Ács Margit – Mennyire legyen magyar a magyar?

Mi a magyar MOST? (Kalligram, 2011. Szerkesztő: Sándor Iván)
A kötet szerkesztője, Sándor Iván és szerzői – Gyáni Gábor, Bauer Tamás, Halmai Gábor, Pataki Ferenc, Vásárhelyi Mária, Závada Pál, Ungváry Rudolf, Spiró György és Poszler György – számára a „mi a magyar?” kérdést a „most” időhatározó teszi választ érdemlővé.

Amúgy csupaszon a liberális felfogás szerint a népkarakterológia kétes tartományába, primitív babonák és kirekesztő indulatok közé vezet. Sándor Iván az előszavában méltányolni igyekszik az 1939-ben megjelent „ős”, a Mi a magyar?  szerkesztőjének, Szekfű Gyulának és egyik szerzőjének, Babits Mihálynak egy-egy gondolatát, de a címadó kérdést rossznak tartja (Poszler György egy régebbi tanulmányát híva tanúnak); a Szép Szónak az akkori közállapotokra vonatkozó kérdésfelvetését fogadja el érvényesnek, irányadónak, s Fejtőék antológiájának szellemét akarja megidézni.  A 2005-ben Romsics Ignác és Szegedy-Ma-szák Mihály által szerkesztett, és a jelen Kalligram-kötet közvetlen előzményének tekint-hető, ugyanilyen című kiadvány tartalma Sándor Ivánt alig, és – Gyáni Gábor kivételével – a kötet szerzőit egyáltalán nem foglalkoztatta, beérték a személyes és aktuális válaszadás redukált céljával. Ugyancsak Gyáni történelmi aspektusú tanulmányának a kivételével a szerzők a „most” szót a legszűkebb határok között értelmezték, vagyis a 2010-es választások utáni helyzetet kívánták leírni, illetőleg arra reflektáltak. A szerzők többsége az általa preferált politikai oldal vereségére következő érzelmi reakciójának szabad utat engedett, csak töredékük vállalkozott az okok firtatására, racionális tényként kezelve a szavazók válaszát az előző kormányok hibáira, és nem az „eltorzult magyar alkat” égbekiáltó betegségtünetének minősítve a történteket.

No, akkor induljunk ki mi is a „most”-ból, végtére is a kritikának arról kell szólnia, amiről maga a mű szándékozott szólni, s nem arról, hogy a kritikus mit gondol a témáról. Milyen gondok terhelik a mai magyar társadalmat? A Társadalomkutatás című MTA-kiadvány 2011. 1-es számából idézek: „Az értékek tekintetében szakadékok vannak a társadalomban, és a pártszerkezet ezeket képezi le. Csak néhány a vízválasztó kérdésekből: a népességfogyás, a »cigánykérdés«, az eladósodottság, a nemzeti vagyon felélésének következményei, tőkehiány, bizalmitőke-hiány, szellemitőke-hiány, beragadás a rosszul jövedelmező bérmunkagazdaságba, védtelenség a nemzetközi tőkével szemben, energetikai sebezhetőség, a vidék megtartó erejének sorvadása, az értelmiség és az üzleti világ „premodern” szocializálódottsága, ami kivetül a politikai életre is stb. […] Az importált fejlett technológiával dolgozó és a világkereskedelembe, a világ pénzügyi hálózatába bekapcsolódó szektorokba azonban a nép tekintélyes része nem tud beilleszkedni. A nép lemaradó ré-sze szaporodik, a fejlődésre képes hányada pedig fogy. Az iskola hanyatlik, és egyre kevésbé működik társadalmi felvonóhídként. […] Ez a modernizáció bizony a luxus és a tömegnyomor kettősségének latin-amerikai útja.” (Részlet Lovas Rezső fizikus, akadémikus Modernizáció, rendszerkorrekció és a magyar jövő című vitacikkéből.)

Az idézett társadalmi diagnózist nem társadalomtudós írta, hanem egy, a témában amatőr, de felelőssége tudatában lévő magyar értelmiségi. Nyilvánvaló, de azért kiemelem: konzervatív létére semmiféle illúziót nem dédelget a magyarság történelmi érdemeiről, az Isten kalapján lengedező árvalányhajas bokrétáról, nincsenek hagymázas álmai a rendkívüli magyar karakterről, nem dugja homokba a fejét a kemény igazságok elől, sőt, talán még el is túlozza őket, amikor farkasszemet néz velük. Önsajnálattal sem vádolható. Márpedig a Kalligram-kiadványban vissza-visszatérő evidencia, hogy a magyar nem hajlandó reálisan felmérni a helyzetét, sem a múltbelit, sem a jelenlegit, nacionalista kultuszokat ápol ahelyett, hogy integrálódna a fejlett világba. Nos, vagy durva általánosítás vétkébe estek az érintett szerzők, vagy pedig Lovas Rezsőt ott Debrecenben, s azt a számos honpolgárt, ellenzékit és kormánypártit, aki hozzá hasonlóan gondolkodik, nem tekinthetjük magyarnak a szóban forgó definíció alapján.

De ez csak a jelentéktelenebb fele annak, amit demonstrálni akartam a szövegrészlettel. Inkább arra a kontrasztra hívnám fel a figyelmet, amely a kötet által felölelt problematika szűkössége és a Lovas Rezső drámai felsorolásában szereplő mai „sorskérdéseink” súlya, átfogó összefüggésrendszere között van. A kötet szerzői közül csak Bauer Tamás, a szociálpszichológus Pataki Ferenc és Spiró György látóterében szerepel néhány az imént felsorolt, szorongató kényszerek, örökölt adottságok közül, ők a közelmúlt hatását és a világkörnyezet „diktátumait” elemezve a magyar lakosság állapotát írják le (a maga helyén természetesen ismertetem majd, hogy miként – korántsem mindig tetszésemre – teszik ezt). A többi szerző látóterét teljesen betölti a médiatörvény- és az alkotmányozás-vita, és a Jobbik égig növelt árnyéka – amelynek sötétjében Orbán Viktor lapul ugrásra készen, vezéri pózban. Ilyen esetben nincs sok értelme a könyvkritikának, hiszen ízlésről kár vitatkozni – érvényes ez a politikai ízlésre is. Nem is szívesen fogtam e recenzió meg-írásába, hiszen roppant provokatív a szerzők névsora az adott cím alatt: csupa bal-liberálisként elhíresült író, közszereplő. Azt is kissé kínosnak tartom, ha nemzetstratégiai esszégyűjteményt állítanak össze csupa jobboldalon jegyzett tollforgató részvételével, de olyankor az egyoldalúságot némileg menti, hogy nemzetstratégián a liberális elmék nem szoktak rágódni. A „Mi a magyar most?” kérdés viszont bárkinek feltehető, s hogy konzervatív szemléletű szerző nincs a kötetben, tüntető jellegűvé teszi az összeállítást: na, most mi beszélünk a magyarságról, mi, akiket nemzetietlennek, hazaárulónak szoktak minősíteni a jobboldalon. Az ilyen kihívásra könnyen rossz választ ad az ember. A balga kritikus meghatódhat: lám-lám, ha a magyarok magyarságtudata szálka is a szemükben, az országért aggódnak, magukénak érzik. Holott nincs ebben semmi megható, a címben feltett kérdés másról szól. A másik csapda egy konzervatív kritikus számára, ha újra, mint megannyiszor, kapálózni kezd a mantraként ismételt történelmi bűnlajstrom ellen, sorolni kezdi az ellenpéldákat, a kor és a kontinens kontextusába helyezi a magyar történelmet – mert ezzel a „diskurzus” irányítását óhatatlanul átengedi a támadó félnek, és ki se tud jönni a defenzív magyarázkodásból. Ráadásul kívülről, a recenzens pozíciójából beszélne bele a kiadvány tartalmi szövetébe, ami a szakmai illem megszegésének számít.  Ezen is mérhető, mennyire hiányzik a kötetből a másféle eszmerend-szerből fakadó vélemény, hogy ne a kritikus képezzen ellensúlyt az egyoldalúságban. A harmadik csapdája a falanx-szerűségnek, hogy a kritikus a demokratikus alapjogok hangoztatását önkéntelenül a liberális ellenzék álcázott fegyverének kezdi tekinteni, holott ezekhez az alapjogokhoz ő is ragaszkodik, és baj, ha elfeledkezne róla.

„Tudatában vagyunk a hiányoknak is – írja Sándor Iván az előszóban. – Voltak, akik nem vállalták a munkát, másokat a terjedelmi korlátok miatt kellett nélkülözni. Hiányoznak az agrárkérdésről, az egyházakról, a közoktatásról szóló munkák.” Az viszont nem derül ki, miféle határidő szorította a kötet létrehozóit, hogy ne várhassák ki, amíg egy, a jelenleginél gazdagabb anyag gyűlik össze. S az sem, hogy eredménytelen felkéréseikkel kiléptek-e az eszmetársi körből.

Az előszó alaptézisként szögezi le a fentebb már említett liberális nézetet, hogy a magyar jellegre/jellemre nem helyénvaló rákérdezni, csak a magyar valóságot lehet – és szükséges is – mindig megvizsgálni. „Mert a jelen megragadható, a jellem pedig csak absztrakt közhelyekben ragadható meg. Nem statikus, hanem dinamikus tényező, nem eleve változatlanul, hanem mozgásban adott” – idézi Sándor Iván teljes egyetértéssel Poszler György „tizennégy évvel ezelőtti nagy tanulmá-nyát”. Elgondolkodom a szerzők magabiztosságán. A jellem tehát azért megragadhatatlan szerintük, mert statikusan értelmezzük. Mi lenne, ha a jellemet is változónak fognánk fel, minthogy valóban változik? Feltéve, ha elfogadjuk, hogy a sajátos körülmények sajátos reflexeket, szokásokat, magatartástípusokat fejlesztenek ki az egyes népcsoportokban, törzsekben, nemzetekben, amelyeket valaha még meré-szeltek jellemnek nevezni, mert nem tudták, hogy a népkarakterológia mind az internacionalizmus, mind a multinacionalizmus majd két évszázada köztünk bolyongó kísértetét erősen bosszantja. Amennyiben pedig létezik valamilyen jellemző magatartásmintázat egy közösségben, miért ne lehetne változásában leírni ezt is? Csak rajta!
Másfelől azonban lelkesen egyetértek Poszler megállapításával, midőn statikus, absztrakt közhelyeknek minősíti a népjellemre vonatkozó előítéleteket, mert számos alkalommal bukkanok a kötetben a bibói „eltorzult magyar alkat” kifejezésre, amelyet a szerzők nem mulasztanak el a nemzet fejére olvasni, miközben az önelégült, duhajkodó, mindenkit lekezelő dzsentroid magyar ember vonásait vetítik az olvasók képzeletének falára a mai, jobbára kishitű, begubódzó átlagmagyar képe helyett. Akkor tehát hiába szögeztetett le, hogy a népkarakter megragadhatatlan, a könyv azt mutatja, hogy az elv hirdetői igenis létezőnek tekintenek egyfajta magyar jellemet, hajlamot, alkatot, amennyiben az „eltorzult”, maradi, rasszista. Hiába szögeztetett le az is, hogy a valós helyzetet kell felmérni megvesztegethetetlen tárgyilagossággal, ha lám, el se jutnak annak vizsgálatáig, hogy milyen is a ma-gyar ember most (az imént már említett szerzők kivételével) és a magyarságról leválasztott „magyar valóság”, s annak is csak egy szűk szegmense, amiről írnak. A magyar ember típusaként megalkottak egy fantommagyart, akihez egy magyargárdistát választottak modellként, meg egyet a magyar őstörténetbe szerelmesedett, ártatlan hobbiíjászok közül. Ennél azért az avítt babonának minősített nemzetkarakterológia életszerűbb, differenciáltabb eredményekre is jutott már.
Sándor Iván előszava a kötet legfontosabb alapelveit fogalmazza meg, de abban is élen jár, hogy aktuálpolitikai véleményét a rangos eszmei állásfoglalás rangjára szeretné emelni. (Thomas Mann figyelmeztető esszécímével, az Európa, vigyázz!-zal játszik el például, amikor az Orbán-kormány részéről fenyegető, feltételezett veszélyekre utal. A témát az ellenzéki újságírók már csontig lerágták, Sándor Iván azt tudja hozzátenni az eddigiekhez, hogy dicséretes realitásérzékkel egy z betűt elvesz az ominózus szókapcsolatból: Európa vigyáz [ránk], tehát legyünk nyugodtak.) Az efféle publicisztikai színvonalú részletekre, mint előre bocsátottam, nem reagálok, csak az általános szemléleti mozzanatokkal foglalkozom. Ilyen például Sándor Iván hivatkozása Balassa Péter egyik tételére (a szerző Vörösmarty-tanulmányából):  [a magyar életgyakorlatban] „Nem a haladás és maradás történeti, külső ellentétéről, hanem strukturális együttállásáról és összeférhetetlenségéről van szó.” A tétel kapcsán a Bánk bán jut Sándor Iván eszébe, amelyben szerinte „nemcsak Bánk nem hallgat Tiborc panaszára, a dráma minden szereplője elbeszél egymás mellett”. És: „…a pufogó hazafias felbuzdulások közepette a saját hibákról a figyelmet örökösen elterelő, a másikra, a másságra irányuló gyanú áradatában fel se tűnik, hogy a magyar irodalom egyik legszebb nőalakja, Melinda: idegen.” Töröm a fejem: kinek nem tűnik fel? Az összeesküvőknek? Akik, ugye, a haladásellenes, önkritika nélküli magyar alkat megtestesítői. De miért volnának a haladás letéteményesei a merániak, akik hódítani, birtokolni jöttek ide, annak rendje és korabeli módja szerint? Csak azért, mert idegenek? És miért tűnne fel Petúr bánnak, hogy Melinda idegen, amikor nem is az, hiszen jó feleségként Bánkhoz, hozzájuk tartozik? Vagy Bánk az, akinek nem tűnik fel, hogy a felesége Gertrúdhoz hasonlóan idegen? Esetleg Katona József nem vette észre, hogy a magyar irodalom legszebb nőalakját egy idegen születésű asszony személyében alkotta meg? Netán az előadás mai nézőinek szól a szemrehányás? Vagy nézzük a másik, összevont szemöldökkel előadott leleplezést, Bánk érzéketlenségét Tiborc panaszára. Ez bizony valóban szívfacsaró jelenete a drámának – és a magyar valóságnak. Ám vajon nem Katona József mutatja fel e meddő találkozás tragikumát? Petúrék érdekszövetségének szűklátókörűségét? Katona József magyar önismerete nem önismeret? (Vicces, amikor épp egy író egy mű teremtett világát tényszerű terhelő bizonyíték gyanánt olvassa megalkotója fejére.) Haladás és maradás nem volt összeférhetetlen a reformkorban, s előtte, utána is volt jó pár nemzedék, mindig volt legalább egy-egy jelentős, meghatározó alakja a magyar művelődésnek és politikának, akik alaposan rácáfoltak Balassa Péter imént idézett tételére. Csakhogy a haladást nem importáruként, a maradást (hagyományt) nem múltba ragadásként képzelték el, vagyis nem abszolutizálták egyiket sem, mint ahogy józan ésszel nem is lehet sem a mindenáron való haladást, sem a kőbe vésett hagyományt világmegmentő alapelvnek tartani. Az új korszakok beköszöntése általában nem nélkülözi a drámaiságot, az elvek, érdekek összecsapását, eskük, fogadott hűségek megszegését, sokszor még az önmagunkkal való szembekerülést sem, s ez nemcsak a magyaroknál van így. A magyaroknál, mint sok hódításnak kitett népnél, talán csak abban rejlett egy plusz, sajátos konfliktusgerjesztő elem, hogy gyakran a hódító (megszálló) haladásként erőltette rá a maga kultúráját, hatalmi technikáit. Annál nagyobb tisztelet jár azoknak a kiválóságoknak, akik össze tudták egyeztetni nemzeti érdekeinket az új és új korok szellemével. Kár, hogy létük nem zavarta Balassa Pétert, s nem zavarja Sándor Ivánt a sommás ítélet kimondásában.

Gyáni Gábor Sorskérdések és az önmegértés nemzeti diskurzusa a globalizáció korában című esszéje, mint jeleztem már, távol tartja magát az aktuális politikai helyzet taglalásától, általánosító igénnyel foglalja össze meglátásait a nemzeti identitások meghatározhatóságáról, tehát valójában az ő írása jelenti a legnagyobb gondolati kihívást az olvasó számára. Ha szét akarnám szálazni, hogy a világunk realitásaiból kiinduló fejtegetései meddig tartalmaznak megalapozott állításokat, s hol veti el a sulykot az adott gyakorlati feltételeknek való, fenntartás nélkül behódolást eszményítve, a dolgozatával megegyező terjedelemre lenne szükség. Gyáni alapállása a „hamis realistáé” – az általa is oly szívesen idézett szerző, Bibó István nevezte így ezt a gondolkodói típust. E mentalitás rendkívül jól illeszkedik a mai ha-szonelvű értékrendszerhez, érdemes komolyan figyelni rá.  E kritika keretében vi-szont be kell érnem néhány tézise kiemelésével.
Tárgyilagos képet ad arról, hogy a nemzeti önmeghatározás korántsem csak a magyarság passziója, Grendel Lajos erre vonatkozó megállapításával vitatkozva a franciákat hozza fel példaként, és egy másik kisebbségi szerzőre, Végel Lászlóra hivatkozva pedig bemutatja, hogy a közép-európai népek önjellemzésében sok-sok rokon vonás van a magyarokéval, a hízelgő önmítoszokat is beleértve . Ugyancsak tárgyilagos megállapítás (Szegedy-Maszák Mihálytól idézi), hogy „a kulturálisan, nyelvében egységesülő világ új elvárásokat támaszt a nemzeti kultúrák hagyományvilága iránt”. Ám a konklúziót is egyetértően veszi át tőle: „…a nemzeti mint olyan fennmaradása nagyrészt az ilyen elvárásoknak való megfeleléstől függ; át kell tehát értelmezni a nemzeti hagyomány öröklött fogalmát, hogy eltávolodhassunk a nemzetállam teremtette hagyományoktól, közelebb kerülve ezáltal a művelődés nemzetközi eszményéhez.” E kerekded okfejtés néhány pontja tisztázatlan. Ha a világ az angol nyelvben egységesül „kulturálisan”, hisz mi másban „egységesülne”, valóban nemzetközi lesz-e a művelődés eszménye? Nem nemzetközibb-e az olyan művelődés, amelybe a korábban felsorolt francia, macedón, szlovén stb. identitás egyenként, „mint olyan”, saját nyelvével együtt belefoglaltatik, belefér? E nemzeti hagyományokat – köztük a magyart – vajon csakugyan a nemzetállam teremtette-e? Nyilvánvalóan nem, téves összekapcsolni őket a mai neoliberális stratégia által lebontásra ítélt – bár azért elég szívósnak mutatkozó – polgári nemzetállammal. És vajon el kell-e majdan vetnünk azon nemzetek hagyományait is (például a derék szlovénekét), akiknek nem volt eddig államiságuk? (Lám, akkor hogy a csudába lett mégis nemzeti kultúrájuk és hagyományuk?!)  Szegedy-Maszák szövegében az áll, a nemzeti hagyomány fogalmát kell a nemzetközi eszményeknek megfelelően átértelmezni. Pusztán egy fogalom átértelmezése aligha borzolná fel a kedélyeket, azonban tapasztalhatóan magát a hagyományt kell ebben az alkalmazkodási lázban a „megfelelő” méretre szabni, csak a mondat homályos kissé. Meg az is, hogy milyen grémiumnak kell megfelelni, ki osztályoz, hogy mi mehet át a nemzetközi vizsgán, továbbá az is, hogy miért ne tarthatnák meg, ápolhatnák a nemzetek a hagyományaiknak azt a részét is, amely „nem ment át”. 

Abban viszont vitába száll Gyáni Gábor Szegedy Maszák Mihállyal, hogy mi lehet a magyar identitás tartalma. Az irodalomtudós a fentebb idézett megfelelési buzgalmának ellentmondóan elengedhetetlennek tartja, hogy a magyarság ne csak személyes döntés, elkötelezettség legyen, „tartalmat, ismereteket is föltételez – történelmi tapasztalatokat, hagyományokat, megszokásokat, beidegződéseket s a közös emlékezetet megtestesítő anyanyelv birtoklását”. Ez az álláspont tehát a kulturális hagyomány védelmét jelenti. Gyáni szerint a tömeges vándorlás világjelenségével számolva mind a nemzeti közösségek, mind a vándorló egyének szüntelenül az asszimiláció és disszimiláció (belefoglalás, kirekesztés) döntéskényszerében élnek, az integráció „az egyik legsürgetőbb igény”, ezért a Szegedy-Maszák által leírt normát nem lehet felállítani. Továbbá vitatja, hogy közös emlékezet egyáltalán létezne, csak egyes értelmiségiek és politikusok fejében jött létre a nacionalista dokt-rína, a „képzelt nemzeti közösség”, az állampolgárok halmazát nem jellemezte semmilyen közös tudás vagy érzület. Végelhez folyamodik megerősítő példáért: „a hangos és meddő magyarságretorikát” gyakorló, délvidéki „peremdzsentriréteg” a kisebbségi léthelyzetet elhagyta, de helyben maradt a „néma tömeg”, és integrálódott a többségi (jugoszláv) szubkultúrába. Gyáni természetes folyamatnak minősíti az utóbbit, az ő gyakorlatias felfogásában az adott léthelyzetben ez a realitás, és az, aki a magyar etnikum felszívódásában magyar sorskérdést lát, az Illyés-képviselte tévútra jut. (Lásd: „Illyés láthatóan hű maradt a sorskérdések eredeti, két háború közötti gondolati magvához, a nemzet mint kizárólagos, versenytárs nélküli identitásteremtő közösségforma rögeszméjéhez…” 40.) Gyáni Gábor csak Végel  jugoszlávvá lett „néma tömegével” számol „realitásként”, Illyés felszólamlását a nemzeti összetartozás mellett erőszakos értelmiségi doktrínának állítja be. Ugyanakkor nem tekinti realitásnak a más nemzetállamokba akaratuk ellenére került „néma tömegek” azon részét, amely magyarságához áldozatosan ragaszkodott, pedig számuk nagyobb az utódállamok többségi nemzeteibe beolvadókénál. Ez a sok ember aligha csak az Illyés-féle értelmiségi sugalmazásra érzi és tudja magát máig magyarnak. Minthogy szót sem ejt róluk, azt kell feltételeznem, Gyáni Gábor az ő esetüket a „nagy vándorlások korában” csupán a vándorlás egy alfajának, helyben vándorlásnak fogja fel, és makacskodásukat fölöslegesnek.
Gyáni Gábor távolságtartó iróniával ejt szót „a nemzeti sorskérdésekről folyó diskurzusról”. (Gyáni és a kötetben többen is szívesen használják ezt a most virágkorát élő szót, jól jelzi a szöveg hangulatát.) „Ha nem tévedek, nemzeti sorskérdések címén a nemzeti közösség identikus voltának a kérdéseit szokás felvetni és taglalni komoly hangon és súlyos aggodalmak kíséretében. A tragikus megközelítést az motiválja, hogy némely tapasztalatok szerint a nemzet tagjainak a szemében elhalványulnak azok a veszélyek, amelyek önnön létében, biológiai és egyúttal kulturális fennmaradásában fenyegetik a magyarként identifikált, ekként identifikálódó közösséget.” Visszamenőleg is, a reformkori függetlenségi törekvésekre nézve is csak gúnnyal tudja szóba hozni a magyar nemzeti megmaradás programját: „Ez kölcsönöz nagy súlyt az etnikum kérdésének, kivált a nyelv ügyének azok számára, akik folyton a nemzethalál rémével vannak eltelve. A magyar nyelv mint közös etnikai kód megmentése, fejlesztése és a modern létviszonyok szolgálatára alkalmassá tétele képezi a sorskérdések vélt diskurzusának a korabeli magvát, a fő toposzát.” Különös ez a gúny olyan szerzőtől, aki gondosan, választékosan, világosan használja ezt a nyelvet, és tanulmányában egy helyütt felhánytorgatja azoknak, akik őt nemzetietlennek minősítik, hogy az övénél csekélyebb ismerettel bírnak a nemzeti kultúráról és a „közös emlékezetről”. Mindezen ismereteket nem birtokolhatná, ha a lakosság egyedei biológiailag ugyan fennmaradtak volna, de az etnikum kihal.

A reformkorról szólva Gyáni elismeri, hogy „a társadalmi kibontakozás, a nagyvilággal való lépéstartás politikai követelménye” együtt járt „a kulturális emancipáció nacionalista programjával”. A szerző személyes averziója az egyik, előszeretete a másik iránt átüt a fogalmazáson, mégis megnyugtató, hogy a haladás kontra nemzeti hagyomány ellentétét hirdető Sándor Iván-i – Balassa Péter-i tézisnek magában a kötetben található a korrekciója.

Kossuth Deákhoz írott levelével a sorskérdésekről való diskurzus Gyáni szerint „végérvényesen a forradalmi intranzigencia, illetve a mérlegelő, kiegyező politikai kultúra alternatív hagyományaira esik szét. Ez a kettősség máig meghatározó historizáló nemzetszemléletünk, a nemzeti politikai kultúra és végső fokon a közösségi identitás tekintetében egyaránt”. Vitathatatlan e kettősség a magyar politikai stratégiákat és a politikai közéletet nézve – és nemcsak a 19. század végétől tapasztalható, sokkal korábbi évszázadokban is ki lehet mutatni –, mégis megállít olvasás közben a közhelyes szókapcsolat: forradalmi intranzigencia. Ha valóban a tényeket vennénk figyelembe, eszünkbe kéne, hogy jusson, hogy a mérlegelő Kádári „politikai kultúra” sem nélkülözte az intranzigenciát, amikor kivégzésekkel pecsételte meg kiegyezését a „realitásokkal”. S ami a politikai kultúrát illeti, azt forradalmaink sem nélkülözték. Szőrszálhasogatásnak látszhat, hogy mindezt szóvá te-szem, de a politikában az efféle minősítések a hatalomért való harc eszközei, és nem árt észrevenni a bennük rejlő elfogultságot. Hasonlóan billenékeny nyelvi panel szerepel a következő részletben is: „…a népi (a faji, de legalábbis a kollektivisztikus) gondolat, valamint az urbánus (az individuális) beállítottság közötti látszólag kibékíthetetlen ellentét…” Mihelyt kimondjuk: urbánus, máris gyűjtőfogalmat használunk, egy közösség áll mögötte, amelyet egyébként épp a szó, a besorolás hoz létre, vagy legalábbis tudatosít. És ha komolyan vesszük a szavak jelentését, nem kell-e megkérdeznünk, vajon kinek a beállítottsága volt individuálisabb: egy városi tisztviselőé, kereskedelmi alkalmazotté, vagy a pusztai juhászé, netán egy földművesé, aki maga állította elő mindenét? (Nem a nyelv romlott meg, a fejünk lett tele viseltes kacattal.)
A magyar identitás mibenlétével kapcsolatban Gyáni Ormos Mária gondolataihoz folyamodik:„Ormos Mária a korunknak megfelelő fragmentált és plurális közösségi identitás fogalmát hirdeti, melynek jegyében azt válaszolhatjuk a »Ki a magyar?« kérdésre: »egy közösségnek, sőt egy embernek, egy személynek is többféle identitása lehet.« Tanácsos lenne hát szakítani a nemzet fundamentalista fogalmával.” A mi nemzetfogalmunk például kezdetektől számolt az etnikai sokféleséggel, s csak rövid, nagyon megbűnhődött korszakokban jutottak uralomra ezzel ellenkező nézetek képviselői. Gyáni Gábor úgy tesz, mintha oka lenne a harcos alapállásra, s dühöngene Magyarországon a fundamentalizmus. Pedig csak nem elég fragmentált az összkép, sok még az egyetlen identitással bíró honpolgár. Az eredetileg feltett kérdésre pedig Ormos és Gyáni elmulaszt válaszolni. Ugyanis ha megkérdezzük, hogy „Ki a nő? Ki a férfi?”, arra sem illő annyit mondani, hogy vannak hermafroditák. Ha valaki identitásának csak a fele magyar, érdemes azt is kikurkászni, hogy mitől az a nem magyar részével szemben. A vizsgálat csak minden konkrét közösségi kötődés hiányában elvégezhetetlen.

Gyáni Gábor ellenszenve a nemzeti sorskérdések „diskurzusa” iránt így válik érthetővé: mit jajonganak a magyar értelmiségiek a nemzet fenyegető pusztulása miatt, amikor  éppenséggel tanácsos a nemzetnek mint nemzetnek pusztulnia. „Ha a sorskérdések megszakítatlan, két évszázada tartó diskurzusa könnyűszerrel felfűzhető a valami módon mindig veszélyben lévő nemzet identikus voltának lázas keresésére, akkor bajos lesz megtalálni a helyes önszemlélethez vezető utat. Az állandó veszélyérzetnek a diskurzusban és a diskurzus hatására sulykolt tudatosítása paranoiás lelki kondíciót feltételez, és az eredménye is az lesz egyszersmind.” Várhatóan sokan lesznek most is, akik ilyen nézetek hallatán veszélyben kezdik érezni magyar identitásuk – esetleg valahány százalékos magyar személyiséghányaduk – fenntarthatóságát. Nem jutnak el a „helyes önszemléletig”, amelyet Habermastól idézve definiál a szerző: „…fel kell adnunk a saját tradícióba vetett naiv hitet.” Csak azon csodálkozom, hogy a naiv, helytelen önszemléletű magyarok önvédelmi reakcióját Gyáni paranoiának minősíti. Mióta betegség az, ha egy entitás nem akar kipusztulni?
 

Bauer Tamás – Vásárhelyi Mária adataira hivatkozva – azzal indítja tanulmányát, hogy a magyar társadalomban megingott a demokratikus értékek tisztelete, s Ungváry Rudolftól pedig azt idézi, hogy a magyar jobboldali nép abban az értelemben, hogy a többség „arra vágyik, hogy nyelvi, etnikai, kulturális, vallási vagy akármilyen közösségbe ágyazódhassék”, és ezt az identitás- és közösségképzést jobbról kapja meg. Bauer így folytatja: „Magam nem vagyok meggyőződve annak a gondolatmenetnek a helyességéről, amely mély történelmi meghatározottsággal magyarázza a Magyarországot most nemcsak a Nyugattól, de a szomszédos volt szocialista országoktól is elválasztó különbségeket, és a magyar társadalomnak a demokratikus értékek iránti érzéketlenségét vagy éppen jobboldali beállítottságát te-szi felelőssé azért, ami történt.” Tanulmánya voltaképpen a szocializmus idején kialakult kettős gazdaság tapasztalatait, pontosabban ezek tudati hatását követi nyomon, és a romló morált az 1990-es évekre nézve is meghatározónak tartja. „Normává lett a normaszegés” – írja, és a fekete pártfinanszírozás gyakorlatát különösen ártalmasnak minősíti az általános bizalmatlanság gerjesztőjeként. Objektivitásra törekszik, ezért kissé meglepett olvasás közben, hogy a „falurombolás” szóhasználatot alaptalannak, azaz kampányretorikának minősíti a kisiskolák, kisposták és kihasználatlan vasúti szárnyvonalak bezárása kapcsán, bár igaz, a falu romlásának, ellehetetlenülésének ezek csak következményei, „utómunkálatai” voltak. Bauer Tamás a baloldali kormányok politikusa, természetes, hogy ekként nézi a folyamatokat, de higgadt kritikusként is. Alighanem a politikusi gyakorlat eleve rászorítja az embert az adott feltételek pontos felmérésére. A Vásárhelyi Mária által idézett lehangoló felmérési  eredményekkel szemben Bauer ugyanabból a forrásból azt idézi: „…a régió országai között Magyarországon a legnagyobb azok aránya, akik fontos értéknek tartják a szabad választásokat (70 százalék, míg Csehországban 57, Lengyelországban 43, Szlovákiában 43 százalék), […] független bíróság, sajtószabadság, vallásszabadság, szólásszabadság, a hadsereg civilkontrollja együttesét tekintve is a magyarok között a legnagyobb, 66 százalékos a támogatók aránya. […] Fontos tehát a magyarok számára a demokratikus önrendelkezés két évtized alatt megszerzett tapasztalata, és ettől erőszak nélkül nem is lehet őket megfosztani.” A politikus számára tehát nem mindegy, hogy milyen a lakosság valós viszonya az államrendhez. Az újságíró szertelenkedhet, a politikusnak tudnia kell, hogy mire alapozza számításait.
Halmai Gábortól mint jogásztól ugyancsak szakmai objektivitást várna az olvasó, és ő kísérletet is tesz egy tárgyilagos elemzés írására: az alkotmányozás kérdésében a környező országok gyakorlatának és az Ellenzéki Kerekasztalnál történteknek az ismertetésével alapozza meg fejtegetését, szakírók cikkeire támaszkodva. Sajnos, hamar kizökken jogtudósi méltóságából, és személyeskedő, elfogult hangon beszél a közelmúlt eseményeiről, közszereplőiről, mintha szűk baráti körben egy társasági összejövetelen tenné. A taxisblokád és a 2006–2007-ben lezajlott demonstrációsorozat összevetése például egy tájékozatlan, idealista, külföldi egyetemista lánykához jobban illene, mint a politika boszorkánykonyhájában járatos, tapasztalt jogászhoz: „…jóllehet a taxisok jogellenesen bénították meg a főváros hídjait és útjait, a Szabadság térihez hasonló erőszakos cselekményekre vagy a Kossuth térihez hasonló alkotmányon kívüli követelések megfogalmazására, mint amilyen az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása, valamint irredenta, nyilas és antiszemita megnyilvánulásokra, bírák és ügyészek megfenyegetésére nem került sor.” Halmai Gábor láthatóan nem kíván tudni arról, hogy mennyi ma még feltárhatatlan körülmény kelt gyanút az iránt, hogy a taxisblokád tisztán civil kezdeményezés volt-e, s arról sem, hogy a Szabadság téri eseménysorozat is kivizsgálásra váró rejtélyekkel van tele. Elhatározásomat, hogy tudniillik a szerzők direkt politizálását kritikámban figyelmen kívül hagyom, azért voltam kénytelen ezúttal feladni, mert szemléltetni akartam Halmai elemzéseinek színvonalát, és az iménti fejtegetése még mindig kevésbé kínos, mint amikor párhuzamot von Rákosi Mátyás és Orbán Viktor között. Teljességgel ért-hető, hogy a médiatörvény és az alkotmányozási folyamat számára szakmai kihívás, és érthető ellenzéki szemléletmódja is. Az olvasó esetleg szívesen mérlegelné is észrevételeit. Érdekes például, ami az előző alkotmánynak a kerekasztalnál történő át-szabásakor történhetett. De ha csak annyit kap ebből, hogy Csurka és Für Lajos „biztosan” csak megjátszották akkor a demokratát, mert az volt az érdekük, akkor elveszti érdeklődését a téma iránt. Nagyon felszínes Halmai Gábor érvelésmódja; például a magyar demokrácia bajait firtatva „egy erős civil társadalom két világháború közti hiányában” (94.) keresi az okokat. A parlamenti demokrácia vakfoltjairól, torzulásairól a Horthy-érában számos ismeretünk lehet akár történelemből, akár a korabeli magyar irodalomból, de ha az ember az akkori töméntelen sok újságot, képeslapot, folyóiratot, napilapot forgatja, a civilek annyi szerveződésére, egyletére, olvasókörére, színjátszó körére, lokális célokra szerveződött társaságára, alapítványára, gazdag klubéletére bukkan a társadalom valamennyi rétegében, hogy nem érti, mikor értek rá akkor az emberek dolgozni is. Az irodalomtörténetből meg azt tudja, hogy az írók mozgalmai nem is voltak hatástalanok a politikai életben. Halmai írásának felszínességére azonban leginkább az utal, hogy az elmúlt év jogrendszert érintő fordulatairól meglepően kevés szakmai érvvel áll elő.
A társadalom-lélektan szemszögéből írta meg a kérdésre a válaszát Pataki Ferenc, s ezért a kérdés „Milyen a magyar állapot?”-ra módosult. Kiegyensúlyozottan előadott véleménye szerint (kiemelések a szerzőtől) „Újabbkori történelmünk utóbbi másfél-két évszázadában a magyar közgondolkodásban mindig túltengett az érzelmi mozzanat: a gondolat a közérzület nyomása alatt állt. Ennek mindig a józanul mérlegelő racionalitás, az okfejtő és célkitűző gondolkodás és közbeszéd látta kárát.” Megértéssel viszonyul a történelmünkből következő defektusokhoz: „…míg a boldogabb sorsú európai nemzetek a kollektív cselekvés, polgárosodás szorgoskodása révén haladtak előre, addig nálunk a meddő nekirugaszkodások, a bukott forradalmak, a csökött modernizációs kísérletek áttolták a hangsúlyokat a szimbolikus és érzelmi pótcselekvésekre. […] A ’régi dicsőség’ sóvárgása és az eredetmitológiák, a kíméletlen önostorozás és nagyzoló ’kivagyiság’, a szupremácia türelmetlen igénye, a nemzeti fellengzősség egyaránt alkalmas lehetett és lehet mindmáig a tetthiány ellensúlyozására és a sors feletti búsongásra.” Ő is kritikátlanul, árnyalatlanul mondja fel a régi leckét, amelyet részben az emlegetett búsongás közben dolgoztak ki önostorozó honfiak, részben pedig a modernizáció jelszavával az ország átszabását megcélzó különböző mozgalmárok esztergáltak simára. De ha közelről nézzük, a „boldogabb népek” történelme sem mondható eszményinek (polgárosodásuk például nemcsak saját maguk, hanem gyarmataik „szorgoskodásán” is alapult), lankadatlanul ápolják eredetmítoszaikat, filmek garmadáját készítik belőlük, s a szupremácia igényéről sem látszanak lemondani. Másfelől pedig a magyarok „tetthiányát” a kórkép más elemei, a nekiveselkedések, a bukott forradalmak és szabadságharcok erősen árnyalják – ámbár vannak, akik ezeket is érzelmi pótcselekvésnek tekintik, vagy egyenesen épp a tettre ajzott magyart tartják Európa rákfenéjének. De Pataki valóban megértéssel viszonyul „az alkati magyar hibákhoz”, ahogyan a pszichológus a betege tüneteihez, mentes a vádtól és az indulattól. A nemzetkarakterológia használhatóságának kérdésében is rugalmas álláspontot képvisel. „Eredetüket tekintve mitikus homályba vesző, tartós tulajdonságokat kutat” – írja róla. Szerinte a kollektív lelkiállapotok vizsgálata célravezetőbb. Ezek „az együttesen átélt történelmi helyzetekre adott érzelmi válaszmintázatok csak, de ha bizonyos alaphelyzetek ismétlődnek, a válaszok kulturális hagyományként rögződnek a kollektív emlékezetben, és azt a benyomást keltik, hogy a nemzeti karakter tartós vonásait alkotják”. Ezen a nyomvonalon kíséri végig a magyar lakosságba a pártállam idején ivódott, gyarapodásra vonatkozó várakozásokban való csalódás lelkiállapotát a rendszerváltozás évei alatt. A pozitív változásokat, például az ország függetlenné válását kellően fontosnak tartja, s a negatív jelenségekre találó magyarázatot ad: „A rendszerváltás korának politikájában különös elegyet alkotva fonódtak össze a keleties – kapcsolati tőkével és korrupcióval operáló – pat-riarchális viszonyok és a modern parlamenti pártversengés tömegbefolyásolási technikái.” Állapotmérésének lényege: a biztonság felértékelődött a magyar népességben. A politika felelősségét is exponálja abban, hogy e bizalmát vesztett ország esetleg elmulasztja, nem veszi észre a nagy lehetőséget, amelyet a történelem most felkínált neki.    

Ha szigorúan tartanám magam elhatározásomhoz, hogy aktuálpolitikai publicisztikára nem reflektálok, Vásárhelyi Mária szövegét egyszerűen át kéne ugornom. Az efféle újságírás, amely az adott pillanatban még magát a szerzőt is magával sodorja felcsiholt indulatosságával, mindig ki van téve a gyors elévülés kockázatának. Ha a kampány már lecsengett, kínosan puffannak a hangzatos mondatok – ezúttal például az Orbán-kormány gazdasági lépéseinek kipellengérezése lóg petyhüdten az árbocon, és a médiatörvény elleni kirohanások is, mert a felkavart, felkavarodott szél elült. A vehemenciához képest, amellyel Vásárhelyi Mária Orbán Viktort a liberális demokrácia felszámolására tudatosan felesküdött politikusnak állítja be (2009-ben mondott kötcsei beszéde alapján), zavaró tény ma már az Európai Parlament hivatalos elismerése a magyar miniszterelnöknek. A görög, ír, portugál, sőt olasz pénzügyi válság napjaiban disszonáns már az újságírónő kétségbeesett hangvétele, amellyel Magyarország balkanizálódásáról beszél, ezt is szórakozottan odatolva a jobboldali kormány bűnlajstromába, holott a kevéssé figyelmes olvasó is tudja, hogy a mai rossz mutatószámok az előző, baloldali éra „eredményei”.
Ő is történelmi örökségnek tartja a magyarok „elfordulását” a demokratikus értékektől. A bűnös, elnyomó kisebbségi magyar politikáról (amely szerinte Trianon kiváltó oka), vagy a magyar zsidóság holokausztjának bűnét a németekre hárító magyar elvakultságról írva egy tömbből levő, árnyalatlan masszának tekinti a magyarságot. S ez hívja fel a figyelmet arra, hogy voltaképpen mai helyzetelemzésében sem jár el másként: van a Fidesz, amely „devalválta a rendszerváltozást”, van a nép, amely balkanizálódott és fütyül a demokráciára, és van a baloldal, amelynek semmi köze sem a magyarság bűneihez, sem mai lesüllyedt állapotához.

Závada Pál „Édes hazám, drága nemzetem” megszólítással kezdi aggodalmai levélformába öntött előterjesztését. Mindenekelőtt ő is a kötcsei programbeszédre reagál mint az ott aposztrofált „neoliberális szellemi elit” tagja, akiknek tehetségét a politikus hajlandó volt ugyan elismerni, de elitként elmarasztalta őket, mondván, olyan mintákat és értékeket kínáltak, amelyek „kudarcba vezették Magyarországot”. Závada természetesen erősen sérelmezi ezt a jellemzést.  Felsorolja, hogy hányszor figyelmeztette „édes hazáját” az egyre gorombábbá és ellenségesebbé váló közviszonyokra, arra, hogy a fajgyűlölet „gyilkos hullámokat fog vetni”. Felte-szi a kérdést, hogy „ott feszegetik-e igazán a nemzeti sorsproblémákat, ahonnan ezt a szekértábori szokásjog alapján várni szokás”. Ha nem lenne a mondatban ez az „igazán”, figyelemre méltó kérdésfelvetésnek gondolnám, bár a következő névsor, amelyben a „nemzeti irodalomból” Závada szerint kirekesztett írók és műveik szerepelnek, inkább protokolláris lett, mint meggondolt: a nemzeti sorskérdésekkel való foglalkozás túl konkrét meghatározás ahhoz, hogy bárkire ráhúzzuk, netán olyanra is, aki kiütést kap a szó hallatán. Ennek ellenére hajlok rá, hogy ismét végiggondoljam e szerzők teljesítményét a magyar önismeret szempontjából – én is bátran hivatkozhatom korábbi írásaimra, amelyekben nemegyszer kimondtam: a magyar irodalmat gyarapítja minden jó író, ha netán nem akarja gyarapítani, akkor is. Emlegettem például Oravecz Imrét, mint olyan írót, akit témavilága miatt akár „népinek” is lehetne minősíteni; sőt, Závada Pált is ide soroltam, persze azzal, hogy a népi téma önmagában senkit sem tesz népi íróvá, mert a népiség társadalmi reformideológia valójában. Tehát igenis számoltam az ún. „másik oldal” íróival, de hogy csak ők írnának „igazán” fontosat, eszembe se jutott, viszont hiányoltam az ő seregszemléikről, kiválósági listáikról azokat a konzervatívnak nevezett írókat, akiket náluk nem kevésbé „igazinak” tartok. Ez hibádzik Závada hazájának írt levelében: hogy evidencia a számára, csak barátai műhelyében lehet még a nemzeti sorskérdésekről is „igazán” szólni.
Závada is elmélkedik a magyarok önelégültségéről, a helyes önismeret mikéntjéről. Az Erdély visszacsatolásáról szóló kiállítás, román és kolozsvári magyar történészek munkája példázza számára, hogyan lehet a történelemmel objektíven szembesülni, s különösen érdekeltté teszi a témában, hogy saját Magyar ünnep című, legfrissebb műve, színdarabja is ebben az időszakban játszódik. (Egy tragikus félreértésről szól: a román pópa harangoztat a bevonuló magyar katonaság üdvözlésére, azok azonban szétlövik a falut, meg egymást is.) Így természetesen rokon vállalkozásnak kijáró örömmel számol be a románok elleni atrocitásokat, a felbukkanó horogkeresztes karszalagokat is dokumentáló kiállítás higgadtságáról. E higgadt dokumentálásnak sajnos kevesebb figyelem szokott jutni – írja keserűen –, mint „a demagóg hőzöngéseknek”. Igen, minden történelmi eseménynek megvan a salakja, igen, az emberek jobban szeretik a lelkes, problémátlan történelmi tablókat, mégis baj van a jelzős szerkezettel, a „demagóg hőzöngéssel”. Ugyanaz, mint az „igazán”-nal. Öntudatlan elfogultságról árulkodik.

Ahogy a 2006-os tüntetéssorozat megítélése is: „Kidőlt a mocsok az utcára.” Itt bizony hiányzik a higgadt dokumentálás szándéka, hogy vajon miért is tette ezt magával „a mocsok”. Amint az sem válik Závada objektivitásának dicséretére, hogy megállapítja: a mostani tüntetések alkalmával „senki nem randalíroz és gyújtogat az utcán […] Hát persze, hiszen azóta fordulat történt, most már mi járunk ki a terekre, nekünk meg nem szokásunk vandál módra tüntetni”. Ha valaki egy kiállításon higgadtan dokumentálná az elmúlt évtizedek tüntetéseit, nagygyűléseit, nyilván szerepelnének a jobboldal hatalmas, olykor több százezres tömegmegmozdulásai is, amelyekre babakocsival is ki lehetett menni, senkinek haja szála sem görbült. Meg talán dokumentálnák e jövőbeli kiállításon a jelzés nélküli kommandósokat is, akik ünnepi megemlékezésről békésen hazaszivárgó idős emberekre lövöldöztek gumilövedékkel. Bámulatos, milyen felhőtlen lélekkel írta le Závada meghatott mondatát a „mi tüntetéseinkről”.     

Ungváry Rudolf tanulmánya szinte teljes egészében saját kettős identitásának mikéntjét, történeti és érzelmi vonatkozásait fejtegeti, voltaképpen illusztrációt képezve Ormos Mária „többszörös kollektív identitás”-elméletéhez. Érdekes Ungváry Rudolf vallomásos hangvételű leírása az anyai részről svájci német, apai részről magyar hagyomány hatásának hullámzásáról, az ellentmondásos állapotról, hogy a magyar nyelv és kultúra válik elsődlegessé az életében, miközben mély vonzalom fűzi a svájci-német szellemiséghez, ideálokhoz. A kettős identitás átélésének rendkívüli intenzitása belejátszik abba, hogy gyanakvással viszonyul az egybeterelő nemzeti létfelfogáshoz. Szekfűék – és általában a jobboldaliak – „lényegében osztották azt a felfogást, hogy a nemzet valamiféle egyének feletti szuperindividuum. Nem igazán érzékelték annak veszélyét, hogy mivel is jár, ha az efféle, a babonát súroló hit a politikai, s vele állami szinten megjelenik, sőt kodifikált formát ölt. Holott e kodifikációnak a zsidótörvények formájában a kortársai voltak. Ha igaz volna ez a hit (és vele a kodifikációja), akkor a nemzeten belül senkinek sem lenne joga kitáncolni a sorból.” A nemzettudat, nemzeti érzés a szekularizálódó újkorban nagyrészt annak a közösségi keretnek a helyébe lépett, amelyet korábban a vallás biztosított az egyénnek. S. Varga Pál a nemzetnek az egyéni életben betöltött történelmi és jelenkori szerepét körüljáró műve (A nemzet mint szimbolikus értelemvilág) Gellnertől veszi át a gondolatot, hogy a modernitásban a társadalmi tudás egé-sze nemzeti keretek közé helyeződik. Ungváry más nyomot követ, Gerő András „nemzetvallás” kifejezését használja, s élesen elítéli a nacionalizmusnak nevezett nemzeti tudat térnyerését. De aki e tudatot babonaságnak minősíti, szembe megy civilizációnk gondolkodásmódjával, amely a vallás és a babona között mindenkor különbséget tett, ahogy téveszmék és eszmék között is. A nemzeti azonosság firtatása nem azonos a rasszizmussal: a zsidótörvények a fajvédelmet kodifikálták, nem pedig a Szekfűék esszéiben kifejtett helytálló vagy esetleg szépelgő nézeteket.

Ungváry Rudolfban van szeretet is a magyarok iránt. Trianont határozottan elítéli, mert az utódállamok nem tisztelték a hozzájuk került kisebbségek jogait. Mint elkötelezett jogvédőt őszintén felháborítja ez. „Magyar volta alapján szövetségesem, ha kétségbe vonják magyarságát; ha másik államban nem egyenjogú” – írja. De persze csak az ilyen magyar magyarsága mentes a negatívumoktól a szemében. Általában ellentmondásos érzelmek között egyensúlyoz gondolatai kifejtése közben. A nemzetállam, amely elutasítja a több haza lehetőségét, „ördögtől való bálvány” – jelenti ki például. Ezzel szemben később megállapítja, hogy „a nemzet-állam felszámolása nyugaton elérte a határait, melyen túl valójában az addig elkerült kulturális összecsapások veszélye fenyeget: ezúttal az Európa határain túlról érkezett bevándorlók és a bennszülött lakosság között”. Európa Ungváry számára megszenvedett identitás-kettősségében gyógyír, ezért még a nemzetállamok helyébe lépő multikulturális államok robbanásveszélyét is kész érzékelni. De az Európáért való aggódás kiveti esszéírói higgadtságából, és azokkal szemben, akiknek a magyarság „keleti” gyökereinek az újrahonosítása a céljuk, „adott esetben a fegyveres szembeszállást” is szükségesnek látja. Ezek után örülhetünk, hogy a hazát a „magasban” keresi. Sokan találtuk meg ott. Ungváry elkülöníti a hazát az országtól, az államtól, ezekhez a pénz és a jog világát társítja. Vajon elítélhető-e, hogy a magyarok otthon szeretnének lenni a föld színén is?

Természetes, egyszerű hangon vág bele Spiró György a kérdés megválaszolásába: „Hogy mi a magyar ma? Egy a közép-európai nemzetek közül, amelynek fennmaradása nekem azért fontosabb a többinél, mert magyar vagyok.” Mindvégig tartja magát a hangütéshez: józan felmérést végez Magyarország esélyeiről az adott világkörnyezetben. „Nem úgy fest, mintha a nemzetállam magától elhalna” – írja, és a nemzetállamok szétverésében érdekelt külső erőkről is megemlékezik. „A nagyhatalmak közül néhánynak Magyarország ma is felvonulási terepe. Komp-ország, puffer-or-szág…” – mondja ki a most már nyilvánvalóvá lett, kínos igazságot, amely szerzőtársai szemhatárán kívül esett. Spiró a kiszolgáltatottság arányában osztja meg szolidaritását: ahogy a világ agresszív, nagy erőivel szemben a kis országok önvédelmi jogát támogatja, ugyanúgy az államot saját céljaikra kisajátító „szűk, erőszakos csoportok” ellenében a roncsoló uralmuknak kiszolgáltatott többség oldalára áll. „Az eltorzult magyar alkatról és a zsákutcás magyar történelemről szóló elmélkedések körét az elfajult magyar államról szóló vizsgálódásokkal is ajánlatos kiegészíteni.”
A világpolitikai környezet várható alakulását tekintve Spiró az iszlám fundamentalizmus hatalmas térnyerésével számol. Ez szerinte minden korábbi fundamentalizmusnál erősebb. „Magyarországot a belső fundamentalizmus a modern korban sokszor fenyegette, néhányszor pedig tönkre is tette. […] A magyar bolsevizmus a feudálkapitalista csendőrállami erőszakra és az azt követő nyilasterrorra épült, az új keletű többpárti anarchia pedig a bolsevizmusra.” A lesújtó történelmi tablót életszerű megállapítás követi: „…a magyarság nem kedveli a lázongást, arány-lag tűrni tudó, talán a paraszti múltjából adódóan, a passzív ellenállásban találékony, reformokra nem hajlik, a hatalom iránt és az idegen iránt bizalmatlan. Nem tanúsít azonban semmi olyasmit, amit a hasonló társadalmi és technikai fejlettségű többi periferiális – kelet-európai vagy dél-amerikai – nép ne mutatna fel, hacsak a saját államisága iránti feltűnő közönyt nem tekintjük.” Innen eljut Spiró a szövegkörnyezetet, azaz a szerzőtársai véleményét tekintve sokkoló konklúzióhoz: „Magyarországon nem túl sok a nacionalizmus, hanem túl kevés.”
Az igazi prózaíró, ha esszét ír, általában akkor is egy figura bőrébe bújik bele – jó esetben ennek mérete, jellege közel áll a magánszemélyét burkoló, saját bőréhez. Spiró lendületes, kopogó, érzelem nélküli mondatai egy, már a hisztérikus vitákba belefáradt, kissé kedveszegett, a közmegegyezéses trendekkel szívesen kötekedő, de a normális élet esélyét még mindig kereső magyar értelmiségié.

Ha Poszler György esszéjét máshol olvasom, őszintén elcsodálkozom, hogy a neves professzor egy olyan témán piszmog el, amelyet én már az ötvenes évek végén magyarleckeként fújtam: Thomas Mann a Mário és a varázslóban a fasizmus, a nácizmus embernyomorító, lelket ölő hatásának metaforáját alkotta meg. Thomas Mann nácizmusellenes esszéiről, cikkeiről egy másik tételben, József Attilának az írót köszöntő verse kapcsán volt szó. Poszler a novella roppant részletes ismertetése közben a fenti, kanonizált értelmezést helyenként alátámasztja az esszékből vett részletekkel, bizonyítva, hogy Thomas Mann tudatosan írta a novellában, amit írt. Minden a helyére kerül, csak egyvalami marad – legalábbis számomra – rejtély: miért hangsúlyozza akkora buzgalommal a professzor, hogy a tragikus véget érő, sátáni előadás vidéken történik, provinciális közönség előtt, és Cipolla is csak egy provinciális mágus.
A rejtély megvilágosodik, ha számításba veszem az esszé megjelenésének helyét és alkalmát: a szóban forgó kötetet. Így már Thomas Mann metaforája Poszler György metaforájává válik, és helyére kerül a provinciális jelző is.

Többet vártam. Nemcsak Poszler Györgytől, az egész kötettől. Vajon érdemes volt-e ennyit foglalkoznom vele? Nemcsak a magyarokról tudtam meg keveset belőle, a szerzők magyarságképéről is kevés új ismeretet szereztem. Persze nem árt időnként ellenőrizni ismereteinket, s a kevés új, az egy szellemi körhöz sorolt szerzők kisebb-nagyobb nézetkülönbsége, a róluk való kép árnyalódása is zsákmány.
További kérdés, hogy igazolta-e a kötet a kiadását? Akik kiadták, szerkesztették és írták, bizonyára úgy érzik, hogy ők megtették a magukét a magyar demok-rácia védelmében. Ez a kötet kiadását mindenesetre igazolhatja. De hogy a tartalma igazolódik-e – szerencsére kérdés maradt.