Varga Imre versei

S a valóm pedig Csak sejti

Akár öröm, vagy akár félelem
Gördít sötétemből a fénybe –
Jelentését én már nem kérdezem,
S nem firtatom azt sem, hogy mivégre.

Izgat a vágy, hogy kérjem, mi kéne.
S hogy megismerjem a végzetem.
Akár a föld alól bronz-Mükéne,
Át a jégveréses éveken,

Visszatérjek a napfényes révbe.
(Ámbár mindezt csak írom-képzelem.)
A való pedig most annyiféle,

Nincsen se szó, se kép hogy utolérje.
Mert nem földi, égi s nem víz-elem,
Csak sejti, s nem ízleli az értelem.

Válasz a szerkesztőnek

Türelem? Sajnos szonett helyett is
Mert a vers: teremtő nyugtalanság
Hiszednél túl s több Ha már feladnád
Visszaűzi azt aki menekszik

Elfutna míg szava s csendje is fáj
Énjeit építgetve lebontva
Tagadott érzésbe visszavisz-ránt
Ébreszti kit elkábított a sorsa

Nem húzat kesztyűt körömre-karomra
A vers magát szülő elevenség
S a napok kőfalából kibontja                          

Folyton Kőmíves Kelemennét.
Sosem türelmet. Figyelmet, lángot!
S egy versért a filozófiámat.

Álomhatársértés

Egyik fogamban lakik egy angyal,
Félálmomban kifeszítve a számat
Kibúvik s át-átszálldossa szobámat,
Majd beburkol tollal meg agyaggal,

S e burok telében éjszakázok.
Gyöngyszínű és fényes huzatban
Egyedül vagy ugató csapatban,
Jönnek szűk burkomba az álmok.

Pokolban vagyok, épp csontot rágok.
Egy faágon le meg föl hintázok.
Fölöttem kék föld, s zöld föld alattam.

Egyszer egy fenyéren fényt arattam,
Hullott az érett idő kaszám alatt
Ám két fény-rendem között sötét maradt.

Halálom után is

Versből versbe s testből újabb testbe
Az életvágyad lódít és ez éltet
Nógat biztat hogy sose fejezd be
S lehet-e születned, ha nincsen véged?

Ez sejlik két vers s két én közti csendben
Hogy magunkat pusztítva teremtjük
Mások? Rám vall a pokluk s a mennyük
Mert ők vagyok gyönyörben, rettenetben

Ki célba ér, máris ő lett a vesztes
Útja-volt emberként mit is teremthet
A tér úgy telt, hogy teljében: üres

Jelez az élet, de nincsen kinek,
Bár míg te élsz, veled él hited:
Halálom után is én következek.