Mislay Edit – Hangok útvesztőjében / Beszélgetés Lacza Évával

Lacza Éva kellemes, megnyugtató hangját több évtizeden át hallhatták a Szlovák Rádió magyar adásának – a mai Pátria – hallgatói. Riportjai, beszélgetései sokak számára maradnak emlékezetesek. Születésnapja alkalmából életéről, harminckilenc évig tartó rádiós munkájáról beszélgettünk.

– Kerek születésnapod ünnepled szeptember 11-én…
– Nyugodtan kimondhatod, hogy a hatvanadikat, valóban szép kerek.

– A sors különös véletlene folytán tíz év óta ehhez a naphoz egy tragikus esemény kötődik. 2001. szeptember 11-én szintén kerek születésnapod volt. Hogyan emlék-szel rá vissza?
– Akkor még a Szlovák Rádió magyar adásában dolgoztam, aznap Görföl Jenő volt a hírszerkesztő. Már délelőtt elkezdtünk ünnepelgetni. Közben-közben megjelent Jenő, hogy valami történt… és fokozatosan jöttek a hírek a terrortámadásról. Volt kollégáim, akikkel együtt dolgoztam, a mai napig emlegetik. Furcsa érzés, hogy azóta az újságok címlapjairól minden évben öles betűkkel vág a szemembe a dátum: szeptember 11. Nem sokon múlt, hogy később, 2007-ben egy másik szomorú esemény is beárnyékolja. Apukám [Dénes György költő – M. E. megj.] szeptember 14-én halt meg szegény. Azóta ez is mindig eszembe jut a születésnapomon, hiszen ekkortájt megyünk Gömörbe, a sírjához.

– Idén, hosszú évtizedek után, nem a Szlovák Rádió magyar adásában ünnepelsz.
– Azóta, hogy 2009-ben, sok kollégával egyetemben, megkaptam a felmondásomat, sok minden történt a rádióban. Akkor a középhullámú sugárzást, anyagi okokra hivatkozva, leállították csaknem három hónapra, és ezzel a hallgatók jelentős része már nem tudta hallgatni a műsort. Régi rádiósként úgy érzem, ez hatalmas veszteség volt, és sok hallgatót elveszítettünk. Mert képzeld el, ha egy napilap két hónapig nem lenne kapható egyes régiókban vagy helyeken. Az olvasottság szempontjából katasztrófát jelentene. Nem tudom, hogy ezt a kiesést sikerült-e azóta pótolniuk. Annyit tudok, hogy vannak területek, ahol ma sem lehet hallgatni a magyar adást. Ezt csak azért említem, mert a sors fintora, hogy én sem tudom fogni ott, ahol lakom. Arra pedig se időm, se energiám, hogy csak azért üljek a számítógép, az internet mellett, hogy hallgassam. Én, aki gyerekkoromtól hallgattam a magyar adást, lassan három éve nem tudom fogni. Van persze ennek számomra jó „hozadéka” is: nem voltak „elvonási tüneteim”.

– Jártál azóta a rádióban?
– Voltam bent párszor, inkább csak azért, mert meghívtak ebédre, az üzemi étkezdébe, amely kellemes hely, hajdanán a régi kedves kollégákkal ott szusszantunk egyet, s beszéltük meg ügyes-bajos dolgainkat.

– Nem hiányzik az a munka?
– Most már nem annyira. Mindenesetre jólesik, hogy ma már itt-ott készíthetek a rádiónak műsort. Köszönet érte.

– Pedig ha úgy vesszük…
– …igen, ott töltöttem az egész életemet, egy híján negyven évet. Nagyon színes, sokrétű munka volt, és én ott mindent csináltam.

– Kis túlzással azt is mondhatnánk, a rádióban nőttél fel, hiszen édesapád ott dolgozott, és te bejártál hozzá.
– Amikor elsős lettem, a magyar iskola még a Zoch utcában volt, egy kerítés választotta el a rádió hajdani sárga épületétől. Tanítás után szinte mindig bementem apuhoz, aztán este együtt mentünk haza. Aztán az iskola átköltözött a Duna utcára, akkor már ritkábban jártam be. Emlékszem, mindig kint álltam, és vártam aput, mikor jön értem. Mindig órákat késett, mert sok dolga volt a rádióban.

– Ott álltál érettségizett diákként, és a rádióba mentél. Magától értetődő volt, hogy követed édesapádat a rádiós pályán?
– Nem. Véletlen volt. Magyar–történelem szakra szerettem volna menni az egyetemre Pozsonyban, de ilyen szakpárosítás akkor éppen nem nyílt, ezért Nyitrára jelentkeztem, más szakra. A mi korosztályunk, az 1951-esek iszonyatos sokan voltunk, így hiába érettségiztem tiszta egyesre, hiába csináltam meg a felvételi vizsgát, helyszűke miatt nem vettek fel. Akkoriban, az 1970-es évek elején nagy „tisztogatás” volt a rádióban, de nem csak ott, mondhatnánk, hogy az egész országban. Az alkalmazottak egyharmadát elküldték a rádióból is. Magyarokat, szlovákokat egyaránt. Mi, frissen érettségizettek, mit is tudhattunk akkor arról, hogy miért? Szinte semmit.
    Nos, szükség volt a fiatalokra a rádióban is. Apám búsan ment be egyik nap, és mondta az akkor még csak megbízott főszerkesztőnek, Jakál Istvánnak, hogy nem vettek fel az egyetemre. Ő azonnal szólt, hogy hiszen most fiatalokat keresnek, menjek be, három hónapos próbaidőre felvesznek, aztán meglátjuk. Sok fiatal volt, aki abban az időben egyenesen a középiskolából került a rádióba. A szlovákok rengetegen voltak, jó néhányukból kiváló rádiós lett. Nekem annyi előnyöm volt, hogy ismertem a közeget, gyerekkoromban rendszeresen hallgattam a rádiót, emlékszem Nagy Jenő riportjaira, meg apu is sokat mesélt a munkájáról, de ez nem volt szempont. Abban az időben rajtam kívül még sok fiatal került a magyar adáshoz – zömében középiskolát végzettek, de friss diplomások is. Voltak, akik ott maradtak hosszú éveken át (Kamocsai Imre, Hominda Katalin, Nagy Ildikó, Lovász Judit, Szakál Júlia, Havasi Péter, Polák László, Papp Sándor, Bárdos Ágnes, de említhetném Lelkes Júliát is, aki korábban érkezett), voltak, akik pályát módosítottak, ami azt jelentette, hogy eredeti hivatásukhoz tértek vissza.

– Mivel kezdődött a rádiós munkád?
– Végig kellett járni a szamárlétrát, először a hírszerkesztőkhöz osztottak be. Telexgépen jöttek a – természetesen szűrt – hírek, azokat kellett figyelnem, apró híreket kellett fordítanom néhány hétig. Kezdetben szokatlan volt. Aztán átküldtek a Napi krónikába, de az sem élőben ment. Ebbe a műsorba kellett kis hangos anyagokat felvenni és megvágni. Abban az időben nem nagyon szerették az élő műsorokat.

– Mikor szólaltál meg először az éterben?
– Rövid időn belül, körülbelül másfél hónap múltán.

– Kipróbálták azt is, „rádiós hangod” van-e?
– Igen. Az nem olyan bonyolult. Beültettek a stúdióba, voltak rendezők, akkor Klimits Lajos meg Galán Géza, meghallgattak, azt mondták, nincs gond, nincs beszédhibám, tűrhetően hangsúlyozok. A fiataloknak szerveztek beszédképzést is. Monoszlóy Dezső első felesége, Éva sokat olvasott fel a magyar adásban, ő tartott nekünk beszédtechnikai képzést. Arra emlékszem, hogy meglehetősen teátrális volt, de azért meg lehetett ezt-azt tanulni. A rádióban akkortájt nagyszabású egyéb képzéseket is tartottak a fiataloknak – magyaroknak, szlovákoknak együtt – például műfajelméletből és a rádiós szakma gyakorlati kérdéseiről, ami hasznos volt.

– Mi következett ezután?
– Az első kis feladatok. Beosztottak valamelyik idősebb, tapasztalt kollégához, beültünk a kocsiba, és mentünk. Iskolákba, kórházakba, szövetkezetekbe. Ez utóbbi azért volt érdekes, mert én akkoriban, városi gyerekként, némi túlzással szólva, nem tudtam megkülönböztetni a kukoricát a napraforgótól. Persze, ezt most viccből mondom. Rengeteg helyen megfordultam, nagyon színes volt ez a munka, és sok mindent meg lehetett közben tanulni. Rövid idő múlva egy ifjúsági műsort bíztak rám, meg gyermekműsorokat. Részben ott is meg volt kötve az ember keze, mert aki azt hiszi, azt lehetett csinálni, amit akartunk, az téved. Néhány dolgot azért keresztül tudtam vinni, és ezt-azt be tudtam a műsorba csempészni. Végigjártam például a magyar ifjúsági klubokat a pozsonyi József Attila Ifjúsági Klubtól a brünni Kazinczy Ferenc Diákklubon át a prágai Ady Endre Diákklubig; ezek annak idején szabadabb légkörűek voltak, ami szálka volt egyesek szemében. Később ellátogattam az ifjúsági táborokba is, bár az ott készült anyagokat sem volt egyszerű kiengedni az éterbe, mert azokat is „fokozott figyelemben részesítették”. Természetesen jöttek a kötelező feladatok is, amikor el kellett menni egy-egy szaktanintézetbe, ahol a diákok között rettentő nehéz volt olyan riportalanyt találni, aki legalább egy értelmes mondatot tud mondani magyarul.

– Kitől tanultad meg a rádiós műfaj egyszeregyét?
– Apám, akit nagyon szeretek, a szomszéd irodában ült, ez biztonságérzetet adott. Kezdetben, ha valamit nem tudtam, bementem hozzá, hogy „apu, figyelj…”, ő meg rendszerint közölte velem, „most nem érek rá, menj, kérdezd meg valakitől”. Amikor kezdőként a rádióba kerültem, csupa idősebb kolléga vett körül. A fiatalabbak egyike Szabó Tibor volt, akinek csodálatos orgánuma volt, sem előtte, sem azóta nem volt szebb hangú bemondó a rádióban, talán Hostock Istvánt leszámítva, aki az 1950-es években dolgozott ott, és nagyon művelt ember volt. Szabó Tibor enyhén szólva nem volt fenomén, de a hangja sokakat megfogott. Mindenkitől felcsipegettem valamit. A tragikusan elhunyt Nagy Árpáddal gyakran küldtek riportútra Gömörbe, mert gömöri volt, aminek nagyon örültem, hiszen én is onnan származom. Főleg szövetkezeti riportokat készített. Alig néhány hete voltam a rádióban, amikor az egyik csallóközi utunkon egyik faluból a másikba tekeregtünk, egyszer csak bevitt az egyik szövetkezetbe, hogy „Éva, akkor itt most csinálj valamit!”. Abszolút kezdő voltam, s mivel összevissza járogattunk, arra sem volt időm, hogy megkérdezzem, akkor éppen hol vagyok. Tehát rögtön az elején ki kellett találnom, hogyan kell a riportalanytól megtudni, amit nem tudok.

– Közben távúton történelem–filozófia szakon is elkezdtél tanulni a Comenius Egyetemen.
– Egyrészt követelmény volt a rádióban az egyetemi végzettség, másrészt rájöttem, hogy elvégezhetem távúton is. Négy évet fejeztem be, de aztán minden összejött. A rádióban rengeteg volt a munka, közben férjhez mentem, megszületett a fiam, lakásunk nem volt, a szüleimnél laktunk, zsúfoltság, rohanás. Nem igazán voltak ideálisak a körülmények a tanulásra. De nem ez volt a fő ok. Hanem hogy német nyelv-ből is vizsgáznunk kellett, hiszen a történészeknek német okiratokat is olvasniuk kell. Én addig nem tanultam németül, a középiskolában az angol volt a kötelező. Hiába könyörögtem, hadd vizsgázzak magyarból, nem egyeztek bele. Ráadásul rémtörténeteket hallottam a vizsgáztató tanárról, szóval azt mondtam, kész, vége! Ha legalább kirúgtak volna… Később megbántam, de sosem volt elég időm, hogy újra elkezdjem.

– Ha visszatekintesz csaknem négy évtizedes rádiós pályádra, számodra melyek a legfontosabb fejezetek?
– Például a Vándortarisznya című műsor az 1980-as évek második feléből. (Természetesen továbbra is készítettem az ifjúsági műsort, meg sok minden mást.) Akkoriban került a figyelem középpontjába a néprajzi értékek óvása, mindenhol falumúzeumok alakultak, sokat foglalkoztam ezzel a témával, számos, ősi népi mesterséget űző embert szólaltattam meg. Abban az időszakban ismerkedtem meg személyesen azokkal a korosztályomhoz tartozó írókkal, költőkkel, képzőművészekkel, színészekkel és sok más értékes és érdekes fiatallal, akik Pozsonyon kívül éltek. Ezeket a beszélgetéseket az ifjúsági műsorokba csempésztem be, de mindig megmorogták a feletteseim, ugyanis a Szlovák Rádióban az volt a szabály, hogy a felettesnek minden műsort hallania kell.  Bevallom, nem tudom, ma hogy működik ez. Külön szerencsém, hogy politikai műsorokat sosem kellett szerkesztenem, bizonyára érezték a mindenkori főnökeim, hogy ehhez a területhez nincs affinitásom.

– Soha semmilyen anyagod nem keltett botrányt?
– A botrányosnak számító anyagok nem mehettek az éterbe, mert előtte mindent meghallgattak. (Persze előfordult, hogy valaki meglehetősen illuminált állapotban olvasott be valami műsorajánló-féle szöveget, és nem vették észre előtte. Nem politikai jellegű anyag volt, de ebből is volt egy kis dörgedelem. Ilyen dolog azonban nem volt főbenjáró bűn.) Velem is sokszor előfordult, hogy behívattak, és közölték, kivágatnak részeket a műsoromból, és figyelmeztettek, hogy nem „jó” a téma. Az is megtörtént sokszor, hogy feljelentettek, ami kellemetlen dolog volt mindig. Jellemző példaként említhetném az 1980-as évek második feléből, amikor már az irodalmi műsorokat készítettem, s volt egy évfordulós anyagom Eötvös Józsefről, hogy megdorgáltak a téma miatt. Akkor az volt a szabály a rádióban, hogy a forgatóköny-veket minimum három nappal a műsor felvétele (nem a közvetítése) előtt le kellett adni, hogy a főnököknek – volt, amikor négy db kisebb-nagyobb főnököm volt egyszerre – legyen idejük elolvasni őket, és engedélyezni a felvételt. Nos, a főszerkesztő, tanulmányozván a szöveget, behívatott, és megdorgált, hogy sok a szövegben a mindenféle régi magyar gróf. Már úgy volt, hogy másik műsort kell készítenem, amikor mentő ötletem támadt, mondván, hogy a Magyarország 1514-ben című Eötvös-műben Dózsa György is szerepel. Erre az illető megnyugodott, mert Dózsa (szegény!) akkoriban „jó káder” volt, s így zöld utat kapott a műsor.

– Megvannak még a régi műsoraid szalagjai?
– Szalagjaim nem, a felvételeim. Van egy rossz tulajdonságom, gyűjtögetek mindent, hogy biztosan jó lesz még valamire, otthon is mindenféle cetliket őrzök, amelyek néha „ellepnek”. 1985-ben, amikor a rádió a Zoch utcáról a Mýtna utcai „piramisba” költözött, tíz hónapig betegállományban voltam. Mondtam apámnak, figyelmeztesse a kollégákat, ne vesszen el semmi, mert a szekrényem tele volt régi felvételekkel, de 90 százaléka odalett a költözés során. Ettől függetlenül módszeresen gyűjtöttem tovább a hanganyagokat, már csak azért is, mert a Bibliotheca Hungaricát megalapító Zalabai Zsigmond is erre biztatott.

– És mi a következő fejezet?
– 1990 után minden megváltozott. Sokkal több lett az élő adás. Akkoriban sugároztuk a Pavilont meg a szombati négy és fél órás élő műsort, amelyet többen ké-szítettünk: Haraszti Mária, Tóth Erika, Hritz Júlia és én. Iszonyatos sok munkát igényelt, de szerettem, mert érdekes volt, a legkülönfélébb színes anyagokat be lehetett hozni a műsorba, élőben, azonnal. Voltam dramaturg, készítettem nyelvművelő műsorokat is, orvosi tanácsadót, folytatásos regényt, nyilvános műsorok forgató-könyveit, mindent, amit el tudsz képzelni, és, ami nem mellékes, az embernek technikailag is a helyzet magaslatán kellett állnia, tudni kellett vágni ollóval, mechanikusan, stúdiómagnón és digitálisan is.

– Édesapádtól „megörökölve” évekig készítetted az irodalmi műsort. Létezik olyan hazai szerző, akit nem szólaltattál meg?
– Biztosan akad, de gyakorlatilag mindenkivel beszéltem, akinek akkortájt megjelentek kötetei, de a kezdőket is kérdeztem olykor, mert azt tartottam, hogy „minden virág virágozzék”. Az emberben persze kialakul egyfajta értékrend, tudja, kik azok, akik értékes műveket tesznek le az asztalra, akikre mindenképpen oda kell figyelni, de mindig azt az elvet követtem, hogy minél többen megszólalhassanak, s ha lehet, minden fontos rendezvényen ott legyek, ahonnan nemcsak beszélgetéseket hoztam, hanem hangképeket is.

– 2008-ban két kitüntetést is kaptál: a Posonium Irodalmi és Művészeti Díj Szülő-föld Díját és a Mikola Anikó-díjat.
– Annak idején készítettem egy sorozatot a rádióban a pozsonyi irodalmi kávéházakról. Persze csak halvány visszfénye volt az itteni kávéházi élet annak, ami a nyugatosok korában volt Budapesten, de ez is egy adott korszak lenyomata volt. Sajnáltam volna, ha a múltnak ezek a kockái elvesznek. Ehhez jöttek még további interjúk, s belőlük született meg a Jelek a porban két kötete. A Szülőföld Díjat ennek köszönhetem. A Mikola Anikó-díjat pedig Haraszti Marinak és Csanaky Eleonórának. Adhatták volna másnak is, mert voltak rá érdemesült emberek, de másodikként rám gondoltak.

– Különösnek tűnik, hogy 2008-ban két díjjal is elismerték a munkádat, s egy évre rá elbocsátottak a rádióból.
– Az emberi lélek kifürkészhetetlen… Ami külön érdekes, hogy néhány hónappal az elbocsátásom előtt is hoztam a Szlovák Rádiónak egy gyönyörű díjat, a kisebbségi médiák nemzetközi kárpátaljai fesztiváljáról. Annak idején a rádió vezérigazgató asszonya elrendelte, hogy mindenkivel, aki a rádiónak díjat hoz, interjút kell készíteni. Így a rádió egyik szlovák riportere hosszabb beszélgetést készített velem, külön pénzjutalmat is kaptam az igazgató asszonytól. De nem ez a lényeg. Hanem, hogy ugyanabban az időben átszervezés címén elküldték Molnár Lászlót, aki gyerekkorától rádiós volt, Tóth Erikát, aki nagyon keményen beleásta magát az oktatásügybe, Molnár Juditot, aki kiváló volt a híradásban, Neszméri Rózát, aki ko-rábban parlamenti tudósító volt, Havasi Pétert, aki akkoriban súlyos betegséggel küzdött, Horváth Katalint, akinek a zenei szerkesztők közül egyedüliként volt felsőfokú zenei végzettsége s az egész zenei archívumnak kiváló ismerője volt.

– Két év után fájó pont ez még az életedben?
– Nem. Egyébként sem ért meglepetésként, mert régebben is voltak elbocsátások a rádióban. Azzal a különbséggel, hogy a korábbi években a leépítések miatt küldtek el embereket, és az egész rádiót érintette. Egyszerűen megadták a minden rádiós „egységre” egyformán vonatkozó százalékszámot, és kész. A mi elbocsátásunk nem felsőbb „ukázra” történt, nem a szlovákok ötlete volt, hanem a magyar adásból indult ki. Ami engem akkor személy szerint meghatott: a szlovák kollégák együttérzése. Bevallom, kicsit meg is lepett, és jólesett.

– Tavaly jelent meg a Madách-Posonium kiadásában újabb „rádiós” könyved, a Beszélgetések múlt időben, amely memoár jellegű, illetve nem egészen, hiszen viszszamész benne az első Csehszlovák Köztársaság idejébe is.
– Kezdjük ott, hogy a könyvet Tőzsér Árpád „rendelte” tőlem, és elmondta az elképzeléseit is. Én korábban már elkezdtem írni a magyar adás történetét regényes formában, a Nap Kiadónak szántam. A kiadó igazgatója, Barak László azonban nem kapott támogatást a könyvre, így félretettem. Amikor Tőzsér Árpád megrendelte tőlem a könyvet, elhatároztam, hogy ezt a már meglévő anyagot is beleveszem, és interjúkkal egészítem ki. Kicsit szégyelltem is utólag a dolgot Barak előtt, de tisztáztuk. Árpád meg volt elégedve, megdicsért, és nekem sokat jelent a véleménye.

– Van a pályáról olyan meghatározó élményed, amelyre visszagondolva úgy érzed, „emiatt érdemes volt”?
– Nem vagyok teátrális típus. Voltak persze pillanatok, például ha kitaláltam egy műsort, s a hallgatók betelefonáltak, hogy tetszett, az jó érzés volt. Vagy, amikor az 1990-es években rengetegen hallgatták az adást, és mi, rádiósok, ha valahová telefonáltunk, és bemutatkoztunk, mindenhol ismerték a nevünket.

– Születésnapodra mit kívánsz magadnak?
– Épp azon gondolkodtam, megünnepeljem-e egyáltalán. Nem szeretek ünnepelni. A születésnapokat sem szeretem.

– Mit szeretsz?
– A virágokat, a földet túrni, ha van hol. Újabban pedig, vagy másfél éve, olajképeket festek. Tihamért, a férjemet is megörökítettem egy óriási képen.