„Ne hagyjak szót kimondatlanul”

Rácz Boglárka Ahová meg nem érkezünk című verseskötetéről
Rácz Boglárka első verseskötete Ébredések küszöbén címmel a pályakezdő költőket és írókat bemutató Start Könyvek 18. darabjaként jelent meg 2008-ban az AB-ART Kiadónál. A huszonkettedik életévét éppen csak betöltő leányka ekkor a budapesti Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola hallgatója volt, s verseit elsősorban a Szőrös Kő hasábjain olvashattuk.
A bemutatkozó vékonyka kötet ötvenkét verse egy rokonszenves, önmagára és a világra rácsodálkozó, a „nagybetűs élet kapujában” álló fiatal lélek nap-lójegyzetei. A központozás nélküli, szabadon tördelt sorok hűvös esőként záporoznak az olvasó retinájára. Gyakori témája ezeknek a verseknek az érkezés és az indulás élménye, bolyongás a nagyváros utcáin, az évszakok váltakozása, a hóesés, az egyedüllét. Kicsit szomorkás film snittjeit látjuk, „átjajdulunk a reggeleken”, várunk valamire, ami nem érkezik meg, majd „dermedt pupillákkal / elnyúlunk a mozaikká zúzott / térben”. Ezekben a versekben gyakran hajnal van, vagy éppen tél, a nyár bizony ritka vendég. A versben megszólaló én a világot nézi, de valójában önmagára figyel („ne zavarjatok addig / míg be nem következik / a megérkezés // ne keressetek állomások / zajában / önmagamhoz vezet e hangtalan / /átkelés”). Az ígéretes pályakezdésről tanúskodó, hibátlanul megírt, szűkszavú opusok hitelesen tudósítanak lelki rezdülésekről, útkeresésről, ma-gányról, hitről, s nem utolsósorban a költő tehetségéről.
A valódi „megérkezésről” azonban már a tavaly év végén napvilágot látott Ahová meg nem érkezünk című második versgyűjteménye tanúskodik. A fekete-fehér borító, a rajta látható úttestre letett, telepakolt bőrönd is sejtetni engedi, hogy a versek vezérfonala ismét az „utazás” lesz.
A jelzett kötet méreteiben nem túl nagy, zsebkönyvnyi méretű, talán hogy (stílusosan) egy utazásra is magunkkal vihessük. A keményborítós, szemnek is kívánatos kiadvány kellemes meglepetéseket tartogat. A legszembetűnőbb a kötött forma megjelenése, ami a költő eddigi világát, világlátását is kissé átalakítja. Ha az előző könyvet hideg, apró szemű esőhöz hasonlítottam, amely kellemes borzongást kelt a felhevült bőrön, ez a második az óceánba merülés izgalma. Lát-szólag a régi témák köszöntenek vissza, de a hangmegütés komolyabb, a témák kibontása magabiztosabb, a költői eszköztár gyarapodott, a művek egyike sem tűnik töredéknek vagy naplóbejegyzésnek.
Finom, visszafogott szomorúság hatja át Boglárka világát. Némely verse már-már varázsigének, ráolvasásnak hat: a magányt, a szorongást, a bizonytalanságot, az elveszettség érzését hivatottak elüldözni, amely dolgok bizony végigkísérik/kísértik a könyvet („szóval életemből huszonhárom év / elkobozva, sose talál meg az, aki / keres engem”). Legyen az „novemberi, decemberi, januári vagy februári vers”, az idő múlása, az évszakok változása hiábavaló: mert a lényeg nem változik, nem változhat. Az idő lüktetésében, a nagyváros hömpölygésében az ünnep, a csoda, a megváltás, a találkozás, a hőn áhított lelki kapcsolat, esetleg szerelem megerősödése, kiteljesedése valahogy mindig elmarad, vagy nem úgy történik meg, ahogy az ember várná („térből és időből a történések kihullnak / ami marad az mind kitöltetlen / tested lenyomatai a kényelmes bőrfotelben / belőlük talán majd újrateremted magad”).
Az egyre záporozó emlékek elől per-sze lehetetlen elköltözni, a múltat hiábavaló kísérlet lenne megváltoztatni. Az új lakásban, lépcsőházban is a régi árnyékok fogadják az érkezőt, a léptek visszhangja is ugyanolyan, ugyanúgy csukódik a liftajtó a lépcsőházban, a lámpaernyő mellé képzelt társ hiánya is változatlan („aztán ugyanaz az idő mindig tovább gördül / élni kezd a házban valami megnevezhetetlen / csupa ígéret eleven alkalom / rajzolt vonalaidat tapogatom”). A versek komorságát, visszafogott búját néha egy-egy jól eltalált költői kép vagy hasonlat oldja fel („szemekre szorított hűvös holdtenyerek”; „égitestekkel koccint az Isten”; „falakon penésztapéták rongyozódnak”; „az ég szürke és kopott kardigán” stb.). Ars poeticáját Költészet című egysorosában fogalmazza meg („szólj hogy ne hagyjak szót kimondatlanul”).  Innen olvasva a líra számára öngyógyítás, önmaga és végső soron Isten keresésével azonos. A költeményekben Evlyn Roe legendája is felbukkan, egy-szer verscímmé emelve, máskor pedig egy születésnapi opusban („a volt szerelmem gyakran Evlyn Roe-nak nevez”). Mindez az „utazás” transzcendens jellegére utal, a költő az angyalok által bűnösnek nevezett, az ördögök számára pedig túl jónak tartott lélekkel azonosul, aki örök vándorlásra van ítélve, soha sem érhet hajója kikötőt. A korlátnak támaszkodva a végtelen tengert nézi, s elmélkedik, emlékezik.
A kötet első verse, az Aki elmegy, tulajdonképpen az együl maradt gyermek félelmeit, vívódásait vetíti a papír vásznára („csak a sarki trafikba szaladt le aki elmegy, / csak újság, cigaretta, nem, nem hiszem, hogy / messzebb, hogy a hegyeken túlra // vagy át onnan is valami szürreális / égi kavalkádba, hol színek meg fények / világítják át, hogy onnan pillant a világra”), a kötet záróverse, a Régi vers pedig már beletörődés a megváltoztatha-tatlanba, egy felnőtt szemével vizsgálja, vajon milyen maradandó nyomokat hagy a lélekben egy szakítás fájdalma („…ki számolja a másodperceket, / néha azt hi-szem csak elkerültük egymást, / te vársz ott ahonnan mindig elmegyek”). Ami a kettő között van, az pedig nem más, mint Rácz Boglárka megérkezése az irodalomba.
Rabec László fotói kitűnően egészítik ki ezt a különleges világot. A fény és az árnyék hatásaival játszik el, mintha csak azt sugallná: sötétség nélkül a világosság nem érzékelhető, a kettő egyensúlyát kell megtalálni ahhoz, hogy szemünkkel, szívünkkel, lelkünkkel látni tudjunk, s megmaradjunk embernek.
(AB-Art, Ekecs, 2010)

Z. NÉMETH ISTVÁN