Gál Sándor – Kitágult nap 8.

Egy szilvafa
…Amikor délután zuhogni kezdett a záporeső, a szilvafa „reakciójára” lettem figyelmes: az esőcseppek – égi lövedékek –, ahogy a fa leveleire csapódtak, s ahogy azok megremegve „védekeztek” minden  t a l á l a t  után!… Kicsit megbillentek, majd visszaigazodtak, s ez a mozgás – az eső sűrűségének függvényeként –, hol felgyorsult, hol lassúbbra változott.

Micsoda erők találkozását láthattam!
Azok az iszonyú súlyú ütközések!
S ahogy a fa – a fák – az égi támadást kivédik, ahogy túlélnek lombtépő viharokat, jégverést, téli fagyokat, ágakat tördelő ólmos esőt… És elviselik a nyári aszályt, s a vizek áradásait is.
Az ember pedig mindezt szinte észre se veszi, oda se figyel e félelmetes küzdelemre. Csak azt látja, hogy – esetünkben – a fán megérik a szilva.
Számunkra, nekünk…
Ételnek, italnak, jóízű, tápláló eleségnek. És ezt eszünk ágában sincs megköszönni a szilvafának, de az almának, a körtének sem…
Pedig ezeknek a fáknak még saját történelmük is van. Mert például ennek a szóban forgó szilvafának az elődje is évtizedeken át adott elegendő, jóízű szilvát. Valamelyik elhullott gyümölcse-magva aztán megkapaszkodott itt az ablak előtt, s mert „jó helyen nőtt”, hát meghagytam, hadd erősödjön termő fává…
Közben „szülője” fokozatosan elaggott, ágai elhaltak, s végül, pár évvel ezelőtt valamelyik nyár tüze megölte.
„Állva halt meg”, ahogy  fához illik…
Az utóda pedig itt küzd a szakadó esőben, védi önmagát és apró, zöld gyümölcseit, amelyek magukban – és magvukban! – őrzik a folytonosságot, létezésük lényegét, olyan észrevétlenül, hogy nem is tudnak róla.
Minket pedig csak a gyümölcsük érdekel.

A kétely árnyalatai
1
Most már több éve – lényegében amióta a rákos gyomromat eltávolították –, hogy éjszakánként általában egyszer-kétszer fölébredek, s ilyenkor kimegyek az udvarra – a sötétségbe. Mivel csak altatóval tudok elaludni, az ilyen sötétségben való kint-lét emlékei, s az ott megszülető gondolatok, csupán halványan maradnak meg bennem… Néha ezek az éjszakai kint-levések összemosódnak, s az altatók okozta bódulat az egészet álomszerűvé változtatja. Azonban ha tiszta az égi magasság, a Hold és a csillagok, a csillagképek látványa csodálatos varázslatként marad meg emlékezetemben.
De ezt a varázslatot bármikor felcserélném egy altatók nélküli, átaludt, nyugodt éjszakával…
A fentiekhez emlékeztetőül: Vilma húgom ma lett hatvannyolc éves. Mamával is beszéltem telefonon egy keveset, ő pedig nemsokára betölti a kilencvenkettőt.
Mama – egyvégtében, mint a csillagos égbolt!
A Mindenség csodája! Úgy bizony…

2
Nem tudok kikeveredni tennivalóim kuszalékából. Ez vonatkozik az elgyomosodott kertre, a termés betakarítására meg – természetesen (?!) – az írásra is. Rövidesen el kell döntenem a folytatás irányát, s elindulni következetesen a befejezésig. Csak az a baj, hogy egyre értelmetlenebbnek találom az írás holnapját és hozadékát – erkölcsi és anyagi vonatkozásban egyaránt. Mert például A mintha mindig alkonyat lenne című kötetemért nem kapok annyi tiszteletdíjat, mint ami egy iparos havi jövedelme. Természetesen nem az a baj, hogy egy mesterembernek tisztességes havi jövedelme van, hanem, hogy a kultúra s az irodalom helyett a szemét, a szenny terjed, és terrénumát média-ringyók és bértollnokok sajátították ki…
Szóval mindezt látva és megélve, gyakran jutok odáig, hogy félreteszem az örök kihívást és szellemi provokációt jelentő fehér papírt vagy füzetet, s halálomig valahogy már kibírom nélkülük…
Csakhogy ez merő képtelenség!
Hiszen ha nem írok, az egyenlő azzal, hogy nem élek.
S úgy lenni, hogy nem élni – még a növényi vegetációnál is mélyebb állapot. Mert a növények szaporodnak, megújulnak, röviden: létezésüknek van értelme. Az én létezésem értelme azonban elvész, ha nem folytatom tovább az írást – mert akkor nem folytatom tovább önmagamat.
Riasztanak az érkező nappalok és éjszakák.

3
A televízió egyik „ismeretterjesztő” műsorában egy egészen különös megközelítését láttam-hallgattam János Mennyei jelenések című munkájának. Az amerikai szakértők szerint János apostol a látomásokban rémálmait írta meg betegen, nyomorúságos kilátástalanságban, ami ennek ellenére jól megkomponált irodalmi mű, Jézus visszatérését jósolja, s győzelmét a gonosz felett. (Megint csak ide  kívánkozik Thomas Mann felvetése!!!)  És így tovább. A kérdés, hogy elválasztható-e János az evangélista (Kezdetben vala az Ige…), a János levelei és az Apokalipszis szerzője egymástól?! Hogy János nyomorult lett-e volna…? Aligha hihető. Én inkább úgy találom, hogy az apostolok közül János volt a legtehetségesebb tollforgató, s egyben – ezt a jelenések bizonyítják a legerőteljesebben – a legnagyobb gondolkodó is.
János volt a – költő!
Azt hiszem, az amerikai „elemzők” János előbb említett munkáit kifelejtették, vagy tudatosan megkerülték, amikor a „látomásokat” önmagukban próbálták értelmezni. S azt is elfelejtették átgondolni, hogy a Jelenések könyvének „beteljesülése” lényegében a z  e m b e r i  t u d á s  kudarcának a totális záróakkordja – és ebben a jók és a gonoszok kivétel nélkül megsemmisülnek!
A Föld nevű bolygó űri szarkofággá változik.
„És idő többé nem lészen…” (János jelenései 10. 6.).

4
Lehetséges, hogy – megöregedvén – az ember önmaga „ellenzékévé” válik?! Hogy például, amit délelőtt elgondolt, délután, vagy  mondjuk másnap – az idő nem számít – megvétózza, vagy egyszerűen csak azt mondja rá: ez így nem jó, ez így nem kell… Aztán – idő múltával –, megint visszatér korábbi önmagához és újra kezdi ugyanazt és ugyanúgy…
És ez így megy egyfolytában, szinte megszakíthatatlan folyamatként: ár és apály váltja egymást benne, magasság és mélység…
De mi végre?!
Nem volna egyszerűbb – s talán könnyebb is – a maradék létezést elviselni, ha kiegyeznénk önmagunkkal – legalább a halálig?… Vagy egy kicsit túl azon…
Már ha lehet! S ha nem lehet?
Akkor is!
5
Délelőtt volt egy kevéske időm olvasni, s az olvasottak felől gondolkodni is.
A költészetről volt – van – szó, természetesen. Sőt, a költészet sorsáról, mostani alakulásáról, ahogy a 20. századiak megélték, s ahogy elképzelték annak jövőjét.
Dylan Thomas szerint: „Az egyetlen dolog, ami a költészettel kapcsolatban számít, az a gyönyörűség, amelyet ad, legyen az bármilyen tragikus. Az egyetlen, ami számít, a soha nem csillapuló mozgás mögötte, az emberi bánat, ostobaság, nagyravágyás, túlfűtöttség, vagy tudatlanság roppant felszín alatti áramlata, a mégoly sze-rény szándékú vers esetében is.”
Karl Krolow víziója a „gyönyörűséggel” és a „ nem csillapuló mozgással” szemben már egy „elidegenítő” változást próbál rögzíteni: „A szó elvándorlása – mondja Krolow – a grafika és a tipografika területére: menekülési kísérlet. […] …a verset, mint a grafikai báj halotti ingébe öltöztetett szó-hullát, magára hagyják […] hogy a szöveget maga a szöveg rombolja szét.”
Kortársak, kortársaim – 20. századiak – mondják ezt egymástól függetlenül, s mégis: egymás mellett. Így látható az az elbizonytalanodási folyamat, amelynek következményeképpen mára az értelmetlen és értelmezhetetlen „szöveg” diadalát üli. A gondolat és a szó együttes szépsége, üzenete 2011-ben ez és ennyi:
„…elmondhatom kurva sok minden történt az elmúlt harminc évben.”
Valóban: kurva sok mindennek kellett megtörténnie, hogy… na itt nem folytatom, mert egyébként maga ez a vers nem csak ennyi!
Ennek ellenére a  z u h a n á s  Krolow „szó-hulláját” látszik beteljesíteni…
Pedig onnantól idáig alig ötvenesztendőnyi a különbség.

6
„…a csönd a méret függvénye”, mondja George Steiner egyik tanulmányában
(A püthagoraszi műfaj).
Bennem a csend ezzel szemben a mérhetetlent jelentette mindig.
És még tovább: a békességet.
És még ennél is tovább: a halált – a totális némaságot.
Semmi „függvény”: két szó között egy hosszú – igen hosszú! – gondolat- vagy kötőjel. Ahogy tetszik!
Amikor valami bennem, vagy akár kívül rajtam, megszűnik…
Igen! A csönd a –  m e g s z ű n é s !
De mondhatnám ugyanilyen határozottsággal mindennek az ellenkezőjét is:
Igen! A csönd a –  t e r e m t é s !
És ebben az a csodálatos, hogy mindkettő igaz és cáfolhatatlan állítás.
Egyszerű és világos – a természet örök érvényű dialektikája.

(Ki kéne bontanom e gondolatsort egy gazdagabban illusztrált jegyzetben vagy kisesszében. Csakhogy most nincs idő a hiábavalóságokra, vagy, hogy pontosabb legyek: a hiábavalóságok árnyaira. Ha abból indulok ki, hogy „én szeretem a csendet”, akkor az első változat szerint azt ismerem be, hogy szeretem a halált. De ugyanígy jutok el a második változat nyomán oda, hogy én nem szeretem a halált… És így tovább.  Hát ezért hagyom most abba a vele való estéli időtöltést…)

7                                                                
Ha tovább gyarapítom folyamatos kétségeim sorát mindarról, ami – a költészetben is! – a pusztulás rákos áttételeinek egyértelmű jeleit hordozza, változik-e valami abban a devalválódásban, értékvesztésben, amely jelenünket lassan betemeti – a hétköznapi gyakorlatban is ! – szeméthalmaival?! Mert nemcsak az ember környezete pusztul el, hanem – s ez az irtóztatóbb –, az  e m b e r i  t u d a t  i s.
Micsoda alpári indulatok feszítik Golgotára naponta a jóságot!
Szegény János apostol…
Azt hiszem, sejtelme sem volt arról, hogy miként érkezik az emberi fajra az igazi apokalipszis. Mert a Jelenések a reménységet is megpróbálja elhitetni: lesz „új ég, új föld és új Jeruzsálem. És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről, és a halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak”.
Én azonban tudom, hogy nem lesz sem új ég, sem új föld, hanem megmarad a halál, a gyász. És a kiáltás helyét az űr csendje üli meg.
Világos és végleges a jövő: megszűnik a költészet – megszűnik az emberi beszéd!