Gál Éva: A humanista értékőrzés regényei az első Csehszlovák Köztársaság magyar irodalmában

Az 1930-as években, főként a német politika változásaiból eredően, az írók az első Csehszlovák Köztársaságban is a humánum, az emberi értékek megőrzésére hívták fel a figyelmet. Ezt az irányzatot azonban el kell különítenünk a Fábry Zoltán által meghirdetett emberirodalomtól; más módszereket alkalmaztak az ide kapcsolódó szerzők, s inkább a polgári értékek őrzőiként léptek fel, bár a szociális érzékenység jellemzője ennek az iránynak is.

Kapcsolódási pontként leginkább a cseh író, Karel Čapek munkásságát lehet példaként kiemelni, olyan átütő elmélet azonban ezekkel kapcsolatban, mint a valóságirodalom esetében, nem alakult ki.

Polgári hagyományok

Kaczér Illés 1936-ban megjelent műve, az Ikongó nem hal meg I–II. (Kultúra Könyvkiadó Vállalat – Csehszlovákiai Magyar Tudományos és Művészeti Társaság, Bratislava-Pozsony, 1936) a csoport egyik értékesebb, bár messze nem tökéletes munkája. A történet egy fiatal néger fiúról, Ndzsangéziról szól, aki elhagyja a fekete Afrikát, és a lehetőségek Párizsába megy – cipőt pucolni. Számára ismeretlen világba kerül, ahol különös dolgok történnek.
A néger tematika nem szokatlan az 1930-as években, az ősi néger kultúra akkoriban új impulzusokat adott a háborúban megfáradt európai művészet számára, s a tisztaság forrását jelentette. Ugyanakkor a fekete emberekkel való bánásmód a fajok korabeli társadalmi egyenlőtlenségére is rávilágított. Az ősi, tiszta kultúra védelmére nagyobb hangsúlyt kell fektetni a terjedő fasiszta eszmékkel szemben – Kaczér szokatlan felhangot adott ennek a kultúravédelemnek azáltal, hogy a néger kultúrát tisztábbnak, ősibbnek ábrázolja a fehérekénél, ahol az ital, a dzsessz, a pénz, az élvezetek hajhászása az érték. Ndzsangézi legalábbis ezt látja Párizsban, emlékeiben pedig Ikongó meséje él, aki nagy varázsló volt, végtelen hatalommal. A mítosz nincs pontosan leírva, csak homályos részként jelenik meg, ezért kissé zavarólag is hat a kibontatlansága miatt.
Ndzsangézi érzi, hogy Párizs nem az ő világa, érzi, hogy bőrének színe miatt nem adattak meg neki ugyanazok a lehetőségek, mint a fehér emberek számára. A négerek kisebbségben vannak Párizsban – áttételesen ez a mozzanat értelmezhető a Csehszlovákiában élő magyar kisebbség életérzéseként.

„Nem vagyunk rabszolgák. De szabadok se vagyunk. Nincs hazánk” (I/112.).
„Ahogy itt ült közöttük, hallgatott és felelgetett, még fokozottabban érezte, hogy egy nagy család, a négercsalád tagja, és kezdte megérteni, hogy a testvérei any-nyian vannak, mint csillag az égen. A csillagok szeretik egymást, ragyognak, és vigyáznak egymásra” (II/39.).

A nagy család fogalmának használata hasonló Szombathy Viktor Zöld hegyek balladája című regényében is. Szombathynál a nagy család a szlovenszkói kisebbséget jelenti, amit nem szabad cserbenhagyni; Kaczér regényében a négerek közösségét, mely megtartó erejű az idegen városban. Ndzsangézi talán azért, hogy megkaphassa azt a fehér lányt, akibe beleszeretett, talán, hogy szabaduljon kisebbségi érzéseitől, mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy fehér legyen. El akarja szakítani magát a gyökereitől, teljesen át akar alakulni. Ám a párizsi néger közösség erősebbnek mutatkozik. Megismertetik a Pán-Afrikai Szervezettel, igyekeznek öntudatos embert nevelni belőle. Pillanatokra jó érzéssel tölti el az egészséges öntudat: „Jóízzel az ínyén gondolt rá, hogy ha visszamenne Afrikába, erre tanítaná minden testvérét: mi belül vagyunk fehérek. A honvágy és a hazatérés gondolata dobolt és muzsikált benne, míg Szem doktor mellette ült”( II/14.).
Az öntudatra ébredésben, saját lelki egyensúlyának megtalálásában kiemelt szerepet kap a nyelv. Az egységes nyelv az egységes népet, az erőt jelképezi: „A néger nép csak úgy győzhet, ha egységes, ha egy nyelve van. Nem angol, nem francia, nem portugál, a saját nyelve: Ikongó nyelvében erő van. A nyelv a mi egyetlen fegyverünk”(II/43.).
Ndzsangézi azért tanul angolul, hogy megértse Annabellt, a gazdag amerikai fehér lányt, aki „idegen” nyelven beszél hozzá: „-Very interesting! – mondta a lány. – Mit szól hozzá, André?”(I/27.).

A regényben nem csak Ndzsangézi figurája, de a többi szereplő is csak lazán megrajzolt, Ndzsangézi öntudatra ébredése is túlságosan hirtelen történik, befejezetlen. Haza akar menni, vissza Afrikába, de végül az Amerikai Egyesült Államokba megy Annabell után. Az Egyesült Államok a lehetőségek országa Ndzsangezi számára is, ahol néger meséivel sikereket kezd elérni, ám – talán ezért – tőrbe csalják és agyonverik az írónak induló fiatalembert. Nem világos Ndzsangezi halálának, áldozatának oka, ez a mozzanat a regényben kidolgozatlan marad, ezért a zárlat nem katarktikus, s a főhős halála hiábavalónak érezhető.

Ndzsangézi történetének idejét az elbeszélő jelzésekkel ágyazza be a kor világeseményei közé:. „Párizs most tele van német földről ideszaladt cipőkkel; ezek-nek sincs nagy kedvük visszamenni Németországba, akár a négereknek Afrikába. Az orosz cipőnek se akaródzik hazamenni, az olasz cipőknek s a spanyol cipőnek se. Párizs egy nagy cipőmágnes.”(I/42.).

A regényben megfigyelhető a fekete–fehér oppozíció. A fehérek eszköznek tekintik a feketéket. Erre példa maga a főhős, Ndzsangézi, aki André, a festő számára csak tökéletes modellt jelent, Annabell számára pedig szertelen vágyainak csillapítására szolgál. Egyikük sem látja meg Ndzsangéziben az embert, a szerelemtől szenvedő férfit. A feketék épp ellenkezőleg, mindent élőnek tekintenek, a fákat, a köveket, a cipőket, mindent megszemélyesítenek. A fehérek világa eszköz-alapú, a feketéké élet.
Az események Afrikát, Európát és az Amerikai Egyesült Államokat egyaránt érintik. Az elbeszélő mintha ki szeretne lépni a kisebbségi keretből, és olyan témát felvetni, amely az egész világot érinti. A fő helyszínt, Párizst, az –1920–1930-as évek művészeinek találkozóhelyét, egyfajta kozmopolitizmus jellemzi. Ebből a szempontból Kaczér Illés műve párhuzamba állítható Neubauer Pál A jóslat című regényével, mely szintén a totalitásra törekszik, mely törekvést azonban az Ikongó nem hal meg című regényben az elbeszélőnek nem sikerült kiteljesítenie.

Kaczér regényét a polgári irányzat humanista értékeket megőrizni kívánó művei közé lehet sorolni. Ungvári Tamás írja: „A hagyományos humanista irányzatok képviselőinek tehát egyfelől azokat nevezzük, akik kívül maradtak az »avantgárd hivatalos« mozgalmain […] kemény vitába is bocsátkoztak velük (pl. Thomas Mann Brechttel), másfelől életművükben érvényesült bizonyos totalitásra törekvés, a világ átfogó tükrének megalkotására bejelentett igény.”1
Bár tudjuk, hogy Kaczér Illés engedett az avantgárd vonzásának, mely szerves része volt az 1920–1930-as években az irodalmi és művészeti világnak, a humánum értékvédelmét hatásosabban lehet kifejezni a polgári hagyományokat őrző írástechnikával, mint az újító jellegű avantgárd irányzatokkal. Az Ikongó nem hal meg, ha szerényen is, de éppen erre törekszik.

Önéletrajzi, életrajzi regények

Ö n é l e t r a j z ,  ö n é r t e l m e z é s

A 20. század első felében a magyar irodalom egyik előtérbe kerülő ága az önélet-rajzi regény. Különböző életrajzi hátterű szerzők alkalmazzák a regénynek ezt a válfaját, gondolok itt Kaffka Margit Színek és évek, Füst Milán Feleségem története vagy Kassák Lajos Egy ember élete önéletrajzi regényeire. A szlovákiai magyar regényirodalom tárgyalt korszakában, az előző regényekhez képest más jellegű alkotások születtek; az önéletrajzi elemek inkább fel-felbukkanó motívumokként vannak jelen a regényekben. S bár kevés kimondottan önéletrajzi fogantatású regény született a szóban forgó években, külön csoportba sorolásuk hozzájárul a kor-szak regényirodalmáról kialakítandó teljes képhez.
A 20. század elején divat volt a regény válságáról beszélni. A realista nagyepika már nem volt érvényesíthető, egy átfogó új stílus kialakítására az írók nem láttak lehetőséget. „Amit a regény útkeresésének szoktak nevezni, az […] jórészt a regény valószerűségének a válsága. […] Márpedig a regény megújulási kísérletei, tudjuk, inkább csak időleges eredményeket hoztak; ha születtek és születnek is sikeres regények, egyelőre nem beszélhetünk olyan regénymodellről, amely (a 19. századi realista nagy regényekhez hasonlóan) érvényes módon tükrözné korunk bonyolult valóságának szerkezetét. Valahol itt kereshetjük az önéletrajz 20. századi előrenyomulásának s elterjedésének egyik okát. […] Nem az új regényformák helyett, inkább mellettük jelenik meg, mint a válság megoldásának egyik módja.”2 Valóságszerűvé tenni azon regények világát, melyek a felvidéki kisebbség realitásait tematizálják, nem volt egyszerű. Megoldást jelenthetett az alkotó számára saját életének tapasztalatait megírni, beemelni regényeibe.
Emellett az önéletírás megengedi azt, hogy az egyéni tapasztalatok kerüljenek megfogalmazásra. Hitelesebbnek hathatnak esetenként a kisebbségi létet meg-élt alkotó saját életének művészileg megalkotott szakaszai, mint egy fiktív figura „élményei”. Figyelemreméltó, hogy a szerzők akkor fordulnak ehhez az alkotói módszerhez, ha a Fábry Zoltán által megfogalmazott igénynek akarnak megfelelni, azaz, ha a szlovenszkói kisebbségi regény megteremtésén fáradoznak. Innen nézve a korszak önéletrajzi regényeit a kisebbségi létbe kerülés tematikáját megíró regények egyik alcsoportjaként értelmezhetjük, amelyek azonban végül éppen az erős önéletrajzi jelleg miatt nem felelnek meg a Fábry-féle elvárásnak, mivel a teljes társadalmi skálát bemutatni egyetlen ember életének tapasztalatain keresztül lehetetlen.3 Valamelyik társadalmi réteg óhatatlanul mindig kimarad a műből, mivel a saját önéletrajzára támaszkodó szerzőnek nincs vele kapcsolata, tehát tapasztalata sincs róla. Az önéletrajzi elemek regénybe emelésének nagy előnye viszont, hogy az adott társadalmi réteget belülről képes általuk bemutatni a szerző.

Az önéletrajzi elemek alkalmazása mellett szól az is, hogy az egyes alkotók élete általában viszontagságokkal, válságokkal, történelmi fordulatokkal teli, mely eseményeket igyekszik azután értelmezni, összefüggésekbe helyezni regényében az író.
Tamás Mihály azon szlovákiai magyar írók közé tartozik, akik saját életük meghatározó élményeit több regényben is szívesen dolgozzák fel (Tavaszi vallomás; A drótvasút; Két part közt fut a víz).
A Tavaszi vallomás (L. Voggenreiter Verlag Magyar Osztály, Berlin, 1926) volt az első regénypróbálkozása, 1926-ban, s benne a férfivá érés „hónapjait” olvashatjuk (Március; Április; Május). A regényben érződik az elbeszélőnek a novellisztikus történetmondáshoz való vonzódása, és szinte csak a főhős alakja tartja öszsze a helyüket egyébként külön-külön is megálló rövid történeteket. A Tavaszi vallomás egy-egy elemével a későbbiek folyamán is találkozhatunk Tamás regényeiben, aki valószínűleg az ebben megismert hősének legmeghatározóbb élményeit emeli be későbbi alkotásaiba is. Mindez megerősít bennünket ama véleményünkben, hogy a Tavaszi vallomás önéletrajzi ihletésű regény, melynek hőse retrospektív módon emlékszik vissza az eseményekre, a felnőtté válás fő szálát kiválasztva mondja el az eseményeket.

A nők – több visszatérő motívummal együtt – a Tavaszi vallomástól kezdve fontos szerepet játszanak Tamás regényeiben, melyek főhősének általában két nő szerelme között kell döntenie. Szintén visszatérő téma írónk műveiben a tüdőbaj s az ehhez kapcsolódó sajátos halálfilozófia.

A drótvasút (1932) című regény eseményeit egyes szám harmadik személyben mondja el az író. Ebben az esetben nem visszaemlékezésről van szó, hanem a történéseket szemlélő siheder – se nem gyermek, se nem férfi – nézőpontjáról. Itt lép be Tamás további kedvelt regényeleme, az építészmérnök figurája és az építkezés. Itt azonban nem hagyományos önéletrajzzal van dolgunk, mint az előző példánál. Jelen esetben az elbeszélő egy olyan tizenhat éves fiú, aki részben részese az eseményeknek és ismeri a szereplőket. Nincs szó tehát a Paul de Man-i szerződésről, ahol „A címoldalon szereplő név nem egy önismeretre és megértésre képes szubjektum tulajdonneve, hanem aláírás, ami a szerződést jogi – és semmi esetre sem episztemológiai – autoritással látja el”.4 Az elbeszélő nem önmagát teszi meg a megértés tárgyává, hanem a mérnök úr szerelmi háromszögét. Az autoritás tehát minden bizonnyal a szerző kezében van.
A Két part közt fut a víz (Madách Kiadó, Bratislava, 1983) című regény, bár nem egyes szám első személyben íródott, mégis „mint ön-helyreállító diskurzus”5 értelmezhető. Bodák Iván nem azonosítható a címlapon szereplő szerzői névvel. Az önéletrajzi elemek fikcióba – Bodák Iván sorsfordító életszakaszába – vannak beágyazva. Kettős arcrongálás alakul ki így. A szerző a maga szellemét értelmezi egy fiktív főhős alakján keresztül, aki viszont fiktív esemény szereplője. Az esemény-sorról kívülálló narrátor tájékoztatja az olvasót, az ő kezében van az irányítás, ő bontja ki a cselekményt és értelmezi az eseményeket.

Tamás regényeiben a Tavaszi vallomástól megjelenő elemek helyet kapnak a Két part közt fut a víz-ben is. Az építészmérnök fiatalember itt is két nő között tétovázik, és utalás történik az orosz hadifogságra s a valószínűleg ott szerzett betegségre is, ami ismét a tüdőbaj. A betegséggel kapcsolatban fejti ki Tamás Bodák Iván halálfilozófiáját. Hangsúlyos szerepet kap e helyt Mária alakja, aki az életre szóló szerelem megtestesítője a férfi sorsában. A Tavaszi vallomások Május című részében Máriáról olvashatunk, akit sírva talál az elbeszélő, azaz a főhős, és rá kell jönnie, hogy a lány mást szeret: „Máriának valami titka van, amit előttem rejteget, igen, igen, most már tudom, tegnapelőtt még az ajkán volt egy kis folt, egy nagyon-nagyon szerelmes csók nyoma lehetett csak” (89.).
A Két part közt fut a vízben még a név sem változott. Iván meglátogatja Máriát eljegyzésük után: „Leült melléje, köszöntötte, Mária nem felelt, végigsimította a haját, a hajáról az arcára siklott a keze. Az ujja nedves lett.
– Sír?
– Jobb is, ha megmondom: én szeretem magát, de nem úgy…tudja… én mást szeretek…
– Tudom…” (81.).
A szerelem, a testiség megírása nemcsak az önéletrajzi irányzathoz köti a regényeket, hanem a regények szerelmi motívumainak erotikus fűtöttsége, részletező leírása a naturalizmushoz is. Ezt hangsúlyozza Görömbei András is, amikor Tamás Mihályt a csehszlovákiai magyar prózai naturalizmus legnevesebb képviselőjeként tartja számon.6

É l e t r a j z
A két világháború közötti szlovenszkói magyar regényirodalomban ritkaságnak számít az életrajzi regény. Neubauer Pál Hubay Jenőről írt, Egy élet szimfóniája (1941) című regényét a szakirodalom vagy éppen csak megemlíti, vagy egyáltalán nem fog-lalkozik vele. A szerzőt személyes barátság fűzte Hubay Jenőhöz, a híres zeneszerzőhöz. Maga Neubauer kiváló hegedűjátékos hírében állt, vagyis nemcsak a zene iránti szeretet, hanem a lelki rokonság is kapcsolatot teremthetett kettőjük között. Regényében Hubayt mint kiemelkedő hegedűművészt, zeneszerzőt és pedagógust mutatja be, egyes szerzeményeit pedig zenekritikusként értelmezi.

Neubauer Hubay végrendeletében kifejezett kívánságának tett eleget, amikor belekezdett a munkába. A regény Hubay Jenő felesége, Cebrián Róza levelével nyit, mellyel az egész mű okát, kiinduló helyzetét megismerjük, hiszen Hubay Jenő élet-rajzát ugyanis az özvegy csak Neubauer Pálnak engedte megírni. A regényről Hubay Jenő életének és munkásságának bemutatására és értelmezésére helyezi a hangsúlyt az életút dokumentumai alapján. A regényes jelleget húzza alá viszont e műben Hubay és Cebrián Róza szerelmének története, főként a házasságukat megelőző véletlen találkozások leírása. A regény egyébként nehéz olvasmány, egyrészt a terjedelme okán (majdnem ezer oldal), másrészt pedig mert magas elméleti zenei műveltséget feltételez az olvasótól: „Csodálatos polifóniával épített polifónia-építmény ez, melynek művészi a struktúrája és izgatók a modulációi, s csökönyös szekvenciával végső inteniztásig felfokozott, és egy recsitatív szünete után, mereven, korrektül hangzanak fel a klarinétok harminckettedei, megszakítják Kitty és Wronszky idilljét, meghajlást jelzőn: Oblonszky bemutatja Wronszkyt és utána szinte parancsolólag viszi el Kitty mellől. Animátó a vonósokban…” (II/419.).

A korabeli bemutatókról, fellépésekről, koncertekről szóló, a sajtóban megjelent dokumentumokat, zenekritikákat Neubauer a sajátjai mellé helyezi betétként, tipográfiailag elkülönítve, de a szöveg szerves részeként használva azokat. A mű második felében ezek a dokumentumok egyre gyakoriabbakká válnak, meg-megakasztva a cselekményt, igyekeznek hitelesíteni az elbeszélő állításait. Másrészt vi-szont egy külön szintet is képviselnek: a zenekritikáét, zeneértelmezését, sőt Hubay egy-egy szerzeménye kapcsán szinte külön, szakmailag is hiteles és pontos tanulmányokat is olvashatunk az írótól.

Kihívás ez a mű magának Neubauernek is. Hubay Jenő élete ugyanis valóban szimfóniához hasonlatos. Hubay Jenő munkássága azonban nem értelmezhető csupán a zenei lexikonok tényei alapján. A zeneszerzőre ugyanis nemcsak a zenei élet változásai hatottak, hanem a politika-történelmi események is meghatározták sorsát. Hubay Jenő 1858–1937 között élt, tehát a századfordulón is, amikor minden változóban volt. A zenében a 19. század végére kifulladt a romantika; Wagner nagy zenedrámái nem teremtettek iskolát, tehát valami újat kellett kitalálni. A fiatalok a dallam, a harmónia halálát hirdették, az atonalitás vált értékké. Hubay azonban Beethoven és Liszt „neveltje”, s nem tud teljesen azonosulni a fiatalokkal. Hite szerint a zene egyenlő a dallammal, bármilyen egyszerű legyen is, következésképp állandó harcban állt a „modern” magyarországi zeneszerzőkkel, akik maradinak és a haladás gátlójának nevezték. Ehhez járultak hozzá az addigi társadalmi rendet felforgató történelmi események: az első világháború, az ország szétszabdalását hozó trianoni döntés, az 1919-es Tanácsköztársaság, amikor üldözöttként el kellett hagynia az országot, és Svájcba menekült. Hubay Jenő életét ezenkívül személyes barátságai is meghatározták; bensőséges barátság fűzte kora nagy zeneszerzőihez: Liszthez, Bhramshoz, Vieuxtemps-hez, Massenethez, Rubinsteinhez. Párizsban életre szóló barátságot kötött Munkácsy Mihállyal, és baráti szálak fűzték Erzsébet román királynéhez, aki Carmen Sylvia néven kora elismert költőnője is volt.

Neubauernek a zeneszerző élete remek lehetőséget teremtett arra, hogy az első világháborúba belefutó Európát bemutassa. Hubay utazásait követve Magyar-országtól Londonig látja és érzékeli a polgári élet válságát, azt, hogy Európa változásra, új értékrend kialakítására vágyik. A régi hagyományhoz való abszurd ragaszkodást Hubay a magánéletében is érzékeli; arra, hogy feleségül vehesse nemesi származású szerelmét, három évet kell várnia, mert annak apja, Cebrián gróf nem engedélyezte a házasságukat, mondván, hogy így közös gyermekeik deklasszáltak lesznek. A nemesi ranghoz való ragaszkodás abszurditását húzza alá az is, hogy Hubay akkor kérte meg Róza kezét, amikor a világ már elismerte a tehetségét és új Paganiniként emlegette. De művészetét is az újítás és a hagyományőrzés kettősége jellemzi. S bár az atonalitást nem fogadta el, a népzenei ösztönzésekre nyitott marad, ezzel közvetlen elődje lesz Kodály Zoltán és Bartók Béla a népzenét a komolyzenébe integráló zeneszerzői eljárásainak.
Neubauer hitelesen, dokumentumokkal alátámasztva olyan személyiséget,  olyan cselekvő megoldást kereső művészt mutat be regényében, aki érzékenyen reagált kora kihívásaira. Az Egy élet szimfóniájának értéke, azon túl, hogy alapos elemzést ad Hubay Jenő zenei életművéről, éppen abban rejlik, hogy általa bepillanthatunk a korabeli szellemi elit életébe, és képet alkothatunk a kor zenei életét meghatározó kapcsolatrendszerekről, az Operaházban uralkodó viszonyokról, az első világháborút megelőző évekről, valamint a közvetlenül a háború utáni korszak művészvilágának újraformálódásáról. Az életrajz finoman elemzi az életmű és az élet kölcsönhatását, ahogyan a görög „költői életrajzok” tették. A trianoni békekötés után Hubay Jenő nem tudott megbékélni az új helyzettel, ezért hangversenyeivel a zene segítségével éltette tovább a maga és hallgatói számára az egy nemzethez tartozás eszményét. Neubauer Pál regényén a hagyomány megújítva megőrzésének kettőssége vonul végig, amely kettősség Hubay Jenő életében is meghatározónak bizonyult.

Jegyzetek

1 Ungvári Tamás: A modern regény válaszútjain. Gondolat, Budapest, 1984, 225–226.
2 Szávai János: Az önéletrajz. Gondolat, Budapest, 1978, 65–66.
3 „Az önéletrajz […] az adott kor jelenségeinek viszonylag szűk körét tekinti át, jóval szűkebbet, mint például a regény,” Uo., 83.
4 Man, Paul de: Az önéletrajz mint arcrongálás. Pompeji, 1997. 2–3., 97.
5 Uo., 99.
6 Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945–1980. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1982, 29.