Markó Béla: Sósfürdő

Egyetlen húsos testben elfér
a különböző lelkek garmadája,

mert kétségkívül ilyen a mennyország,
lebegnek csak a csonttól, bőrtől, zsírtól
legalább részben szétválasztott lények,
s rugóznak, mint nagy lengéscsillapítókon,
saját áttetsző végtagjaikon,
feloldódik a fehér angyalszárny a vízben,
akár a só, és hullámzik ide-oda
egy gyűrött, hurkás felleg
a forró betonteknőben,
hiszen mindez csak folytatása annak,
amit egymással művel kettőnk teste,
ahogy hirtelen összeilleszkednek,
és úszkál két lélek boldogan
Isten országában, a közös anyagban,
s most gyűjti, egyre gyűjti a fölszabadult lelkeket
a végtelen sósfürdőben,
ahol a térdem, a combom, a hasam
ugyanazt érzi, mint a térded, a combod, a hasad,
illetve különválnak tőlünk,
és teljesen egymásba olvadnának akkor is,
ha lenne közöttük egy-egy kinyújtott karnyi hely még,
egy-egy lengéscsillapító vagyunk csak,
fel-felhajítunk egy szót, de nem túl magasra,
most olyan furcsán szeretlek,
túlságosan nagy testben van a lelkünk,
ujjbeggyel hozzád érek, és tovaszáll egy felhő,
és nyilvánvalóan így fogunk lebegni,
ha akarnánk, sem tudnánk lesüllyedni,
beleszorultunk egyetlen testbe,
legalább ketten, legalább így,
legalább örökre magunk után vonszolva
ezeket a hatalmas hullámokat,
köbméterenként egy-egy maréknyi só az Isten,
érzem az ízét a szájam szélén,
mintha a te szájad lenne.