Follinus Anna versei

Kontempláció

        Rétegeket halmozol magad köré,
        és közöttük keresed a végtelent.
        Behurcolsz fát, madarat, verset,
        hogy e magányban osztozzanak veled.

        A költő: néma látni akarás,
        a szem tudatos küszködése –
        nem torpan meg a tárgy felületén,
        csak vár és vár, míg kivetül a mélye.

A tékozló fiú hazatérése
                            Hommage à Rilke

        A magány végül mindig véget ér.
        Hiába mennél tovább, hol idegen tájak várnak,
        hol más rajzolata van a rezgő fáknak
        – mert más szél fúj, ágaik szemedbe vágnak –,
        bármelyik útra lépsz, az visszatér,
        visszavezet oda, honnan indultál.
        Szomjadat nem olthatod, csak annál a kútnál,
        mely kertedben áll, s csak téged vigasztal.
        Hiába tudod, hogy ott mindent beterít
        a végtelen sötétség, mint egy fekete angyal –
        hiánya mégis hatalmába kerít,
        s bár még haza sem értél, máris marasztal.
        Benned lüktet, mióta megszülettél,
        ha nem így volna, nem lenne benned idegenség
        más tájakon, s nem mérnél mindent hozzá.
        Igazán csak azt érted, ami ott van,
        a fákban, a csöndben, mámorodban –
        hangodat egyetlen nyelv sem visszhangozná.