Gál Sándor – Kitágult nap 4.

Egy évszázad – Április 30-a, apám századik születésnapja. S alig húsz évvel ezelőtt temettük el. Itt van bennem maradéktalanul minden emlékem – élményem, amit megéltem vele. Tény, hogy nem volt sok ünnepünk, ám annál több volt az olyan közös hétköznapunk, amelyet bármikor érdemes fölidézni.

Az első, kerítésdeszkából faragott fapuskától a most is nálam lévő, megőrzött hegedűjéig. Meg hogy hány alkalommal muzsikáltunk együtt. A prímás Noszkai úr volt, falunk pékje. Állítólag az 1938-as nagy tűz idején ő mentett ki az égő, sikándriai házunkból… A háború napjaiban pedig vele együtt a pékség udvarán voltam szemtanúja, amikor  a becsapódó akna vagy ágyúgolyó félig leszakította egy orosz katona fejét… A nyaki aortából szétspriccelő vér pipacsvörösre festette a havat, a friss kenyerek pedig ezen a havas-véres szőnyegen szanaszét szóródtak… Nem sokkal később mi is telitalálatot kaptunk. Ennek részleteit az Eltemetett világban bővebben leírtam, felesleges ideismételni az ott elmondottakat.

A háború utáni nyomorúságban aztán rapsickodtunk papával – akkor még „ídesapámmal” –, amíg el nem vitték a jáchymovi uránbányába kényszermunkára. Aztán –  ahogy megúsztuk a Csehországba való deportálást – együtt dolgoztunk az új „partizánbirtokon” Karván (Partizánské statky).  Napszámba jártunk. Közben megtanított szántani-vetni, aztán együtt arattunk két nyáron – ő volt a kaszás, én a marokszedő… Ma is tudok még kaszálni, kaszát fenni, kalapálni, s bennem él a tokmány „kotyogásának” pentaton ritmusa is, a kasza fenésének érces pengésével együtt…

Döbbenetes a párhuzamos távolság – közte és köztem…
Száz évéből ma már több, mint hetven az enyém is.
Anyámtól tudom, mert papa ilyesmiről soha nem beszélt, hogy megjelent könyveinket – Laci öcséimét és az enyémeket is – sorra elolvasta, s magában egy kicsit büszke is volt arra, hogy két író fia van.
De igazából Vilma húgom volt a kedvence, ami ugye, természetes!
Írtam egy verset ennek a száz évnek egy pillanatáról, hogy megmaradjon    v a l a m i  abból az egészből, aki Ő volt, s aki még én vagyok. Tehát:

A születésnap

döntötte a földre
mintha a teljes életed
zuhogott volna végig
az otthoni síkon
abban a förgetegben
s ahogy a villámok
kettészelték
a sötét felhőgomolyt
egy egész század
pokolútjai váltak láthatóvá
átlőtt csuklód színe-vére
kifolyt ott a távoli
Felső-Színevér
harci terein azon a nyárutón
amikor sebeket kötözve
áldozat lettél magad is
miként a történelem
többi névtelenje ugyanott
a menekülés
fekete éjszakái
és nappalai között
az esők áztatta úttalan utakon –
mellettük a ronccsá lőtt
szekerek ágyúk autók
mindkét irányba
meg a felpöffedt állati tetemek
számlálatlanul
hoztad magadban
a bombák és gránátok süvöltését
a megsebzett föld
felszakadt göröngyei
röptükben sírtak
akárha riadt madársereg
benned pedig az égő lázak útja
Munkács Kassa Miskolc Budapest
emlékek nélkül veszett el valahány
csak a szomjúság maradt
meg a vonatkerekek kattogása
és a töméntelen
temetetlen halott
a megállók között
felhasadt bordák kifordult belek
hiányzó végtagok csendje
s hogy hiába volt a szándék
megmenteni őket
semmi esélyed nem volt apám –
s bizony együtt pusztultak velük
kedvenceid
a büszke csillaghomlokú mének
meghalt bennük
a lassú ügetés álma
s a kancák hívó szerelmes
patadobaja is
az otthoni legelő
barnára égett nyara felett
vércse vijjogott
s ölyvek szárnyaltak fel
a nap magasába
a lápon túl pedig
vérvörös édeni dinnyék
hűs belseje csordult életadón
s ha most megidézem
akkori jöttöd
mintha csuklód felett
a vérfoltos kötés
eggyé bilincsezné
az egész századod
az üresen lebegő
köpenyujj alatt
s hogy ma
századik születésnapodon
ennek a múltnak az árnya
tornyosul elém
és sírodtól immár
jeruzsálemi messzeségből nézlek
ahogy a Hadak Útján
sebeket kötözve menetelsz
világok szanitéce

Éjszaka van és telihold  
Egy kicsit még mindig a nagypéntek él bennem. Hogy miért? Azért, mert mostanában volt kerek évfordulója annak, hogy az első ember – leszámítva a bibliai, míto-szi és mesebeli mennybemeneteleket, kerubokat, tüzes szekereket, táltosokat stb. – kijutott az űrbe. Ma is pontosan emlékszem arra a napra, amikor Jurij Gagarin megkerülte bolygónkat, és sikeresen visszatért a földre. A Šumavában, a hadsereg Dob-rá Voda-i lőterén állomásoztunk, közel az akkori nyugat-német határhoz, s naponta az éleslövészetet gyakoroltuk. Az északi lankákon megkopott hófoltok, šumavai, gyér nappali köd, kissé távolabb az első Csehszlovák Köztársaság idején épített vasbeton erődítményrendszer terephez simuló sziluettje… Köröttünk pedig körös-körül T–34-es harckocsik és SHD–100-as rohamlövegek… Mozgó célpontokra lőttünk, „rövid megállásból”. Ami magyarul azt jelenti, hogy a cél felé haladó tankban a lövész, miután sikerült befognia a célt, kicsit hátba rúgta a sofőrt, aki abban a pillanatban mindkét botkormányt hátra rántotta, minek következtében a T–34-es meg-állt, billent egyet, s a céltávcsőben megjelenő célpontra a lövész rásütötte az ágyút. Aztán vagy volt találat, vagy nem… Gyakorlat közben pedig a fedélzeti ventillátoraink bedöglöttek, a lövéseket követően így a lövegből – minden újratöltés alkalmával – a harckocsi belsejébe zúdult a rengeteg fojtogató, szemmaró lőporfüst…
Az egész béketábor ragyogott az űri sikertől – s okkal! –, mi pedig fuldokoltunk a harckocsi potrohában…
Szóval az ember kijutott az űrbe!
De az űr nem természetes élőhelye az embernek. Hát mit keresünk mi  a b- b a n  a térben?!
Természetesen tudom, hogy a kérdés felesleges és értelmetlen, mert nincs rá használható válasz. (Azazhogy van, de az a pusztítás, s nem a létezés hordozója. Később majd még szót ejtek erről is.)
Azt hiszem, a „felfelé zuhanás” sikerénél sokkal nagyobb a lefelé zuhanás kockázata…
De az is lehet, hogy valamit nem értek.
Éjszaka van és  t e l i h o l d , mint Bulgakov regényében.
Előkerestem A Mester  és Margaritát, s benne azt a passzust, melyre az imént utaltam – biztos, ami biztos. Tehát: „…Azt mormolja – mármint Ponczius Pilátus –, hogy a holdfényben nincs nyugta, meg hogy utálja a hivatalát. Mindig ezt mondja, amikor nem tud aludni, és amikor alszik, mindig ugyanazt látja: a hodsugár-ösvényt, szeretne végigmenni rajta, és Ha-Norcival, a rabbal beszélgetni, mert azt állítja, valamit elfelejtett vele megvitatni akkor régen, a tavaszi Niszán hónap tizenegyedik napján. De jaj, sohasem sikerül elindulni a holdsugár-ösvényen, és senki sem lép oda hozzá… […] Néha még azt is elmondja, hogy mindennél jobban gyű-löli a halhatatlanságát és érdemtelen hírnevét. Váltig bizonygatja, hogy szívesen cserélne Lévi Mátéval, a toprongyos csavargóval.”

Erre Margarita kérdése: „Tizenkétezer hold azért a régi egyetlenért… nem túlságosan nagy ez a büntetés?”
Woland válasza: „Minden úgy van, ahogy lennie kell: erre épül a világ.” S íme az űri összefüggés: „…eltűnt a csillagjós-király fia, Júdea ötödik helytartója, Ponczius Pilátus lovag.”
Amiként később a világ első űrhajósa, Jurij Gagarin is…

(A fenti idézet után, pár sort arról szándékoztam még írni, hogy az ilyen „hosszú idézetek” összemontírozásából született meg – feltehetően – az elmúlt században például a „montázs-irodalom”, amely nem egyéb a szerkesztői összeollózásnál – jobb esetben… Azon túl pedig a tehetségtelenség elfedésének, továbbá a plágium legalizálásának világosan átlátható módszere. S aki ezt kitartó szorgalommal műveli, annak még egy életmű is kikerekedik belőle, de túl azon, még annak elméleti megokolása is, miszerint a „montázs-szöveg” új, más összefüggéseket is föltár, más összefüggésekben is értelmezhető. Leggyakrabban a modern komolyzene különféle elméletét – elméleteit – applikálva a valahai egységes kompozíciók felkoncolt és újra összedratyvázott változataira.)
Szóval ilyenféle gondolatok jártak a fejemben az űrbe jutás, nemkülönben Ponczius Pilátus  halhatatlanságban szenvedő, kétezer éves, holdvilág okozta nyugtalanságának és megszabadulásának bulgakovi leírását olvasva. Még egy, aligha kommentált kicsi epizód is a feloldozásra utal: „…az ülő ember lába előtt törött kancsó cserepei hevernek, s fel nem száradt feketésbarna tócsa sötétlik.” Amelyben  a k k o r  – feltehetően – a hatalmas helytartó, az ítélet kimondását követően, kezet mosott…
Hogy nem én – ti akartátok az Ő halálát!

De igazából ma már ebből az egészből szinte semmi se fontos.
Esetleg annyi, hogy néhányan még emlékszünk arra az aprócska különbség-re, amelyet az álombéli zuhanás és repülés között megélhettünk a „tavaszi Niszán hónap tizenegyedik napján…”
Ám azt is jól el tudom képzelni, hogy minden másként történt és hogy mindenki másként élte meg ugyanezt a kitágult napot.