Csanda Gábor – Az RMKT mögött / Sex bilo je nešto kao metafizički

(Antikvárium V., Domonkos István: A kitömött madár., Forum Könyvkiadó, 1968, 276 oldal)
A könyv apám könyvtárából való, röviddel az után hoztam el, hogy meghalt. Egy-szerűen beállítottam négy gyümölcsösládával egykori otthonomba, nagyjából ennyi könyvet tudtam akkori otthonomba elvinni. Csak elvinni és tárolni, későbbi elhelyezésükhöz ugyanis újabb szekrényre volt szükség.

Zavaromban a válogatással sem sokat törődtem: csupa olyasmit vittem, amit korábban nem olvastam, s most látom, ezek nagy részét azóta sem olvastam.
Apám könyvtárát kamaszkoromra laktam be, a bő tízezres állomány akkortájt már nemigen bővült, s ha mindig minden darabjáról nem tudtam is, azért majd mindegyiket ismertem. Tudtam a szekrények közt tájékozódni, és a szekrényeken belül a polcokon. Ezek többségén két sorban álltak a könyvek, s megtanultam követni a könyvek nem látványos, mégis szüntelen mozgását, mely apám változó érdeklődésétől függött: hol Klaniczay Tibor és Horváth János került szemmagasságnál följebb, s csak székről lehetett őket elérni, hol meg Szepsi Csombor Márton és Melius Péter, hogy csak két szomszédos szekrény forgalmát említsem. Ezeket persze nem olvastam, csak fellapoztam, hogy lássam, miről szólnak. Gyerekként meg csak a színüket és a gerincükön látható neveket jegyeztem meg, sokszor értelmetlen, mégis már meghitt szókapcsolatokat, egy színes sorozat betűkódjait: A–Cal, Cam–E, Lanf–Marg, Mari–My – melyekről azt hittem, bizonyára vitaminok vagy vitaminok feltalálóinak nevei, merthogy apám a könyvei közt tartotta megszámlálhatatlan vitaminját és gyógyszerét is; szinte kizárólag csak a könyvek és a gyógy-szerek érdekelték és foglalkoztatták és izgatták. Még ma is, ha bizonyos neveket olvasok-hallok – Gálos Rezső, Gerézdi Rabán, Rohypnol, Spofavit –, apám jut eszem-be, s látom magam előtt a könyvtárát.

A Domonkos István-könyvnek egy másik jugoszláv kiadvánnyal együtt az RMKT agyonolvasott kötetei mögött volt a helye, ebből kifolyólag mindkettő azonnal fölkeltette érdeklődésemet. Mivel az a másik, melynek sem címére, sem szerzőjére nem emlékszem már, a nemi életről szóló szakszerű felvilágosítást nyújtotta, okkal föltételeztem, hogy A kitömött madárnak is a szexualitás lesz a témája. Sajnos, már az első előzéklapja tudatta, hogy a mű az 1968-as regénypályázat 3. díjazottja, meglehetősen lankasztva érdeklődésem, mert ugye még ha azt tárgyalná is, ami akkor engem elsőrendűen érdekelt és foglalkoztatott és izgatott, azt én nem a szépirodalom szűrésében kívántam megtudni. Meg hát, abban is csak harmadik lett. Valamint: jól láthatóan nem nagy kezdőbetűvel indultak a mondatai és nem pont zárta őket, és a váltakozó hosszúságú soraiból az sem volt egyértelmű, próza-e vagy vers. Nem ide tartozik, de meg kell említenem, hogy a kifejezetten a nemi élet csínját-bínját taglaló ismeretterjesztő művel sem mentem sokra: jó néhány tévhitemet eloszlatta, néhány gyanúmat megerősítette, s főként tudományos alapon is megerősített abban, hogy a nemi élet nagyon klassz dolog. De hogy hol s miként és végre mikor is érhető el, arról egy szó sem esett benne.

A kitömött madár, most, hogy végre elolvastam, tudom, valóban regény. Nem vers, még ha némely sorai versszerűen vannak is tördelve, nem líra, még ha versrészleteket is mozgósít (például a 270. oldalon egy ismert T. S. Eliot-kétsorost, kisbetűsítve a kezdősorokat: „a teremben sétálgatnak a ladyk / és Michelangelót dicsérik”; Kálnoky László fordítása). Próza ez, s az egymás alatti szavainak, szósorainak hol kiemelés a szerepük, hol meg felsorolás tagjait jelölik. Még közelebbről figyelve látszik, hogy a kettő, a kiemelés és a fölsorolás összefügg: mindig olyasmit sorol föl, részletez és ismétel meg, amit kiemelni kíván. A tengerparton üdülő külföldi turisták poggyászának leírása például nemcsak tételes, hanem kimerítően teljes is, sőt, minden használati cikknek a megkülönböztető jegyét is megadja: „hordozható hűtő, benne hússzeletek, üvegek, dingács / még egy koffer evőeszközökkel, tányérokkal / táskarádió, Blaupunkt, gramofonnal, hosszú-, közép- és rövidhullám, URH, a basszust fantasztikusan adja / fényképezőgép, Kodak, színes filmmel / kamera, japán / lencsék bőrtokban / teleobjektív / gázöngyújtó, Ronson / cigaretták, LM, Chesterfield…” – Mindezt oldalakon keresztül. Ilyen jó megfigyelő az, aki a tengerparton szezonmunkásként a betevő falatért dolgozik. Ilyen precízen és mé-lyen és plasztikusan raktározódik el a… A mi is? Ami nincs meg abból, ami lehetne, ami másoknak megadatott. (A dingács egyébként ital, jófajta bor, Danilo Kiš is említi a Fövenyórában.) S nem csak a mából látszik, mennyiben voltak mások a volt Jugoszláviában a klassz dolgok: a regény megjelenése után bő egy évtizeddel, amikor gimnazistaként nyaranta pozsonyi kávéházakban és éttermekben mosogattam, mert azt fizették meg a legjobban, s mert ezek a munkahelyek tetszettek leginkább (s mindenekfölött pincér szerettem volna lenni), én is táskarádiót szerettem volna, de Csehszlovákiában csak hírből ismertük a Blaupunkt márkát, korosztályom látni nem látta. Valamint, túl a jugoszláv nyitottságon, a mából kivehető a dolgok poétikai voltának mulandósága is: a „sör konzervdobozban”, vagy a „szagtalanító szobor, a fejével meg kell dörzsölni a hónod alját” meghatározások ma már inkább a munkás hétköznapok nyelvében is archaikus világát jelölik, semmint vágyálmok netovábbját. A szöveg egy helyütt azt mondja, „néhány évvel ezelőtt még gondolni sem lehetett arra, hogy az ember külföldre menjen, és ma nyitva vannak a határok”. Később pedig (az Epilógus, vagy a múlt időzítése zárófejezetben): „az igazi ve-szélyt nem az atombomba képezi, hanem az országhatárok”. Végül nyilván így van ez mindennel: tegnapi megkésettségünk mára semmissé válik, hogy aztán holnap egy új, még kevésbé ledolgozható megkésettségünkkel szembesüljünk.

A költő Domonkos István regénye még a látszatát is kerüli a líraiságnak, ehelyett a látványra helyezi a hangsúlyt, a kameramozgást imitáló optikára: változó intenzitással pergő képsorok váltják egymást, s ahol az objektív egy pillanatra megáll vagy elidőz, ott feszültség teremtődik: „a tenger hullámzott, a sziklák közt mintha malacok horkoltak volna, a láthatár, mint egy böllér, kirakta késeit csillogni a holdfénybe”. Ennél is jellegzetesebb sajátossága azonban a beszédhelyzetek és a szerep-lői szólamok sokasága: akár egy zajos tengerpart, csaknem azonosíthatatlan, mikor ki beszél, még kevésbé, hogy kihez. Leginkább két hanghoz köthető konkrét szólam: az egyik egy zenészé (muzsikus cigányé), a másik egy szerzőé (egy kezdő íróé). Ők azok, akik a legtöbbet beszélnek; vagy múltbeli élményeiket mesélik, miközben ez a múlt a regényidőhöz képest nem mindig kap meghatározható kontúrokat, vagy az éppen velük megeső történéseket mondják el, de ezek a történések jobbára látványok, topográfiailag szűk területen zajló intellektuális mozgások. Az Adria partján vagyunk, a tenger, a tengerparti város, a szálloda s a közeli szigetek alkotta környezetben, mely homályos és baljós eseménytöredékek színhelye. Mindkét figura a szálloda lakója: a zenész idénymunkás, és egy zenekar tagjaként keresi tavasztól őszig a pénzt, az író a titokzatos szállodatulajdonos vendége, és írnia kellene. A zenész aktív szereplő, családos ember, mindent kipróbál, csak hogy pénzhez jusson, magáról (E/1-ben beszélve) azt mondja, „engem a nők éltetnek”, és ehhez képest a munka, sőt még a zene is másodlagos, ürügy a nőkhöz, a hangszer (konk-rétan: bőgő) mint asszonyszerző szer. Hozzá képest, de nem csak hozzá képest az író a lehető legpasszívabb alkat: sem szöveget nem képes létrehozni, sem nemi kapcsolatot teremteni, szűz ember, aki a papírral és a nőkkel szembesülve is magára figyel, gátlásosan, kishitűen, a gondolkodó-kétkedő, befelé élő ember módjára, ahogy maga mondja magáról (E/2-ben): „rajongásod intenzitása sokszor addig fokozódott, míg hirtelen minden jelentéktelenné nem vált számodra”. Két véglet: míg Skatulya Mihály, a találékony és tevékeny ember, afféle szocialista, kényszerű polihisztorként aprópénzre váltja minden vágyát, Szergyó, az író nem valósítja meg vágyait. Aki már számtalanszor megégette kezét, és aki még egyszer se. A zenésznek ennek megfelelően gazdag múltja van, és több alternatív, reálisnak tűnő jövőképe (igaz, a regény ideje szerint már nem él, tehát csak múltja van), az írónak csak jelene (igaz, jelene intellektuális, elgondolt, amiként a múltja is: „nem emlékeztél semmire sem, a múltadban is a jövőd fedte fel előtted magát”). A zenész mesél és elbeszél, egy névvel jelölt barátját (Norvo – a nevet mint jelölőt később a szöveg kétségbe vonja) avatja bizalmába, de ez a barát csak passzív hallgató, nem társa a beszélgetésben: Norvót Grendel Lajos Hugójához képest – a Négy hét az élet című legutóbbi regényéből – még csak a beszélő ellenlábasának vagy „utolérhetetlen énjé”-nek sem tarthatjuk. Az írónak még ilyen Norvo-féle hallgatója sincs, monologizálása leginkább meditációként hat, többnyire önmagához beszél, nem hangosan, s vélhetően nem mindig Szergyóként. Ami összeköti őket, az a regény harmadik főalakja, Lujza, aki hol mágikus-démoni (természetfölötti) lény, hol nagyon is e világi, számító, afféle „fekete özvegy” típusú reális alak. Ő az, aki észrevétlenül – a szereplők és az olvasó számára is észrevehetetlenül – beszervezi a két férfit a végzetes kábítószer-csempészetbe. E felől a szál felől olvasva krimivel van dolgunk, melyben a szólamok és a képek egymásba öltése – a francia új regény hasonló „bűncselekmény”-regényeinek mintájára – a szándékos figyelemelterelést, magának a (bűn)cselekménynek az elhallgatását szolgálja. A színtérre fokozatosan lopakodnak be a vadászat fogalomkörébe sorolható alakok és tárgyak: konkrét vadászok mint szállóvendégek, vadászpuskák és -kutyák, vadászpuskákra emlékeztető nők; fokozatosan megteremtődik egy olyan közeg atmoszférája, ahol bizonyos személyek másokra „vadásznak”, folyik ugyanis a gyanútlan alakok alattomos becserkészése és beszervezése; nem véletlen Skatulya és Szergyó, a két különböző figura egymáshoz közeledése: az író előbb hasonlítani kezd a zenészre, majd fölveszi annak szerepét (maga is csempésszé válik); Szergyó a 13. fejezetben így indul neki a drogfutár szerepnek: „a város úgy zuhant beléd mindenestől, mint az eltalált madár a sás közé a vízbe”.

Klassz regény, abban is, hogy nehezen adja meg magát az értelmezésnek. Van olyan olvasata, melyben a test, a testiség, a nemiség, a testek interakciója játssza a főszerepet; ilyen értelemben ez a könyvtest okkal bújt meg elhomályosult nevű társával együtt a Régi Magyar Költők Tára mögött. A test mint alakzat, mint forma végig behálózza a szöveget, s rejtetten (metonimikusan) jelöli azt, ami benne van, amit a mértani kiterjedések (a nőktől a puskákig, a zsáktól Skatulyáig, a nagybőgőig, a kofferig, a koporsóig, a kitömött madárig – megannyi gyanús korpusz) öszszefognak a testek színpadán. S persze öntükröző alakzat is a test: A kitömött madár című Domonkos István-regény is korpusz, vélhetően ezt kellene megírnia az írónak, pontosabban ez az a regény, melyet a benne szereplő író nem ír meg (a kitömött madár a cselekmény szintjén a meghiúsult csempészetről szóló kódolt távirat szövege: „mit sürgönyözzek neki? / a madarat kitömték, mindössze ennyit”). A kiterjedéssel, a formával való vesződség a Szergyó űzöttvad-szólamában tudatos írói technikaként jelenik meg, s a magára reflektáló születő-vajúdó nyelvben ölt testet: „ezekben az erdőkben még mindig eltévedhet az ember, ezekben az erdőkben még mindig átélheti az ember azt az érzést, ami fa és fa, szikla és szikla, ösvény és ösvény hasonlóságából adódik, és a sötétségből a fák alatt, amikor az ember idegei unszolására, áthúzni, unszolására?, hm, szaladni kezd szikláról sziklára ugorva, időről időre leáll hallgatózni, hogy aztán még sebesebb vágtába fogjon, a nedves avar szaga, az arcát felsebző gallyak még csak fokozzák idegei lázát, kinek, a távolból mintha kutyaugatást hallana, elnyújtott emberi kiáltásokat, mintha valaki a nevét kiáltozná a távolban, valaki a saját nevét?, az ember arra fordul” (kiemelések tőlem – Cs. G.).

A szövegtest képéről már szóltam: az atipikusan tördelt sorok közt is vannak atipikus, még beljebb kezdődő szakaszok, egymáshoz képest elcsúsztatott szavak, verzállal szedettek, nagy beugrással tömbösített részek és így tovább, mintegy jelezve a szöveg többszörösen összetett alakzat és kép voltát. Összesen két mondat-záró pont van a regényben (a 262. oldalon), s ezt akár nyomdahibának is tarthatnánk, bár ennek ellentmond a könyv egészen precíz, következetes, hibátlan szerkesztése (szerkesztő: Utasi Csaba), klassz munka ez is.
A sokféle hang sokféle nyelven szólal meg: olaszul, németül, szerbül, szlovénül, horvátul, s gyaníthatóan nem létező nyelven is. Leginkább persze az Adria ölelését érzem ezen a magyar dominanciájú szövegtesten, meg a helyi („jugoszláviai”) érintettséget: a szárma töltött káposztát jelent, a rámpás újbort (köztes állapot a murci és a bor között), a sajkacsa egy határozott szabású fejfedőt, a szandolin csónakot (a szandolinozás csónakázást), a sampité habcsókot, a nagyon gyakori sank bárt vagy bárpultot (a sankos bárost) – és így tovább. Az Oho valószínűleg minden, azon a tájon lakó magyar számára érthető, nekem a világhálón kellett utánanéznem: ragasztómárka (mint nálunk volt a Drago), a sok-sok internetes oldal egyike így eleveníti föl, nem kevés nosztalgiával: „Oho ljepilo bilo je nešto kao metafizički”. A patikát „nacionalizálták”, mondja a zenész arra, amit mi úgy mondunk: államosították (a szlovákban persze szintén a náció, a nemzet adja a szó tövét: znárodnili).

Azzal, hogy a regény határozottan a hangos nyelvet, a beszédet adja vissza, a kiejtés is hangsúlyt kap; az egykor használatos rovarirtó szert, a DDT-t is a hangos beszéd szerinti alakban írja, mégpedig „diditi”-ként, ahogy nálunk nem mondták soha, de alighanem Magyarországon sem (Esti című könyvében Esterházy is kiírja: „anyám és a dédété, visszaemlékezés”). Egyébként sok olyan szóalakot használ Domonkos (következetesen), melyek mifelénk folyó beszélt nyelvben is gyakoriak: hétórási, ilyent, engesd meg, köszöntöttek (köszöntek jelentésben), szerbusztok, lábom, slágerok. Az író (Szergyó) az apjára emlékezve: „törköly helyett törkölt mondott”.

Hogy apám olvasta volna a Domonkos-regényt, nem valószínű, mert semmi jelét nem látni; sőt kizárt, mert azt a szót, hogy szex, minden olvasmányában alá szokta húzni, sőt: a sex alakot kétszer is, pirossal. Nem a szerkesztő szerepében firkálgatott, hanem ilyen olvasó volt, ceruzával pipálgatta ki azt, ami nagyon tetszett neki, meg azt is, ami nagyon nem. S mivel volt humorérzéke is, aminek a könyv margóján szokta jelét hagyni, biztosra veszem, hogy ezt a könyvet nem olvasta. A sportot ugyanis semmibe nézte, főként a labdarúgást, ennél fölöslegesebbnek már csak a labdarúgás nézését tartotta. („A szentségit, Gábris, ezzel a szarral rontod a szemed megint, ahelyett hogy olvasnál!”) Vagyis A kitömött madár 271. oldalán olvasható egyik tétel mellé („a sex ki fogja szorítani a futballt a stadionokból”) biztos odaírta volna: ez legyen a legnagyobb bajom!