Csicsay Alajos – Azóta csöndesebbek az esték

Amikor az elnéptelenedett óvoda bejárati ajtaja fölé nagy piros betűkkel kiírták, SZERETŐ SZÍVEK HÁZA, a közelében lakó erkölcsös polgárok mélyen felháborodtak. Azt hitték, megnyílt a település harmadik piros szíves háza, magyarán, egy újabb kupleráj, és pont a város közepén, abban az épületben, amelyben egykoron féltett csemetéik az első versikéket tanulták – anyanyelvükön.

Mi tagadás, a jövő nagy reménységei élvezettel skandálták a „Kom-kom- kominár”-t, meg a „Prsí, prsí, lensza leje”-t is. Kár, hogy akkor még angolt nem tanítottak nekik, aminek ma nagyobb hasznát vennék a nyugati világban, ahová rendre   kijárogatnak munkát felhajtani. No, de hál’ istennek mégsem piros lámpásos ház nyílt meg a kiürült épületben, hanem olyan se elfekvő, se panzióféle, amely hamar megtelt elaggott nőkkel és férfiakkal. Valószínűleg ez az intézmény is hozzájárult a polgármester újraválasztásához. Küld is hálából minden év decemberében, nemcsak a szívek háza lakóinak, hanem a város minden nyugdíjasának díszes üdvözlőlapot, kívánva rajta bőkezű Jézuskát és sikerekben gazdag újesztendőt. Régebben jutott nekik egy-egy csomag szaloncukor is, de az utóbbi időben, a világválságra hivatkozva, a képviselők többek között ezt is leszavazták. Ettől függetlenül a ház lakói, akár a mesében, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mi bizonyíthatta volna ezt jobban, mint az, hogy esténként, vacsora után, folyamatosan felhangzott benne a nóta. Azonban sajnos, a minap, olyan dolog történt, ami kicsit lelohasztotta a kedélyeket. Azóta csak magukban dudorásznak az öregek, mert fennhangon dalolni egyiküknek sincs bátorsága. Pedig nem tenné nekik szóvá senki, sőt az ápolónők még biztatgatják is őket, kicsit azért is, mert nótázás közben a tolószékeseknek ritkábban jut eszükbe vécére kéredzkedni, kacsáért csöngetni, tablettát kérni, vagy effélék. Azt a pár csepp könnyet pedig, ami egy-egy dal hatására felcsillan a szemekben, maguk is le tudják törölni.

Állítólag a vidámság, még ha sírdogálásba torkollik is néha, képes meghoszszabbítani az életet, ami viszont nem mindig hálás dolog, pláne, ha a vége felé már egyre több kínnal jár. Tapasztaltabb ápolónők azt is tudják, milyen szörnyű az, ha egy ember, akár még hetekig is képes elagonizálni. Egyszer egy hajdani katonaorvos mesélte, még a virágzás korát élő rendelőintézetben, hogy a hadikórházakban miképpen oldották meg e problémát a kedvesnővérek. A hosszasan haldoklók feje alól, mintha csak véletlenül tennék, hirtelen kirántották a párnát, mire a lélek, akár a megriadt madár, nyomban kiröppent belőlük. No, de ez csak amolyan mendemonda volt, ám ami igaz, mindig akadnak, akik jól tudnak emlékezni az ilyesfélékre. A szívek házába valaki egyszer be is csempészte e rémtörténetet, s azóta folyvást azt suttogják egymás között az asszonyok, hogy a párnára nagyon kell ám vigyázni, nehogy valaki meg találja rántani. Sőt, még ki is eszelnek butábbnál butább sztorikat önmaguk riogatására. Mindig kell nekik valami rejtélyes téma, amit lopva továbbadhatnak ilyeténképpen: „Hallotta, hogy Póli nénire is rátették?” Hogy mit tettek rá, azt senki nem mondja ki, mert mindenki tudja, a gumibugyogóról van szó, ahogyan elnevezték az inkontinencianadrágot. Természetes dolog, ha valaki annyira legyengül, hogy már a vécére sem tud elmenni, az ápolónők kénytelenek bepelenkázni. Hiába tiltakozik, hogy ő még szobatiszta, meg tudja mondani, mikor kell őt kitámogatni, vagy tolószékbe tenni, rendszerint azt a választ kapja, hogy ez csupán a megelőzés végett van, ám nyilvánvaló, ha valakire egyszer rákerül az az izé, végképp rajta is marad. Hogy az, többé már nem énekel, és hamarosan el is szenderül örökre, csupán a rémhírterjesztők kitalációja. De ha mégis igaz lenne, nem jobb-e szegénynek? Hát élet az olyané, akit naponta többször is át kell pakolni, akár a pólyás gyereket? Milyen igaza volt annak az öreg papnak, aki azt mondogatta a vele bizalmasabb viszonyban levő híveknek, hogy őt csak addig éltesse a Jóisten, amíg a saját lábán el tud menni az illemhelyre.

A nótázás azonban nem a pelenkások miatt maradt abba. Más oka volt annak. Ám előbb el kell mondani, milyen volt az intézet belső elrendezése és rendje, amit ugyan nem hivatalosan, átkereszteltek Árnyékos Otthonnak. Az udvara tele volt nagyra nőtt fenyőkkel, nyír- és hársfákkal, meg virágot hozó díszbokrokkal, rózsákkal, miként a város összes hajdani óvodájáé volt, melyek közül már csak egyetlenegy maradt meg. A többit kétbalkezes kisvállalkozóknak prédálták el a városatyák, és csak az ördög tudja, azóta hányadik gazdára leltek. Milyen jó, hogy legalább ezt az egyet sikerült, még ha nem is az eredeti célra, épségben megmenteni. Az épületben több társasszobát alakítottak ki, jól elkülönítve egymástól a női és a férfi részleget, ami főleg a folyton beszélgetni akaró nőszemélyeknek nem vált ínyükre, de ők, ha egy kis kerülővel is, átjárogattak tereferélni a férfiak szobáiba. Általában négyen-öten laktak egy-egy helyiségben, de vannak az épületben egyágyas szobák is, amelyekre nem csupán azért, mert drágábbak, ritkán akad igénylő. Ezeket olyanoknak szokták felkínálni, akiknek magasabb a nyugdíjuk az átlagosnál, mint például Fekete Vendelnek is, de akárcsak a többiek, szintén elutasította a lehetőséget, mondván, nem szeretne magánzárkába kerülni. Feketének, miután meghalt a felesége, a fia intézte el, mérlegelésre sem hagyva neki időt, hogy soron kívül bejusson az intézetbe. Ő pedig magában elhatározta, a nyugdíjából többé egy fillért sem ad a hozzátartozóinak. Átvette a postástól a pénzt, kifizette a költségeket, s a maradékot bevitte az irodába azzal, hogy tegyék bele a skatulyába. A skatulya egy cipős doboz, melybe a lakók fölösleges pénzét gyűjtögeti az igazgató, és következetesen, hogy lássák a delikvensek, szertartásosan a páncélszekrénybe zárja. Senkinek annyi spórolt pénze nem gyűlt össze, mint Vendel apónak. A tényekhez még az is hozzátartozik, hogy a gondozottak közül egynek sem élt a családja külföldön, igaz, némelyiké messze lakott a várostól, vi-szont a közeliek sem látogatták túl gyakran az öregjeiket. Vendel fia is, akit úgy szokott emlegetni, a gyerek, csak nagy néha jelent meg, úgy három-négy havonta egy-szer pár pillanatra, s ekkor is csak annyit kérdezett: no, mi újság, fater, jól van? Mire ő: jól vagyok, csak a fülem ne zúgna állandóan. Biztosan a repülők zaját hallja, bölcselkedett jó hangosan a fiú, mire általában kitört a nevetés. Soha semmit nem vitt az apjának, de elmenőben az ajtóból mindig visszaszólt: A fölösleges pénzére vigyázzon, nehogy ellopják, inkább hozasson magának rajta gyümölcsöt meg édességet! Elég nekem annyi, amennyit itt adnak, hangzott a felelet, de a „gyereket” ez már nem érte utol, az ajtó hamar becsukódott mögötte. Vendel érdektelenül viszonyult sorstársaihoz, egyedül Török Ilona tevékenykedésére figyelt föl, aki igazgatói engedéllyel járt ki a városba vásárolgatni a nehezen mozgóknak. Neki ugyan nem telt a nyugdíjából semmire, még az évi tarifára sem futotta egészen, ezért a benntartózkodását egy-egy hónapra meg kellett szakítania. Ilyenkor azt szokta mondani, megy a lányának segíteni a kertben, s amikor visszajött, nagy élménybeszámolókat tartott arról, hogy milyen gazdag volt odahaza a termés, mekkorára nőttek az uborkák, dinnyék, s milyen sok lett a paradicsom. Csak az igazgató meg a főnővér tudták, hogy Ilonka néninek nincsen senkije, s amikor „szabadságot” vesz ki, egy vállalkozóhoz jár idénymunkára, aki a hiányzó pénzt, mint szponzor, befizeti helyette. A sorstársak, akiknek bevásárolni járt, hosszas kotorászás után a zacskókból szoktak neki adni egy-egy silányabb almát, narancsot, darab süteményt, amit ő szerényen elfogadott és hálásan megköszönt.

A férfiak nem szerették Török Ilonát, nem is igen beszélgettek vele, lehetne mondani, lenézték. Egyébként a női részlegre sem jártak át, mert az volt a véleményük, hogy igen nehéz ott az öregasszonyszag. Fekete Vendel viszont – az sem kizárt, hogy épp a feltűnő mellőzés miatt – megkedvelte Iluskát. Ő is hozatgatni kezdett vele ezt-azt a piacról, de éppen fordítva adózott belőle, mint mások. A gyümölcsből egyet-egyet kivett magának, aztán azt mondta, „máma nem jó a gyomrom, a többi legyen a magáé”. Az asszony kezdetben tiltakozott, de amikor valaki megmondta neki, hogy Vendelnek sok pénze van, kissé restelkedve bár, elfogadta az adományt. Lassacskán barátság szövődött közöttük, s így mindig több mondanivalójuk akadt egymásnak. Egy alkalommal, amikor kettesben maradtak, Vendel így szólt Ilonkához:
– Idén ne vegyen ki nyári szabadságot, én majd kifizetem maga helyett a hiányzó összeget!  
A nő előbb meglepődött, majd megkérdezte:
– Maga tudja?
– Mit?
– Ne tetesse magát, biztosan megtudta…
– Nem tudok én semmit, csak azt látom, hogy magával még annyit se törődik a leánya, mint velem a fiam.
Török Ilona erre csak annyit felelt, igaz, de mintha megbántódott volna, utána ritkábban járt be a férfiak szobájába. A baj azonban mégis megtörtént.
Egy este, amikor már kinótázták magukat az emberek, lámpaoltás után Víg Mátyás a maga tájnyelvén megszólalt:
– Jobb lënne Vendee, ha nem kerűgetní azt a kuncsorgó asszont. Nëm vëszi észre, hogy annak a szëme së áll jól? Különben is, mit akar tűle, iszën magánok má a monya së áll fő.
– Milye? – kérdezte valaki kuncogva az egyik sarokból.
– Há a bülléje, no.
– Billéje a kisgyereknek van – hangzott a válasz.
– Mëg a zöreg embërëknek – replikázott Mátyás.
E beszéden hosszasan elkacarásztak, amíg mindannyian álomba nem szende-rültek. Aztán másnap folyt minden a régi mederben, mintha mi sem történt volna. Dél-után azonban, mint a hangyabolyt, ha bottal megpiszkálják, szokatlan nyüzsgés támadt. Mátyás azzal rukkolt elő, hogy elveszett egy ötvenese, amit sietve bejelentett az igazgatónak. Kapott is aztán hideget, meleget, mert arra, hogy honnan és miként veszett el a pénz, azt felelte, a vánkosa alól tűnt el. Ott pedig, ahogy a házirend előírja, nem szabad pénzt, ékszert, lekváros buktát, csokoládét és nedvdús gyümölcsöt rejtegetni. Amit nem tilt a szabályzat, az csak száraz keksz lehet, viszont annak is megvan a maga hátránya, mert az meg morzsalékszik, s a morzsára hamar rákapnak a fáraóhangyák.
Hogy miben különbözik a fáraóhangya a többitől, senkit sem érdekelt, de annál inkább a tolvaj kiléte. Megkérdezték Víg Mátyást, kire gyanakszik, mire ő egyből rávágta, az Ilára. Az igazgató behívatta Török Ilonát. Hogy mit beszélt vele órák hosszat, senki sem tudta meg, viszont az asszony, miután kijött tőle, rögvest összepakolta szegényes cókmókját, kiment az épület elé, ahol az otthon szolgálati kocsija várt rá. Fekete Vendel alig bírt utána loholni, és a kérdésére, hová viszik, semmit sem válaszolt. De amit addig sohasem tett, megcsókolta a férfi arcát, és beült a sofőr mellé. Vendel kővé dermedve bámult utána, azt se érezte, milyen hideg lett hamarjába. Az idő már őszre járt. Azt is alig vette észre, hogy valaki belékarol, és terelgeti őt befelé. Hiába hívták vacsorázni, nem ment az ebédlőbe. Mindnyájan korán lefeküdtek. Miután eloltották a villanyt, valaki halkan énekelni kezdte kedvenc nótájukat, az Akácos utat. Ketten-hárman csatlakoztak hozzá. Amikor ott tartottak, hogy „Azóta már más asszonya letta lány / de ez a dal fülébe csengta lán / én Istenem a zidő el-szalatt / és énnekem csak ez a dalma ratt”, Vendel ágya felől halk hüppögés hallat-szott, s mihelyt a következő strófába kezdtek, artikulátlan üvöltés rázta meg a levegőt, mintha azt kiáltotta volna valaki, csönd legyen!
Erre az egyik „magánzárkában” Daxner Leopold, a városháza nyugalmazott tisztviselője,  alaposan összerezzent. Már két hónapja lakott az otthonban, de nem barátkozott senkivel. Folyvást a könyveket bújta, még az udvaron is, ha leült a nagy hársfa alatti padra, olvasott, este meg nem bírt elaludni. Zavarta őt az éneklés, utána pedig a szomszéd szobából áthallatszó mély horkolás idegesítette. Az sem segített, ha mindkét fülét teletömte vattával. E napon is csak reggel felé szunnyadt volna el, de ekkor meg az ápolónők papucsainak csattogása verte fel. Felkászálódott az ágyból, hogy kikémleljen a folyosóra. Csak résre nyitotta az ajtót, ami elég volt ahhoz, hogy meghallja a furcsa beszélgetést.
– Mi történt? – kérdezte egyik asszony a másiktól – Meghalt valaki?
– A Fekete Vendel.
– Őrá is rátették?
– Miért tették volna rá, nem volt annak kutya baja sem.
– Hát akkor?  
Csak néztek egymásra csodálkozva.