Fónod Zoltán – A modern magyar irodalom elkötelezettje / Grendel Lajos pályájának első szakasza – I.
Kevés kisebbségi magyar író büszkélkedhet tájainkon olyan sikeres pályakezdéssel, mint Grendel Lajos. Ha kedélyeskedni akarnék, azzal is kezdhetném, Mai próféta című versével adta le a „névjegyét” az irodalomban.
Később, persze nem a „próféta” mocorgott benne, hanem az író, akinek van mondanivalója, s nem csupán a sorstársai, esetenként a világ számára is. Jelzés értékű volt, hogy nem verssel folytatta a pályáját, hanem prózával. Első elbeszélése, A teniszlabda volt a folytatás, mely első versét követően ugyancsak az Irodalmi Szemlében jelent meg. Indulása váratlan volt, azt is mondhatnám, eseményszámba ment, bár nem volt rendhagyó. A kiadó „új csodára” várt, ami – az egyetemista, majd könyvszerkesztő, később lapszerkesztő – Grendel Lajos személyében végül is beteljesedett.
Prózaírók közül Grendel Lajos az utolsó három évtizedben az egyik legimpozánsabb pályát futotta be. Művészi tudatosság, formabiztonság és árnyalt, kifejező nyelvezet jellemzi műveit. Az Éleslövészet (1981), a Galeri (1982) és az Áttételek (1985) című regényei a történelmi múltban, félmúltban játszódnak. Regényei bár önéletrajzi ihletésűek, Grendel hatásosan „elidegeníti” magától a témát, s így néz szembe a polgári lét és a – kisebbségi magyar – történelem eseményeivel, hordalékaival. A Bőröndök tartalma (1987) című novelláskötete a modern kispróza műfaját képviseli, melynek olyan, polgárjogot nyert előzményei vannak a magyar irodalomban, mint Cholnoky Viktor, Csáth Géza, Nagy Lajos, Kosztolányi Dezső és a nagy példakép, Mészöly Miklós prózája. Grendel esszészerűen s egyben realista módon közeledik a bizarabb témákhoz is; jelzőrendszere, választékos nyelvezete egyaránt kiváló. „Gyorsan és problémamentesen került a nemzetiségi irodalom legjobbjai közé” – írtam róla az 1980-as évek végén. Több évtizedes munkája eredményeként regényei sokrétűsége, tartalmi gazdagsága a korszakváltás legjobbjai között jelöli ki a helyét az egyetemes magyar irodalomban.
A felkészülés izgalma és felelőssége is közrejátszhatott abban, hogy az 1979-ben megjelent Hűtlenek című elbeszéléskötetét nyolcéves érési folyamat előzte meg. Az Éleslövészet című kisregénye viszont két évvel később, Grendel számára a „krisztusi-kor” tájékán (1981-ben) jutott el az olvasókhoz. Feltehetően nemcsak a „téma” alakult, formálódott ez idő alatt az íróban, hanem vele együtt az újítás és a „másként akarás” szándéka is.1
Grendel Lajos „előélete” persze csak alkalom arra, hogy a honnan – hová kérdésére is megadjuk a választ. Írói munkássága kezdettől fogva a modern ma-gyar irodalom lehetőségeit kutattak. Mondhatnánk azt is, nem a múlt volt számára a fontos, hanem a jövő. Nem folytatni akarta az irodalom megszokott, „hagyományos” útkereséseit, hanem a modern kísérletek szerint megújítani azt. Az olvasók figyelmét jogosan felkeltő Fekete szél (1972) című antológiában azonban még hiába keressük Grendel Lajos nevét. Aligha véletlen azonban, hogy az antológia szlovák nyelvű változatában (Biliard na pamäť niekoľkých hrdinov, 1977) viszont már Grendel Lajos neve is ott szerepelt a szerzők között.
Novelláiban, regényeiben a megélt sors önéletrajzi elemei lírai-emlékező szándékból eredtek, s azok intellektuális szintje is – ahogy Görömbei András megfogalmazta – „a személyes sors lelki terhéből emelkedett föl, olykor a mítoszig. Ezért látszik nyereségnek Grendel Lajos kísérlete: a közvetlen személyes élmé-nyektől elvonatkoztató, objektív bemutatásban megnyilatkozó prózaforma kialakítása”.2 Mert ma is igaz Móricz Zsigmond megállapítása, hogy „csak addig ér valamit a halhatatlanságunk, míg élünk”. Persze, a nemzeti – és a nemzetiségi – kultúra fennmaradásának egyik feltételét is az időtálló művek jelenthetik. „Együtt élni e felelősség terhével, kockázatával, és vállalni a minőségi irodalom követelményeit, intő figyelmeztetése ez is a letűnt évtizedeknek, melyek oly szűken mérték számunkra a valóban sikeres irodalmi alkotásokat.” Aligha véletlen, hogy Grendel, egy 1987-es interjúban, arra a hatásra emlékezett, melyet William Faulkner, amerikai regényíró gyakorolt rá.3 Ezt a pályát követte Grendel a későbbi években is, keresve a modern irodalom lehetőségeit vagy a megújulás módjait.
Aligha véletlen, hogy Szirák Péter kismonográfiája szerint Grendel Lajos, egyetemi tanulmányai kezdetén, 1968 őszén, elsősorban a „vélemények pluralizmusát” említi, valamint azt, hogy Pozsonyban ismerkedett meg „a modern magyar irodalommal és a világirodalommal is”. „Magam dönthettem el, mivel azonosulok, s mivel nem: senki sem akart rám kényszeríteni semmilyen ideológiát” – olvassuk a beszélgetésben, a „nagy átalakulások” hónapjairól. Árulkodó az a megállapítása is, miszerint írói pályája az 1970-es évek elején kezdődött. Nyilván, a már említett versére (Mai próféta) és két novellájára (A teniszlabda; A híd) gondolt, melyek ez időben, 1970-ben jelentek meg, Az Árnyék és diadal című írása (1972) volt a folytatás. Ezt követték különböző műfajú írásai, melyek az ujjgyakorlatok mellett az olvasók érdeklődését és a közvélemény figyelmét is megcélozták.4
Az igazi bemutatkozást a Hűtlenek (1979) című novelláskötete jelentette. Neki éppúgy, mint nemzedéktársainak, nagy előnye volt, hogy ők már szinte „parancsba” kapták a „minőségteremtés” irodalmi igényét és lehetőségét. Bizonysága volt ez egyúttal annak is, hogy a szlovákiai magyar irodalom szüntelen megújulásra képes, és kész lépést tartani az egyetemes magyar irodalom törekvéseivel. Míg az előtte járó nemzedék jobbára a magyar próza hagyományait követte (ideértve a népi és balladai ihletésű, szecessziós jegyeket felmutató Kovács Magdát is), Grendel a modern próza lehetőségeit, útkereséseit figyelte. Kezdet és vég, álom és élet, ősi és modern „titkait” kutató írásaiban Grendel számára nem a „gyanútlan géniusz”, García Márquez Száz év magányának mítoszteremtő ereje volt a példa, hanem inkább James Joyce, Franz Kafka vagy a magyar Déry Tibor „menetrendjeire” ügyelt. Grendel számára objektivizálódik az őt körülvevő világ, meg a követési „távolság” is. Belső monológjait olvasva szinte az az érzése támad az embernek, mintha Grendel tisztes távolságból szemlélné novelláinak „elidegenedett” és meditációkra hajlamos hőseit. Kissé „elidegenedett” hősök ezek, pedig ott él velük az író meditációik, belső monológjaik többnyire komor világában. 5
A szlovák nyelvű antológiában felvonultatott fiatalok közül vitathatatlanul Grendel Lajos munkásságát emelte ki a kritika. A Hűtlenek című novelláskötetet első kisregénye, az Éleslövészet (1981), ezt pedig a Galeri (1982) követte. Példátlan elismerést, esetenként ellentmondásos visszhangot az Áttételek (1985) című regénye hozott. Mindez azt is bizonyította, hogy Grendel esetében nemcsak az élmények, hanem már a széljárás is más. A „posztmodern” és az „új érzékenység” ugyanis – jó egy évtizede! – már ott volt számára úgymond a „kertek alatt”. Bár Umberto Eco szerint „a nyitott mű […] modellje kizárólag elméleti modell”, az évezred végén a világirodalomban és a kortárs magyar irodalom élvonalában is ott voltak már azok az írók, akik a „kétféle beszédmód” közül vállalták, hogy „a formák és nyelvek új összjátéka” alapján alakítsák „irodalmunk nemzeti paradigmáját” (Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Tandori Dezső, Oravecz Imre és mások példamutatása volt az eligazító ezekben az években). A „váltás” igénye, felismerése és sikere eredményezte, hogy Grendel Lajos nevét – a „paradigmaváltást” követően – Mészöly Miklóséval és Esterházy Péterével együtt emlegették.
Grendel számára – már a névsort tekintve is – nyilvánvaló volt, hogy a modern regényben „az ábrázolástechnika egyrészt az ábrázolás tartalmává válik (Hermann Broch), másrészt viszont egyfajta jelentésnyitottságnak, rugalmas »lehetőségmezőnek« (Umberto Eco) a kialakítását célozza” – írta Tőzsér Árpád Grendel Lajos regénytrilógiájáról. Umberto Eco, olasz esztéta, irodalomtörténész neve nem véletlenül került ide. Hiszen bár kezdetben a középkor esztétikájával foglalkozott, később – 1959 után – James Joyce művészetét, illetve az avantgárd mozgalmak és a tömegkultúra kérdéskörét tanulmányozta. Az 1980-as évek elején azután új fejezetet nyitott Eco munkásságában az Il nome della rosa (A rózsa neve, 1980, magyarul 1988-ban jelent meg), ahogy ő nevezte, a „14. század végi német szerzetes latin nyelven írott művének 17. századi latin kiadás alapján készített, bizonytalan, neogótikus francia változata”. A 20. század végének ez a legnagyobb olasz bestsellere a kritika szerint a „posztmodern regény” prototípusa lett. Sikerét annak köszönhette, hogy egyszerre lett történelmi-bűnügyi regényként a tömegek, jelfilozófiai regényként pedig a bölcsészelit kedvenc olvasmánya.
Izgalmas ez a kérdés számunkra is, mert – ahogy Tőzsér Árpád írja – „Grendel Lajos Éleslövészetének szintén egy régi kézirat, egy török és kuruc kori töredékes városkrónika a »forrása«, de ő ebből a »forrásból« szó szerint alig közöl valamit, könyvében csak a kézirat ironikus-vitriolos magyarázatával, értelmezésével találkozhatunk”. Mindebben lényegében a „hermeneutika” mint a trilógia „strukturáló”, „összetartó eleme”, szerepe a fontos.6
Grendel Galeri (1982) című, második regényében a dokumentumpróza és az esszéregény elemeit, valamint a szürrealista látomások adta lehetőségeket ismerheti meg az olvasó. Fiatal hősét, EL-t Bohuniczky bácsi, a kisváros nyugalmazott múzeumigazgatója kalauzolja a kisvárosban, ahol a holtakat is feltámasztják. A városka lakói még a gondolatát is elhárítják, hogy ők valaha is bátor emberek lettek volna. A történelem arra tanította őket, „ha életben akarnak maradni, le kell hajtani a fejüket, és be kell húzni a nyakukat”. A csehszlovákiai magyarság sorsa, kiszolgáltatottsága – Trianonnal és a „gyalázatos elvárásokkal” – nemcsak a történelemben gyökerezik, hanem azoknak az erőpróbáknak a következménye is, melyek sunyiságra és megalkuvásra késztették azokat, akiknek a karrier hajszolása mindennél fontosabb volt. Ilyen körülmények között etikailag is fontos, ahogy Bohuniczky bácsi EL-nek leleplezi a kisváros kisszerű múltját, és EL tudatosítja, amire az apja figyelmezteti: „A mi itteni életünket két dolog határozza meg alapvetően. Az egyik az, hogy magyarok vagyunk, a másik, hogy ennek tudatában s minden következményével együtt a jövőben is magyarok akarunk maradni. Nincs más választásunk […] Nincs kegyelem, mi heroizmusra vagyunk ítélve.” Feledhetetlen bölcsesség! Ott, ahol a megalkuvás életformává válik, nincs mit számon kérni az erkölcsi mocsárban lubickolóktól. A jövő persze másként osztja le a szerepeket.7 Így a magunk felelőssége sem lehet mellékes.
Három nemzedék sorsát vállalta fel regényében az író. Maga a városnév sem véletlen. A „galeri” kisvárosi emberekre utal, ahol a fiú- és lánycsoportok között a bűn tenyészik. A regény „szereplői” felnőttként is cinkosok, erre utal a megbélyegző cím is. Egy másik feltételezés szerint az író szülővárosa, Léva (EL) is a „rejtőző” nevek között lehet. Emlékei a kisvárosi emberek szokásai, a magánbűnök tenyé-szete is utalhat erre. Persze, betűszóként is értelmezhetjük, és akkor három kisváros nevét is kibogozhatjuk (Ga – Galánta; Le – Léva; Ri – Rimaszombat). Koncsol László szerint a Galerinak, akár „a pokolnak” is, kerete van: „Egy helyi képsor nyitja s egy fővárosi képsor zárja a regényt.” Továbbá: „A regény őszintesége lefegyverző”, a művészi színvonal kérdésében azonban igényesebb megoldásokat remélt.8
Művei „rengetegében” bolyongva megemlíthetjük Grendel Lajos további regényeit (Áttételek, 1985; Szakítások, 1989; Thészeusz és a fekete özvegy, 1991; Eins-tein harangjai, 1992; És eljön az ő országa, 1996; Tömegsír, 1999; Nálunk, New Hontban, 2001; Mátyás király New Hontban, 2005; Négy hét az élet, 2011), valamint a Hűtlenek utáni novellásköteteit és novellaválogatásait (Bőröndök tartalma, 1987; Az onirizmus tréfái, 1993; Vezéráldozat, 1996; Széphistóriák, 2001; A szabadság szomorúsága, 2002). A tények mágiája (2002) című kötetében Mészöly Miklós időskori prózáját értékelte a szerző. A modern magyar irodalom története (Pozsony, 2010) című szubjektív irodalomtörténetének alcíme – A magyar líra és epika a 20. században – pontosítja tárgykörét. Irodalmi tanulmányait, esszéit az Elszigeteltség vagy egyetemesség (Budapest, 1991) című kötetébe rendezte, publicisztikáját a Rosszkedvem naplója (Tatabánya, 1992) és a Hazám, Abszurdisztán (1998) című kötetei tartalmazzák.
Görömbei András szerint „A csehszlovákiai magyar lét jelenének (objektív idejének) kulcsnovelláit írta meg Grendel Lajos”. A szerző megszívlelendő „igazságai” között említi, hogy „A kisebbségi létben a kultúra folytonossága is illúzió csupán”. Vagy: az „önironikus jellemzés és az üldözöttség, megfigyeltség tudatának egymásra vonatkoztatása néhány sorban is finom közép-kelet-európai karakterrajz”. Egyetértéssel idézhetjük Dusza István minősítését is: „Modern európai, csehszlovákiai és magyar próza az, amit Grendel Lajos ír.” Írónkról – műveit olvasva – elmondható, hogy nem csupán a „szlovákiai magyar prózaírók élvonalába” tartozik, hanem joggal érdemelte ki a hazai (szlovák) és a magyarországi kritika „osztatlan szakmai elismerését” is.
A már korábban említett kezdeti regénytrilógiájának egyes darabjai közül az Áttételek vitte el a pálmát. Első része egységesebb és izgalmasabb, történetiségében is erőteljesebb a többinél. A második részben – és ez nem bűn! – a „nőügyek” dominálnak, magyarságbetétekkel „fűszerezve”, stílusában is „áttetszőbb” módon. A harmadik rész az állampolgár keserveit tárja elénk, a kiadó /szerkesztő élményeivel, vágyaival, a házasság és a szerelem felemlegetésével, a magányos férfi esetlenségeivel. A kisebbségi író helyzete, szerepe is megjelenik a kötetben, és vele együtt egy-egy arc, egy-egy jellem (Angéla, Bea) gondjaival, kiszolgáltatottságuk megidézésével. Meg azzal a tudattal, hogy „Még magányodban sem vagy egyetlen percig sem egyedül”.
Anélkül, hogy „tiszteletköröket” futnánk, elmondhatjuk, kevés kisebbségi magyar író pályakezdése volt tájainkon olyan sikeres, mint Grendel Lajosé. Talán Tamási Áronnak volt annak idején a Grendeléhez hasonló fogadtatása, viszont a formanyelvük élesen eltér egymástól, ahogy más volt a kor is, melyben alkotniuk adatott. Grendel számára az Éleslövészet, a Galeri, de még inkább az Áttételek jelentették az első sikereket az 1980-as évek elején. E művei szlovák, illetve magyar-országi fogadtatása páratlan sikert jelentett a számára. E kötetei úgy kerültek – egyik napról a másikra! – a kortárs magyar irodalom élvonalába, hogy szerzőjét némely kritikusok egyenesen Mészöly Miklóssal és Esterházy Péterrel együtt emlegették.
E „rokonítás” nem alaptalan. Mészöly Miklós esetében Az atléta halálára (1966) vagy a Saulusra (1968), illetve a Volt egyszer egy Közép-Európára (1989) gondolunk, Esterházy Péter munkásságából pedig elsősorban a Termelési-regény (kisssregény) (1979) című ironikus/szatirikus kettős-regényét említenénk, de további meghatározó műveit is felhozhatnánk, melyek az önfeltárás különböző lehetőségeinek kiaknázásával a határon túli (kisebbségi) magyar irodalmak számára is követendő példává váltak.
Való igaz, Grendel írásai nem személytelenek, és az is, hogy – Görömbei Andrást idézve – „a tárgyilagos ábrázolást a legkülönfélébb módokon humanizálja”.9 Mesterei közt ott találni többek közt Karinthy Frigyest „elmés-ironikus stílusával”, az argentin Cortázart „álomképeivel, a kafkai szorongásokkal”, Mészölyt „világlátásával és írásművészetével”, Örkény Istvánt „iróniájával”. „Szakmai” elfogadtatásában nagy szerepet játszottak az olyan kiváló felkészültségű magyarországi irodalomtörténészek, kritikusok, mint Szegedy-Maszák Mihály, Kulcsár Szabó Ernő, Szörényi László, továbbá azok, akik évtizedek óta kitüntető figyelemmel követték/követik a kisebbségi magyar irodalmak fejlődését: Czine Mihály, Pomogáts Béla, Görömbei András, Pécsi Györgyi, Szirák Péter, Márkus Béla és mások. Írónk szlovákiai magyar visszhangja érthetetlen módon jóval visszafogottabb volt. Kritikusainkat a legkevésbé sem zavarta, hogy – jó néhány esetben! – a szlovák „fogadtatás” is megelőzte őket.
Aligha véletlen, hogy Szirák Péter 1995-ös kismonográfiájában Grendel Lajossal kapcsolatban az író egyetemi tanulmányaival összefüggésben,1968 őszén, elsősorban a „vélemények pluralizmusát” említi, megemlítve, Grendel ekkor ismerkedett meg – Pozsonyban! – „a modern magyar irodalommal és a világirodalommal is”. De vélhetően Grendelnek a pályaválasztása is „besegített” abban, hogy írói ambíciói teljesüljenek. Egyetemi tanulmányai befejezése után, 1973-tól a Madách Könyv- és Lapkiadó szerkesztője lett, 1990 áprilisától 1992 júniusáig az Irodalmi Szemle főszerkesztője, majd 1994 májusáig a Kalligram irodalmi folyóirat alapító főszerkesztője, később a lap főmunkatársa, illetve a Kalligram Könyvkiadó kiadásvezetője. Az 1997–1998-as tanévtől új munkakör vonzásába került: ekkortól már a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Tanszékének az adjunktusa. Írói munkásságát számos díjjal, kitüntetéssel ismerték el (többek között József Attila-díj, 1990; Madách Imre-díj, 1997; Ady Endre-díj, 1997; Kossuth-díj, 1999; Szlovákiában a Pribina-kereszt I. fokozata, 2003 stb.).
Grendel Lajost prózaíróként, elsősorban regényíróként tartja számon a magyar közvélemény, idehaza és a határokon túl is. Írói pályáját novellistaként kezdte, és a kisprózához a későbbi évtizedekben sem lett hűtlen. Novelláinak többsége olyan történetekre épül, melyek az álom, a fantasztikum és a valóság határán ját-szódnak. Elbeszélésmódja szűkszavú, tömör, novellái cselekménye többnyire egyenes vonalú. Igazi irodalmi „belépőjét” a már említett Hűtlenek című novelláskötete és az Éleslövészet című kisregénye jelentette. Tulajdonképpen már első kötetének borítólapján megfogalmazta elképzeléseit, szándékait: „Meggyőződésem, hogy a társadalmi és nemzeti önismerethez az emberi önismereten kereszetül vezet az út, nem pedig fordítva. Sokáig azt hittem, minden jó irodalmi mű elsősorban etikai gesztus. Ma már tudom, hogy ez kevés. Tárgyi hitelesség helyett az érzések és gondolatok spontán hitelességére, őszinte indulatra, a látomás egyetemességére – több-síkú ábrázolására törekszem.” De ezeket a gondolatokat fülszövege utolsó mondatával rögtön felül is írja: „Egy következő kötet is újrakezdés lehet csupán.” Amely, a két esztendővel későbbi Éleslövészet ugyancsak egy sokat mondó „önvallomással” kezdődik: „Az önzetlen jóságról és önfeláldozásról kellene írni. A született jóságról.” Grendel mégsem a hitben keresi a „megigazulást”, hanem a gondolatok erejében meg az alaposan kimunkált „szövegben”. A kötet hátsó borítóján pedig ez olvasható: „Mindenesetre ebben a könyvben több a vívódás, mint az epika, s hogy ez javára vált-e, nem tudhatom. Másképpen azonban nem íródhatott volna meg, ebben biztos vagyok.” A szerkesztő felvezető szövege szerint a szerző „a csehszlovákiai magyar próza új hullámának képviselője […] Új kötete merész kísérlet a valóság és álom határait egybemosó, ennek ellenére mélyen realista prózatípus megteremtésére […] kirajzolódik előttünk a nemzetiségben, társadalomban, egyetemes emberi értékekben gondolkodó intellektuális hős rokonszenves arcéle”.
Szirák Péter kismonográfiájából megtudhatjuk azt is, hogy egy 1987-es interjúban Grendel Lajos arról a hatásról beszélt, melyet Faulkner művei, munkássága gyakorolt rá. Vélhetően pedig Mészöly Miklós iránti „tartozását” is egyenlítette azzal, hogy A tények mágiája (2002) című kötetében példaképe időskori prózáját értékelte. A magyar irodalom paradigmaváltásának „levezénylésében” Mészölynek minden kétséget kizáróan óriási szerepe volt, s a változások egyik kezdeményezőjeként tekint ma is rá az irodalomtudomány. Kétségtelen azonban az is, hogy – és most Gendel Lajost idézzük – „bizonyos mértékig maga is áldozatává vált ennek a fordulatnak”. Kulcsár Szabó Ernő szerint „…Mészöly prózaírói pályáját is alapjaiban határozta meg a modernség ún. második hullámának világtapasztalata és szellemisége. Voltaképpen már a kádári »konszolidáció« időszakában érzékelhető volt, hogy míg az új szembenézés és az önvizsgálat irodalma tetemes mértékben a megváltozott politikai helyzet felhajtóerőire is támaszkodott, Mészöly inkább a maga választotta művészi létértelmezés formanyelvének logikáját követte”.
„Hogy miképpen lehetséges a Krúdytól (is) örökölt nyelven és szemlélet által a faulkneri drámaiságot áthasonítani”, erre az Éleslövészet és a Galeri is választ adhat. Grendel Lajos tehetségét és irodalmi adottságait három évtized távlatából próbáljuk most megidézni. 1981-ben „az egyik legfiatalabb és legtehetségesebb prózaíró jelentkezéseként” említettem Grendel Lajos Hűtlenek (1979) című kötetét. „Nem vitás, hogy Grendel felkészültsége, tájékozottsága, olvasottsága más, mint Berecké vagy Kovács Magdáé, és más, mint Dubáé vagy Gál Sándoré. […] Munkássága kiemelkedő művészi értékeit, újításait, nyelvi erejének gazdagságát novelláiban éppúgy felfedezhetjük, mint Éleslövészet című kisregényében.”
Az Éleslövészet a 17. századtól napjainkig nagykiterjedésű eseménysor képeit villantja elénk. A 140 oldalnyi kisregény egy kisváros életét mutatja be, ahol három menetben ölnek, rabolnak, pusztítanak, és a történelem mindezt újraismételi. Az idősíkok váltogatása mellett a történelmi események folytonossága, ismétlődései, ellentmondásossága, a hősiesség és a megalkuvás, az őszinteség és a közöny példázatai mellett Grendel az alantas emberi érdekeket is „felvonultatja”. Grendel az emberi elkötelezettség talajáról indítja a „cselekményét”, regénykompozíciója átgondolt és arányosan felépített, a mondatai feszesek, a kötet lapjain egymást váltják a különböző epizódok, reflexiók, idősíkok, s a groteszk és az ironikus leírás eszközei, hogy az író feltárhassa előttünk az élet intellektuális mélységeit, gyötrelmeit.
(A tanulmányrészlet közlését következő számunkban folytatjuk)
Jegyzetek
1. Grendel Lajos: Mai próféta. Irodalmi Szemle, 1970. 10. sz., 930.; uő: A teniszlabda. Uo., 1970. 1. sz., 50– 54.; uő: Szemelvények a gonosz asszony hagyatékából. Uo., 1979. 1. sz., 82–85.; Fónod Zoltán: A „harmadvirágzás” évtizedei. In uő: Kőtábláink. Pozsony/Bratislava, 1990, 149–150.
2. Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Budapest, 1982, 420–421.; Pomogáts Béla: Csehszlovákiai magyar irodalom. In uő: Az újabb magyar irodalom. Budapest, 1982, 586.
3. Szirák Péter: Grendel Lajos. Pozsony, 1995, 22.
4. Uo., 7.; Grendel Lajos: Árnyék és diadal. Irodalmi Szemle, 1972. 4. sz., 436.
5. Fónod Zoltán: Gyorsmérleg. In uő: Körvonalak. Bratislava, 1982, 106.
6. Eco, Umberto: Nyitott mű. Budapest, 1998, 71., 103.; Kulcsár Szabó Ernő: A magyar irodalom története 1945–1991. Budapest, 1993, 160–162.; Tőzsér Árpád: Jelentések egy (létre) nyitott műhöz. In uő: A homokóra nyakában. Dunaszerdahely, 1997, 262–263.; Világirodalmi lexikon. Kiegészítő kötet A– Z. Budapest, 1996, 330.
7. Grendel Lajos: Galeri. Bratislava, 1982, 111.
8. Koncsol László: Grendel Lajos: Galeri. In uő: Nemzedékem útjain. Bratislava, 1988, 308.
9. Görömbei András: Napjaink kisebbségi magyar irodalma. Budapest, 1993, 233., 239.; uő:
A csehszlovákiai magyar irodalom, i. m., 421–422.