Szalay Zoltán: Nem kérnek a jövőből (A jövő nem a miénk)

A fiatal latin-amerikai elbeszélők A jövő nem a miénk című antológiájáról
Már a címéből kitűnik, hogy ez most valami más lesz. A jövő nem a miénk címmel nemzedéki novellaantológiát kiadni merészen provokatív elhatározás, ami könnyen kontraproduktívvá válhat, ha nincs mögötte valódi érték és hitelesség.

Első hallásra úgy tűnhet, egy végsőkig kiábrándult, nihilizmusra hajlamos generáció dühöngésére számíthatunk – ezt a feltételezést erősítheti az anarchista jellegű, falfirkákat, köztük egy csontvázat ábrázoló borító is. Ha elcsépelt frázisokat akarnánk halmozni, elővehetnénk az olyan skatulyákat, mint a „válság nemzedéke”, a „neoliberalizmus kisemmizettjei” stb., ezzel azonban semmivel nem jutnánk közelebb ehhez a kötethez. A jövő nem a miénk című prózaantológia szerzői megjelenítik ugyan az aktuális, ha úgy tetszik, nemzedéki közhangulatot, mindezt azonban kifinomult irodalmi eszközökkel teszik.

Ha azt mondjuk, hátborzongató, valamivel közelebb jutunk ehhez a – korántsem egységes, ám sok vonásában mégis hasonló – prózavilághoz. Az a kínlódás, az a nyegle vágy, ahogy Ana és Pol hajszolják azt a megnevezhetetlen valamit, az a gyötrő szerelem, amely az „egyforma ágyak” között bontakozik ki, az a habzó kéj, mellyel a diáklányok az új jövevény szőrös lábához érnek – hátborzongató. Az elmeosztályon játszódó novellát be lehet fejezni például egy ilyen mondattal: „Én pedig semmi mást nem akartam jobban a világon, mint szőrteleníteni a hónom alját” (48.), az viszont egészen kézenfekvő, hogy A pusztαn című elbeszélés így induljon: „Nem könnyű az élet a pusztán, a legközelebbi szomszéd is többórányi távolságra van, körös-körül pedig nem látni semmi mást, csak ezt a sűrű, kiszáradt bozótost” (34.). Mindez a csendesség – hátborzongató. Vagy említhetnénk például a Valami mese című novellát is, amely rövid, darabos, hideg mondatokban meséli el egy tizenöt éves lány elveszését. „Pár óra múlva közölték vele, hogy elvetélt. Számára ez örömhír volt, nem fájdalom” (106.). Ennyi. De úgy is lehet kezdeni egy rövid novella utolsó bekezdését, hogy „A padlót szőr és vér borította” (100.). Ilyesfajta világ bontakozik ki ezeken a lapokon, valami furcsa, ziháló, lázas kábulat, valami nagyon éles, csontig ható valóságíz. Anélkül, hogy uniformizálhatóak lennének ezek az írások (mert akad például a kötetben kifejezetten humoros is), az antológiába beválogatott szerzők szövegeinek jelentős ré-sze olyan világot tár fel, ahol nagy a homály, s a padlót szőr és vér borítja.

A jövő nem a miénk című antológia eredeti változatának szerkesztője Diego Trelles Paz, akinek előszavát a magyar kiadás is megtartotta. Az előszóban viszonylag terjedelmesen elemzi az utóbbi évtizedek latin-amerikai antológiáit, s kitér A jövő nem a miénk genezisére is. A cím, amelyért saját bevallása szerint kizárólag „ő felel”, a „sokat ismételt, népszerű és demagóg” (11.) szállóige – „A jövő a fiatalok kezében van” – kifigurázása. Ahogy Trelles Paz írja: „Ez az – átlátszó módon – őszinte reménynek álcázott, már jól ismert nóta általában lep-lezni, sőt, igazolni próbálja a sivár jelent: melyben katasztrofális állapotban van az igazságosság és a társadalmi egyenlőség, végzetes a helyzet az emberi jogok kérdésében, amely jelen apokaliptikus a bolygó ökológiai egészségére nézve, és cinikusan viszonyul azokhoz, akik a neoliberális piaci fundamentalizmus – amelynek szabadpiaca most szabadesésben zuhan – hátrányos helyzetbe hozott” (11.). Amellett tehát, hogy a cím fricska magának az antológia műfajának, komoly társadalmi olvasat is tulajdonítható neki, ami az egyes szövegek elesettekkel szembeni érzékenységében, a bennük megképződő társadalmi zaklatottságban jelenik meg. Ezek azok a „fő mozgatórugók”(16.), ahogy Trelles Paz fogalmaz, amelyek tulajdonképpen a latin-amerikai próza tradíciójának elidegeníthetetlen részét képezik. S ennek megfelelően a hátborzongató mellett a következő jelző, amelyet játékba hozhatunk, a kíméletlen: a kötetben felsorakoztatott szövegek ugyanis elsősorban cinizmusukkal, nyerseségükkel szorítják sarokba az olvasót. Ez a nyerseség már a Trelles Paz-féle előszóban szembeötlik, bár kissé sablonosabban, mint ahogy magukban a szövegekben találkozhatunk vele; Trelles Paz így zárja előszavát: „Jöjj és láss, itt vagyunk: háttal a jövőnek, az összeomlás krónikásai” (21.).

Húsz, 1970 és 1980 között született szerzőt vonultat fel a kötet, tizenöt or-szágból, Mexikótól Kubán és Panamán át Argentínáig; mindannyiuktól egy-egy rövidprózát olvashatunk. Magyar nyelv-területen kevéssé ismert szerzőkről van szó, annak ellenére, hogy mindanynyian komoly hazai, illetve nemzetközi elismerések birtokosai. Nem késtünk el azonban a megismerésükkel – az antológiában bemutatkozó nemzedék igazán „frissnek” tekinthető, s külön öröm lehet a számunkra, hogy a kötet Európában először magyarul jelent meg (Argentína, Bolívia és Chile után) – bár volt korábban egy online verzió is (abban tizenhat ország hatvanhárom alkotója szerepelt). A József Attila Kör és a L’Harmattan Kiadó tehát nem kis dicséretet érdemel. A magyar kiadás további előnye, hogy a Trelles Paz-féle előszón kívül Balázs Eszter Anna értő utószava is hozzájárul az antológia s egyúttal a kortárs latin-amerikai irodalom alaposabb megismeréséhez. Ahogy arra az utószóíró kitér, magyar nyelvterületen továbbra is a „nagy öregek”, a Borges–Cortázar–Vargas Llosa–Márquez-vonal a „hivatalos” latin-amerikai irodalom, néhány „véletlenszerű” kivételtől eltekintve (s ezen a merevségen nyilván nem sokat oldott Vargas Llosa egyébként teljesen megérdemelt Nobel-díja). Ezzel szemben A jövő nem a miénk felvállalja és egy az egyben elénk tárja a latin-amerikai irodalomra annyira jellemző diverzitást, a sokféleség varázsát, amely azonban hasonló gyökerekből táplálkozik, és gyak-ran egyező irányt mutat.

Megkülönböztetett figyelmet érdemel a kötet fordítója, Kertes Gábor, aki korábban az antológia egyik legfigyelemreméltóbb szerzőjének novelláskötetét, A madárevőt ültette át magyarra (Nyitott Könyvműhely, 2010). Blogján (mufordito.blog.hu) rendszeresen közöl nemcsak újabb és újabb fordításokat, hanem megosztja olvasóival műfordítói műhelytitkait is (jelenleg épp Roberto Bolaño Vad nyomozók című regényén dolgozva). Jelenleg huszonnyolc spanyol ajkú szerzőtől olvasható szöveg az említett honlapon, a legtöbb az ún. mikronovella (tkp. egyperces) kategóriájából, olyan kis remekekkel, mint például Armando Luigi Castañeda Soha ne hagyd magad sarokba szorítani az iskolában című, kifejezetten provokatív kísérleti prózája (ő nem szerepel az antológiában), vagy a már említett Samanta Schweblin máshol egyelőre nem olvasható, Megölni egy kutyát című remeklése. Amit Kertes Gábor művel, az rendkívül üde színfoltja a kortárs magyar fordításirodalomnak, s egyúttal a közönséggel való kommunikációnak, az önkéntesség örömének jegyében.
(JAK–L’Harmattan, Budapest, 2011)

Szalay Zoltán