Gál Sándor: Kitágult nap – 11.

A törmelék – Amikor a szobrász belefog egy márványtömb szoborrá-faragásába, azt hiszem, pontosan látja a kőben lakozó formát.

A törmelék

Amikor a szobrász belefog egy márványtömb szoborrá-faragásába, azt hiszem, pontosan látja a kőben lakozó formát. Munka – vagyis vésés – közben azonban a márványból, netán a gránittömbből százával pattog le a törmelék, amelynek darabkái tovább alakítható formákat, gondolatokat rejtenek magukban. Amiket ugyanaz a márványtömb rejtett magába, amelyből a szobor készült.
Úgy vélem, mindez vonatkozik az írásra, az írói munkára is. Egy-egy vers, elbeszélés stb. megírásakor rengeteg gondolattöredék válik „törmelékké”, amelyek töredék-mivoltukban is használhatóak és megőrizni valók, amelyek ugyanúgy részei az  egésznek , akárcsak a szobrász előtt lévő egykori márványtömb forgácsai…

xxx

Amikor az ember egy nagyobb kompozíción dolgozik, láthatóvá válik, hogy benne és általa hogyan alakul, rétegről rétegre, akár a földkéreg kőzetei, szinte az ős-első pillanattól a műalkotás minden összetevője.
De még a be nem épült rétegek-részek is megmutatkoznak ugyanott.
A teremtés néma, kristályszerkezetű katedrálisának pillérei, tartóelemei.
A  MOST örök jelene, a mindenség teljessége – a halálban.

xxx

Azt hiszem, most, túl a hetvenen, kellett volna kezdenem az  írást , s nem tíz-valahány évesen, a múlt század negyvenes-ötvenes éveiben. Ugyanakkor úgy találom, hogy a fiatalság felelőtlensége nélkül lehetetlen volna elindulni az irodalomban, mert a felelősség felismerése és tudása bénító és közvetlen akadálya lehet egyetlen verssor leírásának is.
Így, utólag, végül is az derül ki, hogy úgy van jól, ahogy azt a természet bölcsessége elrendezte.

xxx

A 20. század második felében már évtizedek kellettek ahhoz, hogy az ember úgy-ahogy eligazodjék az irodalomban és a tudomány újkori rengetegében.
Azóta a kortárs magyar irodalom nyomon követése is szinte megoldhatatlan feladatnak mutatkozott, s mutatkozik, arányaiban tovább növekedve – a szétszórtságban.
Így a várt kiteljesedés sem következett be – nincs meg rá a befogadó közösség.

xxx

Ugyancsak az elmúlt század volt – lett! – az a történelmi kor-zóna, amelyben az emberi civilizáció az ember-idő felismeréseit egyrészt lezárta, másrészt átformálta.
Az előző századok nagy felfedezései – földrajz, természettudományok stb. – lezárultak, s a relativitás minden korábbi gátat elszakasztott, vagy legalábbis megkérdőjelezett. Az egykori értékek elfüstölögtek a vas, a szén, a gőz és a kerék egybehangolt – egybefogott! – hatalma és ereje következtében.
Többé nincs olyan embertől származó akarat, amely ezt a csodát képes lenne megállítani, netán visszafordítani. De nem is volt hosszú ideig szükség ilyen gondolatokra, hiszen az emberi haladást, az emberi nem új – mérhetetlen – lehetőségeinek horizontja a végtelenbe tárta ki.
Más kérdés, hogy  akkorr  – az elmúlt században – aligha is gondolhatta volna bárki, akár józan szkeptikus halandó is, hogy ezek – vagy pontosabban: azok – a kezdetleges, pöfögő „tüzes masinák” pár évtizeddel később – utódaik által – mivé változtatják a mi gyönyörű bolygónkat…

xxx

A 20. század – most már harmadjára idézem meg – első felében születettek számára kortárs író Kafka és Hašek, Ady és József Attila, de Hemingay, Bulgakov vagy Szolzsenyicin is – csak úgy hirtelen összekapott példaként. De ugyanígy említhetem Joyce-ot, vagy Octavio Pazt, a cseh Holant, vagy Šotolát, Holubot, a mi Móricz Zsigmondunkat, vagy akár Németh Lászlót… Szóval, vannak olyan kortársaim, akiknek az életműve nem csak egy-egy nemzet irodalmának, hanem a Goethe által kitalált „világirodalomnak” az alakulását is meghatározták…
És ami számomra az ő munkásságukból az elmúlt évtizedek alatt számomra elérhetővé vált – vers, széppróza, filozófia, irodalomelmélet stb. –, ma itt van dolgozószobám polcain, s bármikor együtt gondolkodhatom velük életről, halálról, szerelemről, emberi esettségeinkről, sikerekről, kudarcokról, nemzeti és világkatasztrófákról…
Ha rágondolok, úgy találom, hogy egészen döbbenetes az a gazdagság, amelynek birtokosa lettem – lehettem – az idáig érő időmben. Mennyi gondolat, szépség, érték, követhető példa, folytatható történet és történés olvadt eggyé  – az én 20. századom – különös élményévé, s lett saját tulajdonommá, amelyben mélységek és magasságok szédítő ereje veti szét évezredek vélt tudását, elméleteit és mindennapi gyakorlatát.
Az én 20. századom minden bizonyosat megkérdőjelezett, s mindent viszonylagossá változtatott.
Legfőképpen önnön létezését!

xxx

Az irodalomban élek, több mint hat évtizede.
Abban alszom, abban ébredek.
Nyelvem, hazám, múltam, jelenem és jövőm – ha lesz még – ez a külön-köztársaság.
Épülése, romlása, sikere és kudarca, szépsége, ereje – személyes, elorozhatatlan tulajdonom.

xxx

Amikor még nem volt idő, a természet egésze a saját ritmusát élte, s ez a ritmus volt az alakítója a létezés és az elmúlás folyamatának.

xxx

Ha ez ember tudatosan épít fel valamit, mondjuk egy emlékezés-sort, akkor e tervezet elemei miként viszonyulnak egymáshoz?
Teherbírásuk előre megfogalmazható-e?
Az arányok kérdése és az ösztönök szerepe?!
Vagy a tehetség!
Mi a döntő az egészben?

xxx

Ki szólít?
A szóból
Ki szól ki?
S ki szól – itt?!

xxx

Az ember végül abba pusztul bele, hogy gondolkodik!
De abba is belepusztul, ha nem gondolkodik…
A választásra valójában nincs is lehetősége.

További szövegek a szerzőtől az Irodalmi Szemle 2012/12-es számában lesznek olvashatóak. – A szerk.