Juhász Katalin versei

Egy gyufaszál elejtése

Csak a múlt lakható be
Idegszálaimat, mint szárítót
mosott ruhák, feszítik a percek
Nincs kulcsom a jelenhez
és a legkisebb kilengés
egy gyufaszál elejtése
pánikot generál bennem
Olyankor képekre üvöltök
és rázom feléjük öklöm
Kintről ijesztő lehetek
ahogy az imbolygó hajópadlón
karórám bilincsében
a csituláshoz szert keresek

Nincs honnét

E súlyos szőnyegbe csavarva
egyre több értelmetlen áldozatra  
hajlandó vagyok érted.
Igényem van az azonosulásra,
hasonulni bármi áron,
a vak lájkolás öröme
ezt is, ezt is, igen, igen.

Elő kéne mászni végre,
eltekerni a csatornát,
ahol minden nóta oly  idióta,
szétrúgni a csillogó tócsákat,
a járdán a szivárványt.
És egyszer így, másszor úgy
reagálni érintéseidre.
Csak akkor vagyok szabad  
ha nem mozdulok,
és tovább gyártják álmaim
a konok gépsorok.

Gumikalapáccsal ütöm térdem
de meg se rezzen.  
És nem oldódik a bakancsomra
vastagon rászáradt sár.
És mint egy előző életből
megmaradt átok
ereimben keringsz.
Nincs honnét elmennem már.