Elmentek a fák… / Mikola Anikó Holtágsirató című kötetéről*

„Nyelvek mondják ki utolsó szavukat” – idézi Lénárd Sándort Mikola Anikó, és e sorok írója úgy érzi: Mikola Anikó verseiben ezek az „utolsó szavak” visszhangoznak. Ami pedig visszhangzik, az nem lehet a semmi, más szavakkal: az elmúlás nem végérvényes pusztulás. E visszhangzó titok megértésére, „lefordítására” többen (Tőzsér Árpád, Bábi Tibor, Szentmihályi Szabó Péter, Szeberényi Zoltán, Zalabai Zsigmond stb.), de korántsem elegen tettek kísérletet, legu-tóbb a jelen írás apropójául szolgáló, a Holtágsirató című, Versek, versfordítások, vallomások, interjúk. 1963–1996 alcímű gyűjtemény szerkesztője, Tóth László.
A verseket, versfordításokat, vallomásokat és interjúkat közreadó tisztelgő kötet, talán épp a sokműfajúság, a több-szólamúság ereje révén, valósággal meg-idézi, jelenvalóvá teszi a szerzőt. A szavak mögött gondolatok, a versek mögött tapasztalatok rejlenek. És Mikola Anikó mögött is föltűnik Valaki, Aki minden versben, minden elgondolt, leírt és elhallgatott szóban is ott van: „Előled én Uram – Hozzád menekülök.” Kerülgetik egy
mást, folyvást egymás körül keringve. A költő kategorikus: visszavonja a reményt, bezárkózik, megszámlálja a magány napjait, befelé él, befelé tágul, és haldoklik. Mintha nem akarná, hogy legyen ereje a holnaphoz. Mintha csak félig mondta volna ki az igent a létezésre. Az igen másik fele a gyanakvás. A fenntartó hit, a kíváncsiság. Az igen másik fele a költészet.
Mikola Anikó költészetének egyik üzenete, hogy a költészet, a vers a meg-ismerés eszköze. „A költészet […] szent dolog, amit nem szabad lerángatni a sárba” – vallotta a költő. Mégis, a költészet az, amely leereszkedik az emberhez: „… a költészet nem olyan erős, hogy megváltsa a világot, de annyira nem erőtlen, hogy az egyes emberben ne tudna feléb-reszteni valamit.” Valamit abból a világból, amelyre a mitológiák, a mesék és a hitből feltörő zokogások emlékeztetnek, nagy ritkán, egy-egy évszázad elvetemült szülötteinek megfáradt siratóiban, akik hangja még visszhangozik a tenger hullámaiban, a hegyeket megtartó sziklákban, és a hasadékokban megpihenő fénysugarakban. Talán ennek a siratónak a visszhangja vonzotta Mikola Anikót a kubai, illetve a dél-amerikai költészet vidékére, ahol csakugyan megigézte (a) „valami”. Talán ezek a sorok: „Ez az iszonyú sikoly / a vizek fölött / a megégett éjszaka / sikolya volt”; vagy az a négy sor, melyre a fordító bevallottan is büszke volt: „Anynyit sírtam /, kúttá lettem. / Hűs forrásom enyhet ad, / csillapítja szomjadat.” Hogy Mikola Anikó költői világát a költészet egészére való nyitottság teljesíti ki, mutatja, hogy versfordításainak a saját alkotásait közreadó kötetben adott helyett.  
A költészet nem csak a távoli visszhangok irányába igyekszik, a költészet a hétköznapok sáros, elnehezült történéseiben és történeteiben is megmutatkozik, borzongat, magyaráz. A költészet tudatja: nincs este és nincs hajnal, pillanat van, hívjuk bárhogyan, pillanat, amely mindig a következő, amely nem marad meg, hiába számoljuk, nem halmozódik, elnyeli a mögöttünk táguló végtelen, melyből vétettünk. „Takarjuk le a tükrök szemét / és gyászoljuk el ezt az új napot.” Ha minden újabb nappal rövidebb az élet, akkor az élet: halál. Találomra keresgéljük a kiutat, de a holtágak visszavezetnek a folyóba, a tengerbe, a földbe. A folyó újból kibocsát, a folyó megbocsát, a maga képére és hasonlatosságára formál. Aláfolyunk. „A szél veszett pásztora / tereli vissza medrükbe / a fény kiáradt hullámait”; „Bár tudnék utat / hol köd nem járt előttem / kaput / mely nem a tegnapra nyílik”. Hullunk az időben. A szem függőlegesnek látja esésünket, és látni véli, amint elkap a szél, és tengerbe dob. Egyedül a költészet tudja: mozgásunk vízszintes, hideg és fájdalmas. „Halottainkkal barátkozunk”, „Bűnhődésünk most már véget érhet / Készül titkon a ha-lotti ének”. Ködhullákat temető szélben, a magány hetedik éjszakáján, hogyan ne félni? Hideg képek, betűikben is didergő szavak, de miért a félelem? Csak azok félnek, akik bevallják félelmüket? Aki nem fél, az mind hisz? „A szél máglyát rak fehér / galambok tollaiból” – ilyen lehet a havazás a vak szemével. Talán e sorok számára nincs hely a nap alatt? Miért egyhangú, miért drámai az a költészet, amely a halállal tölti az éjszakáit? „A táj / reggelre kelve oly halott / és oly konok / mint tűzvész után / a kiégett templomok.”  
Poétikai felismerés az is, hogy a vers nem ragad követ, és nem hajol meg. Meg-áll. Szembenéz. Hallgatja a holtágak erőltetett kapaszkodását a futó föld kebelén; hallgatja az ásító tövises iglic pana-szát, és útjára ereszti az ördögszekeret. Látja, hogy már csak a tétova léptek érzik az ösvényt; érzi, hogy már a fájdalom sem fáj; fél, hogy köpenye alatt az éjszaka kést rejteget. „Égre emelt karú fák kiáltsatok / Ne engedjétek elszállni a napot / […] Ki tudja feléb-redünk-e holnap?”
Magához köti-e az alkotó, a nyelv, a táj, a Vág és a Garam ezt a költészetet? Csak ott, ahol a költő lecövekeli a verset. Néhány verset. Amikor nem tudott oly messzire menni, hogy ne érezze a világot, a világot, ahol Károli tanította beszélni, élni, elhagyni, lemondani. És fohászkodni: „Uram / Válts meg a kései haláltól / A mozdulatlan / csendes korhadástól […] Zárt ajtók előtti várakozástól.” És volt, hogy a vers egészen leereszkedett, mint a telihold, mint a remegő ártérben a vadkacsa, mintha búcsúzni akart volna. „Ezen az éjszakán / sorsára hagytátok / az embert.” Miért hallgatott el ez a költészet, ha nem tudott mihez kezdeni a szókkal „kik torkomban feküsznek / keresztben / mint a szálkák”?
Mikola Anikó úgy vélte: „eltékozoltuk a költészetet”, ám a Mikola Anikó-versek erre csakugyan rácáfolnak. Nem
tudjuk meg, „mily titok szállt a / sírba le”, mert „a folyók / nem mindig érik el a tengert”.  Mert a látásunk homályos, mert nem lehet „hazának nevezni / ezt a maroknyi földet”. Erre is a költészet tanított meg.
(Madách-Posonium, Pozsony, 2011)

IANCU LAURA