okokra vezethető vissza, és milyen következményekkel jár? Szükség-szerű-e, hogy az ilyen kalandokat, szerelmeket tragédiák, meghasonlások, hazugságok és megrendítő csalódások szegélyezzék?
1889-ben vagyunk: a magát Vay Sán-dornak kiadó nő, okirat-hamisítás vádjával, és egy meg nem adott kölcsön miatt a börtönben ülve várja a tárgyalást és az ítéletet, de közben naplót ír, leveleket ír, verseket ír, sőt az őt vizsgáló orvos kérésére az élete történetét is megírja. Ez utóbbi szöveg a regény mintegy felét teszi ki, és ugyancsak eszünkbe juttathatja A kígyó árnyékának elbeszélőjét, aki szintén önéletrajzot írt, önvizsgálatot tartott, és ugyancsak a saját nézőpontját engedte megnyilvánulni – a regény más fontos szereplőjéét nem. Hasonló történik itt is: Vay önmaga meg-értéséért és elfogadtatásáért folytatott küzdelmében teljességgel elfelejtkezik azokról az emberekről, akiket épp az ő szenvedélye sodort sokszor nagyon nehéz helyzetbe. De még arról is megfeledkezik, hogy kételkedjen a döntései helyességében, hogy feltegyen néhány kérdést önmagának, hogy legalább egy kis gyónásszerűség, bűnbánat megjelenjen az elbeszélésében. Rakovszky erre a problémára is nagyon sokszor rákérdez, megint csak egy éles etikai kérdést vonva be a regény terébe: vajon lehet-e a szenvedélyre hivatkozva elhárítani az ezzel kapcsolatos felelősséget? És a válasza is elég egyértelműen az, hogy nem.

Vay Saroltát már az apja fiúként nevelte, és a kislány elég korán, már tizenkét-tizenhárom évesen felismerte önmagában a férfit, és onnantól nem is volt hajlandó nőiességéről tudomást venni: férfiruhában járt, kocsmázott, kártyázott, afféle dzsentriként élt, aminek termé-szetes része volt a nők, különösen a színésznők utáni futkosás. A regény négy nagy szerelmét meséli el, alaposan körüljárva a nemváltás szokatlan következményeit, a fiktív férfilét apróbb és nagyobb önhazugságait, a valóság és a képzelet konfliktusát. Hiszen a valóság efféle eltagadásának problémája a re-gényben az elmebaj kérdéseit is felveti, hiszen a regény kerete lényegében egy elmeorvosi vizsgálat, és végül az orvos őrültnek nyilvánítja Vayt, megmentve ezzel a börtöntől. De ennél finomabb, költőibb motívumai is vannak e problémának. Kiemelkedik ezek közül a tükör motívuma, mely legalább háromszor tér vissza a regényben, és mindannyiszor összetöri, aki belenéz, aki meglátja benne valódi önmagát. A negyedik alkalom pedig az a pillanat, amikor Vayt a börtönben egy bábaasszony megvizsgálja, hogy megbizonyosodjon a neméről – ez a szituáció viszont magát Vayt töri öszsze. Minden erejével tiltakozik a vizsgálat ellen, olyannyira, hogy végül csak erősen benyugtatózva, erőszakkal tudják azt elvégezni, de egy percig sem kérdéses, hogy ez a tiltakozás nem a testi kellemetlenségek, az esetleges fájdalmak ellen történik, hanem a tények ellen, az elkerülhetetlen szembenézés ellen, a tükör ellen, mely megmutatja, hogy testileg ő még mindig, és megváltoztathatatlanul nő. Amikor pedig meg-látja illúzióinak illúzió voltát, jóformán belehal, többé verset sem képes írni: „Az a személy, aki a versemet írta, nincs többé – kiszenvedett ama pokoli némber hóhérkezei között!”
Az első nagy kérdésünk persze az lehet, hogyan képzelhette Vay fenntartani ezt az illúziót egy életen át? De a regény kevés támpontot ad a válaszkereséshez. Hiszen a naplóbejegyzésekben és az önéletírásban Vay számára nem is jelenik meg valódi problémaként a férfilét: a lehető legtermészetesebben beszél magáról úgy, mint egy férfiról. Láthatóan benne nincs kétség saját férfiségével kapcsolatban. Viszont legalább ilyen érdekes lenne tudni, a környezete mit gondol a szerepjátékáról, az identitásváltásáról. Erről azonban még mélyebben hallgat a szöveg. Soha egyetlen utalás sincs a környezetében élők vélemé-nyére vagy tudására – amire ugyan magyarázat lehet, hogy az elmeorvos rövid feljegyzéseit kivéve csak a Vay által írt szövegeket olvashatjuk, és ha számára a regény nagy-nagy etikai problémája végső soron nem valóságos probléma, akkor arról sem vesz tudomást, ha másnak esetleg mégis az. De így még azt sem tudjuk, vajon mondjuk a legjobb barátja, Zarándy, tudta-e, hogy ő egy férfiruhába bújt nő? A nevelője bizonyára tudta, a családja úgyszintén – de mivel magyarázható, hogy sohasem hallhatjuk a hangjukat? Nem elhanyagolható szempont persze, hogy ő maga gróf volt, pénze is volt, és az a közeg, amelyben mozgott, vélhetően jól tolerálta az efféle különcségeket. Többször is halljuk, hogy Vay felmenői között mennyi furcsa ember élt: volt, aki tizenhét éven át az ágyból sem kelt ki, volt halottakkal társalgó spiritiszta, volt, aki az asztalra tett tárgyakat külön szobába vitette, mondván: el vannak átkozva, és volt, aki nem vett tudomást Világosról. Ha őket elfogadták, sőt szerették, miért ne lehetett volna Vay grófnő is egy kicsit más?
Még kényesebb kérdés azonban, hogy vajon az elcsábított nők mikor és hogyan vették észre, észrevették-e egyáltalán, hogy udvarlójuk valójában egy nő? A négy szerelem közül kettő ráadásul házasságba fut, képtelenségnek tűnik, hogy előbb vagy utóbb ne tűnt volna fel legalább a feleséggé lett nőknek, hogy becsapták őket. Az pedig különösen meglepő, hogy a legutolsó lány még terhesnek is gondolta magát Vaytól. Szó van ugyan kitömött harisnyáról, simogatásokról, erről-arról, de ebben a végső soron a testi szenvedély erejéről szóló regényben bántóan kevés szó esik a test-ről, a minden baj forrásának tekinthető testről.
Ugyancsak magyarázat lehet erre a regény archaizáló, Jókai korát imitáló nyelve. Az, hogy akkoriban nem voltak készen azok a formai és nyelvi minták, melyek lehetővé tették volna a testtel kapcsolatos mély filozófiai és erkölcsi gondolkodást, illetve a szexualitás megjelenítését. Ez az érv azonban nehezen elfogadható, hiszen mégiscsak egy mai regényt olvasunk, azaz ha a szerző fontosnak tartotta volna ezt a szálat is kibontani, nyilván talált volna valamilyen lehetőséget rá. De nem érezte annak, talán azért, mert inkább a belső, lelki történésekre figyelt, talán azért, mert nem akart a nőszerelem hálószobatitkaival újabb és újabb kérdéseket felvető, nehezen kezelhető felületet teremteni a regény terében. Ez azonban a hiányérzetünket nem szünteti meg…
Másrészt Vay Sarolta egy igazán romantikus lélek, aki azt gondolja, az életben a szerelem a legfontosabb dolog, ezért érdemes mindent odadobni, mindent felforgatni, akár a halált is elfogadni. Ebben is hasonlít Orsolyára, A kígyó árnyéka elbeszélőjére, ám Rakovszky mintha most nagyobb távolságot tartana mindettől. Már-már karikatúraszerűek például azok a szenvelgő-érzelmes jelentek, melyekben Vay rendre térden csúszva, könnyek között vall szerelmet az éppen imádott hölgynek, vicces, hogy állandóan szöktetni próbálja őket, hogy a szélsőséges, színpadias helyzeteket ke-resi, aztán öngyilkossággal fenyegetőzik, vagy épp másokat kerget az öngyilkosság felé. De Rakovszky az orvos szólamaiban is kiteszi a maga kérdőjeleit, és ahol lehet, jelzi, igen is kell, hogy legyenek a szenvedélynek határai. A korábbi regény következtetése inkább az volt, hogy kár bármit is elfojtani, mert az úgyis lángra kap, és elemészt, most viszont mintha azt mondaná, legfeljebb addig szabad követni a vágyakat, amíg önmagunkat hozzuk lehetetlen, megalázó vagy épp veszélyes helyzetbe, de amikor már másokat rángatunk veszélybe, ahol családok életét tehetjük tönkre, ott meg kell állni – ott már a felelősségtudatnak kell a vágyak elé kerülnie. A 341. oldalon kezdődő orvosi beszámolóban például jól követhető ez az állás-pont. Sőt néhol olyan következtetéseket is megenged, hogy Vay nemcsak önző, hanem gonosz is, hiszen, egyáltalán nem törődik a partnerei érzékenységével, gátlástalanul becsap másokat, durván belenyúl mások életébe, zaklatja, aztán eldobja vagy épp elrúgja őket, ahogy a színésznő Emmával teszi. Én mégis úgy érzem, nem gonoszság, amit tesz, hiszen ő tényleg hisz önmagában és a szerelem erejében, inkább csak túl heves és érzéketlen, ez a hibája. De ez nem a könyv a hibája: a regény kifejezetten olvasmányos és izgalmas, nyelvében, stílusában is elismerést érdemlő, költői erényeket hordozó, etikai tartalmakat is bátran felvető, igaz, néhol hi-ányérzeteket keltő mű.
(Magvető, Budapest, 2011)
BEDECS LÁSZLÓ

Elnyomatások, megaláztatások, újrakezdések
Deres Kornélia Szőrapa, Miklya Anna A hivatásos és Iancu Laura Szeretföld című köteteiről

A három alább tárgyalt kötet a 2011-es Ünnepi Könyvhétre jelent meg, s mindegyik pályájuk elején járó női írók műve. Szerzőik más-más szemszögből vizsgálnak elnyomatást, megaláztatást, újrakezdést: a szürreális fantáziákkal kacérkodó tudat, a megaláztatások köreibe alászálló test, illetve a szigorú törvényekkel élő közösség nézőpontján keresztül.

Deres Kornélia: Szőrapa
Deres Kornélia titokzatos aparegényt írt. Bár kétségeink lehetnek afelől, ez a műfaj (sic!) nem fulladt-e ki az elmúlt évek-évtizedek alatt a magyar irodalomban, Deres Kornélia Szőrapa című kötete ezeket a kétségeket aligha táplálhatja. Az ő módszere más. Olykor mintha ki-csit a Harmonia caelestis minden lében kanál apafigurája köszönne vissza a történetecskékben, a hangszerelés és a kompozíció mégis kifejezetten egyedi. Deres Kornélia viszonylag rövid sza-bad versekben, szűkszavúan, visszafogottan meséli el saját apatapasztalatát, miközben a nagyját igazából elhallgatja. A szűk ötvenoldalnyi költészethez terjedelmes csendanyag társul.
A Szőrapa versein jól látni, hogy minden egyes szavuk alaposan megválogatott. A szerző saját bevallása szerint is kevés verset ír, s azt a keveset is rendesen megrágja, soká szerkesztgeti, a pepecselős fajtából való. A kötet hosszú éveken keresztül készült, már 2008 leg-elején publikált néhány különösen fajsúlyos darabot a szerző a litera.hu-n, Kemény István ajánlásával. Abból a nyolc versből négy került bele e kötetbe, másik kettőből pedig egyet rakott össze a szerző. Mindegyik szöveg átment azonban változásokon, csiszolódott, nemegyszer a cím is módosult. Mindezen alakulgatások ellenére már a 2008-as szövegeken meglátszik a későbbi kötet íve, s Kemény István fejtegetése, mely szerint a versekben egy család legfiatalabb tagja mondja el a család széthullásának történetét, érvényes kiindulási pont lehet a kötet elemzésekor is.
A kötet címe rögtön többféle értelmezési irányba vihet el bennünket. A hátlapon olvasható ajánlás – megint csak a szakavatott Deres Kornélia-kutató Kemény István tollából – eligazít ben-nünket afelől, hogy a szőranya egy majomkísérlet során alkalmazott eszköz volt, amely tulajdonképpen a pótszülő szerepét töltötte be, s ennek módosításából képződött a „szőrapa” mint kifejezés. Ez a vonal tehát a szőr, szőrme kifejezések melengető, oltalmazó jelentés-tartalmát helyezi előtérbe. A szó maga azonban erős asszociációt kínál fel a „szőrösszívű” kifejezésre is, s a „szőrösség” egyáltalán mint valami állatias, primitív idéződhet fel. A „szőrapa” tehát eleve felkínálja az apa = barbár elnyomó képletet, már a kötet fellapozása előtt. (A könyv bemutatóján, 2011. június 10-én a budapesti Nyitott Műhelyben a műsorvezető Tallér Edina utalt rá, hogy két hasonló című verseskönyv is megjelent az utóbbi időben, mégpedig Peer Krisztián Szőranya, illetve Ayhan Gökhan Fotelapa című kötete. Deres Kornélia elmondta, s ezt a válaszát rokonszenves megfontolásként értékelhetjük, tudatos döntés volt, hogy ennek ellenére a Szőrapa címet válassza, mert az említett két könyv hasonló címe mögött teljesen más koncepció állt.)
A könyv maga három ciklusból épül fel: Pedig apa; Az üvegház vége; Pedig dehogy. A leghosszabb s talán a legkompaktabb az első ciklus, amely egy miniuniverzumot épít fel, egy torz mitológiát, amelyben furcsa szörnyalakok kísértenek, ártalmatlanságukban is ártó, robusztus kísértetek. Szorongásosság és lelkendező könnyűség váltogatják egymást, mint egy csodálatosan hullámzó gyermeki lélekben; megfér mellettük még a cinikus, mindennel leszámolni kész humor is. A fény összegyűrődik, lóg a szárítókötélről, valakik kifeszítik. Nem csoda, hisz üvegházak épülnek körös-körül, amelyek összevissza csócsálják a fényt. A szürreális színtéren pedig szürreális figurák jelennek meg. Bizony-talanul, tapogatózva szembesülünk az apa mindenhatóságával: „Aztán egy idő után rövidebbek / lettek az évszakok, arra gondoltam, / biztos apa keze lehet ebben is” (Bevitte magával, 8.), illetve: „Csak ő tudta biztosra, / mikor van este” (Villany, 16.). A „biztos” mint szó mindig apa kezében van. A történet elbeszélője képtelen igazán megszólítani ezt a távoli, idegen, megközelíthetetlen apát, csak bámulja, de képtelen szóhoz jutni. Valahogy úgy épül fel az apa-mitológia, mint Bruno Schulznál, aki a Fahajas boltok novelláiban monumentális Démiurgosz-elbeszélést bontakoztat ki. Bruno Schulz szellemes, játékos-ijesztő, némileg enigmatikus figurái köszönnek vissza a Szőrapa első két ciklusának verseiben, az apán kívül itt vannak a fiúk, az erőművész, a kalapos. Az elbeszélő – kénytelenek vagyunk így nevezni az ún. lírai alanyt, mivel a versek erősen epikus jellegűek – pajkosan játszadozik el gyermeki szorongásának eme torz díszleteivel. A Bruno Schulz-i mese hátterében Marc Chagall színei pompáznak, tarkán, gyermekdeden és borzongatóan. Ezt a hangulatot kiválóan érzékelteti a Halmoz című vers második versszaka: „A nagyok is messze költöztek innen, / mert mind átlátszóvá váltak, és nem / bírták ki, pont úgy, mint mi / az esti meséket, amiktől halottaink / csontjai hatalmassá nőttek” (29.).
A harmadik ciklus (Pedig dehogy) versei mintha megkísérelnék a kitörést az első két ciklusban építgetett mitológiából, túl szeretnének nőni a köteten, s kitárni ezt a költészetet az újabb kísérletek felé. A Deres Kornélia által ebben a kötetben működésbe hozott nyelv kiváló alapanyag e világ új szegmenseinek építgetésére.

Miklya Anna: A hivatásos
Az 1987-ben született Miklya Anna Eloldozás című első regénye 2010-ben jelent meg, s meglehetősen erős kezdés jellemezte. „Mióta Csicsi meghalt, gondolkodtam el azon, mit jelent élni” – ez a komoran zengő, borús mondat indítja útjára a szerző pályáját. Az Eloldozás minden ízében komor könyv, viszont nagyszerűen oldja a benne gyülemlő feszültséget a könnyed nyelve, ami a lektűrhöz viszi közel a szöveget, korántsem pejoratív értelemben azonban. Mik-lya Anna ügyesen veti be a különböző műfajok eszközeit, az Eloldozás olykor lányregénynek, máskor pornográf műnek adja ki magát, de mindez igazából csak álca. S hogy mire akar Miklya Anna igazából kilyukadni, az most, második regénye, A hivatásos megjelenése után vált valóban egyértelművé.
Miklya Anna első két regénye kapcsán könnyen felmerülhet a „lélektani krimi” szókapcsolat, megint csak mellőzve azonban bármiféle pejoratív mellékzöngéket. Mindkét regény főhőse egy szép, fiatal és közömbös nő, aki nem képes beilleszkedni a környezetébe, nem sikerül kiépítenie az áhított emberi kapcsolatokat. Az Eloldozásban mindez egy plátói szerelem elbeszélésén keresztül jelenítődik meg. A szerző visszaemlékezések során át mutatja be Csicsihez fűződő ellentmondásos kap-csolatát, s közben feltárja kiüresedett életének minden reménytelenségét. Már csak a furcsa név: Csicsi miatt is Végel László korszakos remekműve, az Egy makró emlékiratai ugorhat be, ahol szintén felbukkant egy Csicsi nevű eszményi figura, csak ott épp nőként. Az Eloldozás Csicsijének az elbeszélőhöz fűződő viszonya végig titokzatos, s Mik-lya Anna kiváló érzékkel tartogatja a poént az utolsó oldalakra. Az Eloldozás a Végel-regény update-elt verziójaként is felfogható: ahogy Végel elbeszélője számára tárgyiasul a testiség, mivel „hivatásból” örökíti meg megbízójának légyottjait, az Eloldozás is a kihűlő testek szövege. A regény egyik csúcspontja, mikor az elbeszélő így tör ki szeretőjének, akin csak ösztönszerű igényeit vezeti le: „Jávorka, sírtam neki, a húsomon kívül nincs semmi” (116.). Az elbeszélőt könnyen megutáljuk, de arra semmi okunk nem lehet, hogy elítéljük, azt kell észrevennünk, hogy bármilyen szép, kívánatos, tökéletes, majdhogynem halott.
A két Miklya-regényt tulajdonképpen sorozatként is kezelhetjük: megfigyelhető, hogy a szerző A hivatásosban az Eloldozás számos elemét viszi tovább és fokozza. A hivatásos Erika nevű elbeszélője hamisítatlan 21. századi bu-dapesti Meursault. Míg az Eloldozás elbeszélője inkább esetlegesen kevere-dett bele mindenféle szexuális kalan-dokba, A hivatásos Erikája egyenesen prostituálttá válik, olyan természetességgel, mintha bármilyen polgári foglalkozás mellett kötne ki (mint ahogy nemsokára erre az útra is tér, megint csak szemtelen természetességgel, mindöszszesen a testét kell újfent áruba bocsátania: „Ennyi volt az egész, egy nem is túl kellemetlen dugás meg egy névjegy a kezemben, és volt polgári munkám meg identitásom” [25.]). Az elbeszélői hang hasonlóan hűvös, mint az Eloldozásban, de az ott tapasztalt könnyedség itt egyre súlyosabb drámába csúszik át, s a humor itt sokkal csípősebb. Erika azért válik luxuskurvává, hogy el tudja tartani családját anyja halála után, amikor azonban belefásul ebbe az életmódba, elszegődik tanárnőnek egy egyházi gimnáziumba. Itt aztán szembesülhetünk a képmutatás és a bárgyúság különféle alakmásaival, míg el nem jutunk a keserű végkifejlethez. Erika kétségbeesetten próbál kievickélni elhagyatottságából, de a regény elejétől fogva nyilvánvaló, hogy erre semmi esélye. A közegben, ahol él, csak a megaláztatások egyik köréből a másikba sodródhat. A szöveg ezeknek a megaláztatásoknak a feltérképezése, legyen szó prostitúcióról, kamaszbrutalitásról, az egyházi hierarchia és prűdség rítusairól, vagy akár magának a testnek az ellenállásából származó elnyomatásról. Agács, az egyházi gimnázium homoszexuális diákpszichológusa (aki szintén nem úszhatja meg az üldöztetést), mondja ki a regény egyik kulcsmondatát: „Az embernek egyszer el kell döntenie, hogy a vágyait hagyja megalázni, vagy saját magát” (116.).
Miklya Anna regényének egyik legfőbb erénye, hogy nem csapja le a magas labdát: sikeresen kerüli el a hatásvadászat csapdáját egy témánál, amely meglehetősen agyonbeszéltnek nevezhető. Mindvégig tartja magát a tárgyilagos hangnemhez, nem lacafacázik, mintha az egész mesélésén szeretne mihamarabb túlesni. Meursault fő bűne, hogy nem tudott sírni anyja temetésén; Erika nem habozik kijelenteni az apjáról: „Felőlem akár meg is halhatott volna” (159.). S őt ezért igazából senki nem ítéli el, mivel még az egyházi gimnáziumban sem holmi erkölcsi normák számítanak, hanem a vágy, amely kényére-kedvére űzi a maga piszkos kis játékait.
Miklya Anna nyelvét és narrációját vizsgálva most már az lesz a következő kérdés, vajon túl tud-e lépni az első két regényen: az Eloldozás és A hivatásos elbeszélői hangja szinte teljesen megegyezik, a szerzőt tulajdonképpen az menti meg az önismétléstől, hogy A hivatásosban jóval nyersebb háttér jelenítődik meg. Az elbeszélés a második kötetben lineáris, míg az elsőben visszaemlékezések szilánkjaiból állt össze. A szerző ezt a nyelvet nagyon magabiztosan kezeli, kiválóan bánik vele, ritkaság, hogy túlírt mondatokkal találkoznánk. Helyenként ugyan leül a történet, s kezd elzsibbadni a gimnáziumi élet mindennapjait bemutató hang, máshol pedig, kivált a regény elején, túlságosan gyors a tempó s felületesek a jellemrajzok, ezek a kisiklások azonban nem sodorják igazán veszélybe a rövidke regényt, nem kezdik ki a hitelességét.

Iancu Laura: Szeretföld
Iancu Laura Szeretföldje mintha Szilágyi István Jajdonjának ellentétpárja lenne (más nézőpontból: közeli rokona). Mindkettő valahol a Keleti-Kárpátok karéja tájékán fekszik, egyébként meg a fikció sűrűjében. (Jóllehet, ahogy van Jajdon nevű patak Erdélyben, ugyanúgy van Szeret nevű folyó is Moldvában, a helynevek tehát nem teljesen légből kapottak.) A fő különbség a két világ, Szilágyi Istváné és Iancu Lauráé között, hogy előbbi a közösség által fojtogatott egyén keserves küzdelmét mutatja be, míg utóbbi egy archaikus, egységes szellemű közösség túl-élésért folytatott harcát.
Iancu Laurát idáig elsősorban költőként ismerhettük, több verseskötete megjelent már, ezenkívül pedig nép-rajzkutatással foglalkozik, amit könynyen tetten érünk első regényét, a Szeretföldet olvasva. Egy világtól elzárt település nyelvét és életérzését kívánja feltárni ebben a prózában. Szeretföldön megállt az idő, nem tudhatjuk meg pontosan, mikor játszódik a cselekmény, de mintha egészen mindegy is lenne. „Soha nem lakták ily kevesen a falut, mint akkor, azokban a talán soha nem is volt esztendőkben” (130.) – „szólja el magát” a narrátor egy helyen, időn kívül helyezve a regény történését. Annyit tudunk csak, egy háború után járunk, s a falu lakossága próbálja összekapirgálni azt a keveset, amit a háború meghagyott fizikai s lelki javaikból. A cselekmény középpontjában egy templom szimbolikussá növekedett építése áll, ami a háború utáni lelki megújulás legfőbb kifejeződése. A templomépítést azonban befolyásolja az a mélyreható zavarodottság, ami nem múlik el egyik napról a másikra az emberekből: nem hagyja velük elfeledtetni ezt a zavarodottságot az sem, hogy kétségbeesetten várják haza a frontra elhurcolt szeretteiket. A zavarodottság folytán felerősödik az a babonásság, amely kétségkívül normális hely-zetben is erőteljes mértékben él ebben az elzárt világban, s amely egyre csak fokozza a tébolyt. Tragédia ugyan nem történik, de a keserűség csaknem az őrületbe kergeti a templom építésének vezetőjét, Józsa Pétert. S míg a faluban az újrakezdés stációit járják be kínos lassúsággal, a falu határában egy visszatért katona arra vár, mikor lépheti át a határt, mikor bizonyosodik be, hogy a háború véget ért. Fia, Péter, a „hadigyer-mek” talál rá s édesíti meg a várakozás gyötrelmes idejét, kettejük között azonban állandó gátat képez a bizonytalanság, olyannyira, hogy a katona még a fiú megölését is fontolgatja, erőteljes ótestamentumi párhuzamot megvillantva a regényben.
Szeretföld közössége egyébként is mintha afféle ótestamentumi közösség lenne, az Isten itt nem jóságos Atya, hanem a Nagy Bosszúálló, nem a szeretet irányítja a hitet, hanem az istenfélelem. Az épülő templom falai minden éjszaka leomlanak (itt meg népballadai párhuzamra lelhetünk), ezért a faluban böjtöt hirdetnek, hogy kiengeszteljék az Istent. Az emberek némán viselik az Isten haragját, a hit számukra mindenekelőtt szigor és törvény. Ahogy a bujdosó katona asszonyáról, Magdolnáról olvashatjuk: „De az ő emlékezetében egyedül az öregek mondásai maradtak meg, akik mindenre azt mondogatták: megver az Isten! Az Isten nem aluszik! Az Isten megfizet! És így tovább…” (70.). Magdolna apja pedig így vélekedik a hit szabályairól: „– Isten nem egy darab rongy – mondotta –, amit méricskélni, vágni, lúgozni, festeni lehet… Istenbe’ hinni kell, aztán kész!” (70.). A regény egy messzi, a felvilágosodás előtti korból tudósít, amikor nem a tettet, hanem a remény tartják a boldogulás egyetlen kulcsának („…meglátja még egyszer a világ, reményre is lehet életet építeni” [159.]).
Iancu Laura regényének egyik legfőbb tétje azonban mindenképp a nyelv kérdése: milyen nyelven lehet megszólaltatni egy történetet, amely egy hagyományos közösség szenvedés- és megújulás-történetébe avat be? A szerző egy archaikus nyelvet választott, amely mintha egy 19. századi elbeszélésből szólna. Egy az egyben a Jó palócok nyel-vével találjuk szembe magunkat, ami elég bizarr egy 2011-ben megjelent regény esetében. Ez az archaikusság nehezíti a befogadást, s felerősíti a kompozíció hiányosságait: a szerkezet meg-lehetősen széteső, az egyes epizódok olykor túl erős, ám lezáratlan kitérőket jelentenek. A narrátor állandóan kommentálja az eseményeket, akár valami régi falusi bölcs, ám ezek a kommentárjai nemcsak hogy anakronisztikusan hatnak, hanem meglehetősen közhelyesek is (pl.: „Vele is kígyómarás végzett. Pedig hány csúszómászót megölt egykor kaszálás közben! Talán törvényszerű volt, hogy így végezze? Ki tudja megmondani… És mire megyünk vele, ha meg is tudjuk…” [132.]). A regény olvasása közben az a gondolat motoszkálhat az olvasó fejében: ezt a könyvet vajon tényleg neki szánták, s nem inkább egy százhúsz évvel ezelőtti olvasónak? Sokkal hitelesebbnek találtam például Oravecz Imre megoldását az Ondrok gödre című regényben, amely hasonló kihívás elé állította a szerzőt, mint Iancu Laurát a Szeretföld. Oravecz Imre korszerű nyelven szólal meg, általában mégis sikerül neki testközelbe hozni a néprajzi jellegű témákat is. Iancu Lauránál ezzel szemben egy erősen naiv szemlélet jelenítődik meg, amely sokat levon a regény egyébként izgalmas témájának, egy moldvai magyar közösség történelmi küzdelmei bemutatásának érdekességéből.
(Deres Kornélia: Szőrapa. JAK–prae.hu, Budapest, 2011; Miklya Anna: A hivatásos. Jelenkor, Pécs, 2011; Iancu Laura: Szeretföld. Magyar Napló, Budapest, 2011)

SZALAY ZOLTÁN

„én vagyok én…
meg a másik is”
Duba Gyula Szégyen című regényéről

Mintegy a mű keletkezésének magyarázatául az elbeszélő olyan fordulatot használ, hogy egy reggel „kisszerű és szánalmas” története, s a főhősnek, a következetesen csak a vezetéknevén megnevezett és szólított Morvainak az ebből fakadó, el nem múló érzése „indokolja, hogy beszéljünk” a szégyenről. Az alap-helyzetet tekintve lényeges, hogy itt és majd a későbbiekben is nem egy helyen a szóbeli megnyilatkozás formájára utal – mintha az elmondás tevékenységét amaz antropológiai megfontolás alapján akarná hangsúlyozni, mely szerint az ember és a világ csak a történeteken keresztül hozzáférhető. Mintha Ricoeur gondolatának adna nyomatékot: „…az elbeszélés már azelőtt része az életnek, mielőtt az életből az írásba száműzetnék, majd visszatér az életbe az elsajátítás sokféle módja szerint.” A névtelen narrátor azonban nem úgy választja meg a nyelvi formákat, nem olyan a szókészlete, mondatszerkesztése, hogy azokból a beszélt nyelv minden áron való használatára lehetne következtetni – többnyire hiányzik belőle a közvetlen modor, a stílus sutasága, mindaz, amit a szaknyelv az „alul megnevezés” kétes magyarságú fogalmával fejez ki.
Ellentétben a meséléssel, a beszédtevékenységgel, az írás mint munka és hivatás szinte meghatározó témája a re-génynek. Méghozzá olyan formában, hogy az elbeszélő helyett a főszereplő foglalkozik vele – őt foglalkoztatja, megszállottan, sokkalta jobban, mint a szégyen, a címbe foglalt érzést okozó magatartás, cselekedet vagy tulajdonság. Az írás legalább háromféleképpen részesül kitüntetett figyelemben. Felmerül mint a számvetés tárgya, Morvai pályája összegzésének szándékával: indulásától hová jutott el öregkora felé közelítve, magára hagyatva, társ, feleség nélkül, özvegyen, a közéletből is kirekesztetten vagy magát kiszakítva. Még aprólékosabb, jelentéktelennek tetsző részletekre is kiterjedő az a figyelem, amit szintén a főhős az írás műhelymunkájára, az alkotás mint epikai eljárás, valóságteremtés jellegzetességeire fordít. Harmadrészt igen bő az a lista, amelyen a klasszikus vagy a kortárs írókat szerepelteti, ha nem is az elemzés igényével közelít hozzájuk, még sincs párja regényeiben, ahol ennyire sűrűn hivatkozna rájuk, utalna akár a nevükre, akár alkotásaikra.
A számadás szándéka úgy is értelmezhető, hogy a Szégyen voltaképpen az író első regényének, a Szabadesésnek a kései folytatása. A kettő együtt az életmű keretbe foglalása. Ha az az alkotói pálya nyitánya, akkor ez a zárlata, öszszegzése. Az előbbiben: annak a jóérzésnek a rögzítése, hogy a főszereplőt „az irodalom világa kedvezően fogadja” indulásakor. Az utóbbiban: a friss élmé-nyek és tapasztalatok erőtlenségén és lehetetlenségén kesereg. A fizikából, és megint a Newton-törvényből kölcsönözve a hasonlatot, úgy véli, mintha talán „a tehetetlenségi erő hatására sietne”, „fokozatos energiavesztését, lassú kifáradását” érezvén.
A két korai novellából (Valaki kopogott az ablakon és Tél a világ végén) már ismerős szerkesztő-író története kétséget kizáróan önéletrajzi ihletésű: több olyan epizód, esemény, életkép jut itt szerephez, amelyek más művekben – regényekben és elbeszélésekben – is feltűnnek. A számvetés azonban nem csak a lelki élet tartományaira terjed ki. Az írói eljárások, előadásmódok alakulás-történetére is. Hogy aki – már a Szabad-esés alaki véleményében felvetett, majd a későbbi szerzői nyilatkozatokban is vállalt program szerint – az elbeszélések világának tárgyi hitelesítésére helyezte a hangsúlyt, az pályája vége felé tartva maga ismeri fel: „…a külső valóság, a világ egyre kevésbé ihleti munkára, az események mind gyengébben hatnak rá, s helyüket átveszi a saját bensője, régi világának képei és a maga emlékezete.” „Befelé kell tekinteni, magába nézni, ott kell kutakodni” – az elhatározás az életmű magvát alkotó trilógiák, vallomásos szociográfiák ismeretében felér egy parancsmegtagadással.
A valóságteremtés, az epikai eljárások, módszerek tekintetében a Szégyen tehát a változások számba vételének könyve is. Ami a korábbi regények éltető eleme volt, a részletező társadalomrajz és a hangulatos természetfestés, az foltokban is alig észlelhető. Mint aki tényleg csak befelé néz, érzéketlen az ország és környezetének változására; közömbösen, tompán viseli el, amit az idő hozott. Azt is – és ennek ad a legnagyobb nyomatékot, ezért ismétlődhet meg a vélemény –, hogy úgymond a „rend-szerváltás nagy átmeneti bonyodalmai” „hátrányos helyzetbe” juttatták. Bővebben, kedvese, Eszter helyébe képzelve önmagát, úgy fogalmazza meg, hogy már a „felfordulás kezdetén” nyilvánvalóvá vált, az asszony ha nem is nyertese, de „némileg kedvezményezettje”, ő pedig a „vesztese” lesz a változásoknak. Ami mégsem magától értetődő számára, hiszen különben nem tenne „gúnyos észrevételt megrendült helyzetéről”, arról, hogy „korábbi közéleti szerepeit feladja, pozícióit elveszíti”. E tekintetben aligha önkéntes, kényszeres inkább a visszavonulása, s nem pusztán az az ok, amit önfelmentő módon mond: „…az új individualista politizálás nem érdekli, csak író akar lenni.”
A közösségi politizálás régi eredményeit, korábbi kudarcait nem teszi mérlegre. Emlékezete szerint „évekkel, talán évtizedekkel is korábban másképp érezte magát, határozottan jobban”, ám hogy miért, erre a beszűkült figyelem ismételten a szellemalakként megidézett Költő panaszát hozza fel: „…észre sem veszitek, hogy ellopják a várost.” Az írót az alkotással kapcsolatos kételyek annál erősebben gyötörhetik, minél kevésbé képes a társadalmi környezete után a természet oldani ezeket. A Szabadesés hősének hangulatát oly igen befolyásoló, például a felfrissülést, megnyugvást hozó hazai vidék mintha az emlékezetből is kikopott volna. Régi kóborlások, csatangolások nyomai sem tűnnek elő, nemhogy csábítanák. Utazásokhoz tán kedvetlen, útjai a lakóhelyén sem vidámíthatják fel. Mozgástere rendkívül szűk, maga teszi azzá. A távolságok kevés kivétellel a lakásától az ivókig, éttermekig tartanak – az ideig-lenesség terepeire attól az otthontól, amely a legkevésbé sem nyugalmas, meghitt. A konkrét tér- és időbeli határok alkotta világ mellett vagy inkább helyett a regénybeli író fantáziája ezért is igyekszik megformálni azt a szimbolikus világmodellt, amelyik leginkább általános érvényű metafizikai problémák felvetésének tereként funkcionálna. Mint Kafka regényeinek