Tóth Elemér versei / Kánikula, Aszály

Kánikula

Forró port szitál a szél.
A nyár ma megveszett, tombol.
A dombon csorda kolompol,
a tájjal tereferél.

Árvább most ember, állat.
Az ég határtalan kohó.
Kéken csillog, forr a folyó,
a hőség szinte árad.

Öreg varjú, magányos.
Lombját hullató körtefa
kopár ágára szállana,
pocsék kedve ragályos.

Egy vércse rikolt – hármat.
Minden fénylik, a tűz lobog,
csüggedten várnak templomok,
s a szíved némán lázad.

A halmon kopott várrom.
Arany csorog a romokon,
a nap egyedül megy, oson,
az izzó láthatáron.

Aszály

Tikkasztó nyár.

A magányos nap
izzó pecsét
az ég homlokán.

Lihegő, szomjas fák
földig hajló szomorúsága.

Lábad lenyomata
a tévelygő út porában.

Elbágyadt szél
a horhos
se vége, se hossza sűrűjében.

Az elbukott legelő
kopár,
kiégett szégyene.

Tarlók
messzire világító
megviselt-tépett selyme.

Az itatónál
vízről álmodó üres vályú.
(A kút mélyén
a forrás,
az igazak álmát alussza.)

Az akácos zilált árnyékában,
két kakukk
távoli feleselésén
kérődző,
delelő csorda.

Sárga fű.
Sárga por.
Sárga nap.
Cserepes föld.

Az aszály
komorló hieroglifái mindenütt.

Hát hová, merre fusson az élet?!

Az öreg fűtő
mindegyre szítja-rakja,
mindegyre szítja-rakja
a tüzet.