Duba Gyula – Egy álfilozófus vallomásai

A gyanútlan gondolkodás legendája / Regényrészlet
4
Elolvastam amit eddig írtam. Úgy éreztem, át kell tekintenem, hogyan alakul a történetem. Több, mint fél éve írom vallomásaimat, gyűlnek emlékeim állomásai, hasonlóan az idő rétegeihez, ahogy egykor megéltem őket.

A fejezetek a jelentősebb események köré csoportosulnak, kisebb vonásokból és apró részletekből, egykori hangulatokból épül újra a múltam, az időszakok mintegy kilométerkövekként jelzik, amerre jártam. Az írás közben felidézett érzések és hangulatok aztán ismét elmerülnek. Az emlékezés emlékezete is mulandó! Belemerültem a leírtakba, néha egészen természetesnek éreztem, máskor viszont kétségeim támadtak, valóban én és valóban megéltem mindezt? Kerestem a központi szálat, valamiféle folyamatosan jelen levő minőséget, mintegy történetem lelkiségének fonalát, amely összefogja az idő és a tettek egységét, a hangulatok azonosságát, és – be kell vallanom! – nem találtam! S akkor azt is megsejtettem, hogy nem lesz könnyű úgy megírni s főleg befejezni vallomásaimat, hogy azokból egy élet és a kor értelmének a szövet-sége kerekedjen ki, ha ez egyáltalán lehetséges. Azt viszont megsejtettem, hogy félig kész munkámat miért kell elolvasnom. Rövidesen találkozom Pozsonyi profesz-szorral. Egy társaságban leszünk, családi-rokoni környezetben, és az volt a kíván-sága, hogy engem is hívjanak meg. Esendő voltában ismét meglátom azt az embert, akinek annyit köszönhetek, s akinek oly fontos szerepe volt az életemben. És akinek a tragikus sorsa arra késztetett, hogy írás formájában a magam sorsával foglalkozzam. Együtt lesznek az okok, amelyek önvizsgálatra késztettek. Ezt érezhettem meg ösztönösen…

De az olvasás ezen túl is érdekes tanulságokkal szolgált. Az új ismeretek az írói munka természetére is utalhatnának. Amíg történeteimet írtam, mintha közelebb kerültem volna magamhoz, emlékeim felidézésével mintha megsejtettem volna egykori önmagamat! S hogy olvasom munkámat, mintha távolodnék magamtól, akárha idegenként figyelném vallomásom hősének sorsát, tárgyilagosan érzékelem történetét. Azért is leköt, mert mintha idegen lenne! Mintha sajátos mitikus történet hőseként szerepelne! Egyes részletek szinte hihetetlennek tűnnek fel: ez megtörténhetett?! Pozsonyi professzor vonatkozásában pedig különös várakozásra késztetett az olvasás. Eddig arról írtam, ahogy találkoztunk, s hogy tragédiája révén mint vált lehetetlenné a további érintkezésünk. Ám a két esemény között évtizedek teltek el. S ezalatt is találkoztunk, beszélgetéseket folytattunk, megismertette velem bontakozó filozófiája elméletét, beavatott problémái mélységeibe, véleményemet kérte. S én megértettem, levélben, majd személyes viták során értékeltem gondolatait, helyeseltem vagy kifogásokat tettem, s ő elfogadta és nagyra értékelte megjegyzéseimet. Engem pedig megragadott és lelkesedéssel töltött el gondolati rendszere, amit kreatikának nevezett. Érintkezésünk éppen akkor szakadt meg szükségszerűen, amikor beszélgetéseink kiteljesedhettek volna.

Munkámat olvasva a történet más okból is megérintett: valamiféle mítoszteremtésnek éreztem. A múlt olyan megidézésének véltem, amely ma szinte hihetet-lennek tűnik fel! Mintha mai valóságunkból elfogytak volna, annak hiteles alapjai. S amikor ennek okát kutattam, arra döbbentem rá, hogy az idő teszi mintegy valóságfelettiekké őket! Felidéztem magamban az emberiség nagy mítoszait, az ógörög és a római istenek történeteit, az Edda-mítoszokat és az ógermán, az egyiptomi és ószövetségi történeteket, Csaba királyfit és a Kalevalát, s más egyéb, a történelmi idő mélyén játszódó drámát és tragédiát. S egyszerre kényelmetlenül éreztem magam. Mi köze lehet ezekhez egy mai Garam menti okoskodónak? Hogy jön ahhoz  a kocafilozófus, hogy a sorsát, csetléseit-botlásait a mítoszok rokonságának érezze?! Aztán így gondolkoztam: de hol vannak és milyenek a mai, a korunkbeli mítoszok? Matild története is eszembe jutott, a legegyszerűbb ember élete. Mindennapi történetek, melyeket korunk embere megélt, s amelyek talán nem kevésbé valószínűtlenek, mint az egykori istentörténetek, de a világ nem szerez tudomást róluk! S ha mégis hallana felőlük, legyint, és elfelejti őket…
Sztyeblin-Kamenszkij orosz tudósnak A mítosz című esszéjében olvastam, hogy – állítása szerint – „a mítoszt abban a korban, amikor keletkezett, valóságként élték meg”. A kutató áttekinti a mítoszmagyarázatok történetét, az elméletek történelmi fejlődését, és olyan következtetésre jut, hogy ezek azért nem merítették ki a fogalmat s nem lettek mélyértelműek, mert a mítoszt fikciónak, alkotásnak, jelnek vagy üzenetnek vélték. S értelmét nem úgy fogták fel, hogy a mítoszteremtés korában a csodálatos és lehetetlennek tűnő történetek élő valóságként szerepeltek. Tehát az emberek – a népek – megélték és átérezték őket! Sztyeblin-Kamenszkij elméletét nem célom ismertetni, hosszú lenne s nincs is rá szükségem. Azért említem még-is, mert a mai, a modern mítoszok keresésében arra összpontosítanak, hogy a mítoszt „megélik”, „megélhetik” az emberek, a népek. Ami azt jelentheti, hogy bizonyos időtávlatból számos drámai sors, tragikus léttörténet mítikus méretűvé válhat. S miután nemzedékem „gyanútlan gondolkodásával” foglalkozom, talán megtehetem, hogy hasonló „magántermészetű mítoszelmélet” értelmében írjam vallomásaimat. Persze, ilyen gondolati megközelítés jegyében akár „minden bokorban” mítosz teremhetne, de ez sem kell, hogy baj legyen. Az elméletek értelmében a mítosz spirituális tett, műalkotás is lehet.

5
Rokoni összejövetelen találkozom tehát Pozsonyi professzorral. Meghökkentett a meghívás, bár nem ért váratlanul, hiszen tudtam már róla, mégis szorongást keltett bennem. Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy viszontlátom őt. Olyan helyzetben találkozunk, amely mindkettőnk számára drámai lehet, s talán megsejtet valamit, amiről eddig nem tudhattam! Lehet az pillanatnyi villanás, sugallat, de akár elemi erejű érzés is, mintegy villámcsapás, melynek vakító fényében átértelmeződik, amit eddig írtam! Aminek a gyökérzetét és természetének alapvonásait keresem, amely alakított és meghatározott, „termelt” – mondaná Pozsonyi professzor! Filozófiája szerint minden – élő és holt – dolog „termék”… Találkozásunkat kétségeklel telve vártam s kívántam is!
Hallottam felőle, hogy akórházból hazavitték, magányosan él, szinte önellátóan, jár, bevásárol, jobb keze lebénult, és nem beszél. Dolgozik számítógépén, iratait rendezi, talán elmélete végső formáját összegezi, és más, számára titokzatos, mert közölhetetlen és megérthetetlen gondolatokkal viaskodik. Minden szellemi ereje és munkájának eredménye önmagában összpontosul. Beszélőkészsége nem tért vissza, másokkal gondolatot cserélni, szavak útján érintkezni képtelen. Vágytam találkozni vele, és féltem tőle! Kit látok majd viszont? Tudatos, munkára kész férfit vagy megtört rokkantat, aki nemcsak testileg szorul mások támogatására, segítségére, hanem lelkileg is végzetesen sérült, árnya egykori önmagának?! A hallottak alapján mindkét lehetőséget feltételezhettem. A kórházi ágyon láttam utoljára, sokat gondoltam rá azóta, de a kép nem állt össze, elképzelhetetlennek bizonyult.
A panelház elé, ahol találkoztunk, Bori, az unokája hozta őt autón. Ismertem a családot, melyben ő apa és nagyapa. Rokonság köt hozzájuk, bár nem vérbeli, de a születésnapját ünnepeltük. Mindig jól éreztem itt magam, de most csak a professzor érdekelt. Némileg szorongva vártam, hogy meglássam; úgy véltem, elég lesz megpillantanom, hogy tudjam, mi történt vele. Éreztem, hogy valamilyen módon az én sorsommal is összefügg, amin ő átesett. Hatással lesz rám, befolyásolja gondolkodásomat, s így a sorsomat, és talán mindazt átértelmezi, lehet, hogy felül is írja, amit tőle tanultam vagy vele kapcsolatban felismertem.
Nem mentem ki az előszobába, a nappaliban vártam őt, mikor megérkezett. Tudat alatt talán úgy akartam, hogy ő jöjjön hozzám. Fiatalok vették körül, zajongva üdvözölték, meglepetett, hogy az ő hangját nem hallom, majd azonnal megértettem, hiszen nem beszél! S ahogy a nappaliba lépett,  láttam, hogy a régi testben, az ismert alakban más szellemiség él! Nem tudtam, milyen, csak éreztem, hogy – más! Mintha valamiféle benső, lelki döbbenet lenne benne, amely óvatossá és visszafogottá teszi, mintha minden tettét, mozdulatát átgondolná, s ez a folyamatos benső figyelem komollyá, szinte komorrá, s ugyanakkor habozóvá teszi. Sosem volt mosolygó, nevetésre hajlamos; most úgy láttam, hogy olyan, mintha nem ismerné a mosolyt, a nevetést. Az is feltűnt, hogy kissé meghajlott, s mintha összement volna. A szeme mozgékony, érdeklődő, ám a tekintete mintha fáradt lenne. Erősen lesoványodott. Elébe mentem, és kezet nyújtottam, a bal keze mozdult el, megfogtam, és kissé megszorítottam, de nem viszonozta szorításomat. Jobb keze mozdulatlanul lógott az oldalán. Arca nem derült fel, komolyan nézett.
– Örülök neked – mondtam mosolyogva –, jó újra látni téged…!

Továbbra is mozdulatlan arccal nézett. A tekintete sem oldódott fel, mintha távolról nézne, s talán kissé fürkészve, ám érdektelenül. Mintha egész lényét az új helyzet okozta tanácstalanság hatná át, talán benső meghasonlottságot érez, bár öntudata töretlen és szellemisége termékeny lehet. Zártsága ellenére is teljes értékűen gondolkodik. Új létével nem tud mit kezdeni, gondoltam, ellentmond minden eddigi helyzetének. Mintha nem ő, és mégis ő lenne!
Kényelmes, magas támlájú zöld fotelbe ültették, hátradőlt benne, és megtámasztotta a fejét. Ebben a helyzetben maradt, figyelő s egyben visszahúzódó állapotban. Olyan érzésem támadt, mintha a tekintete képviselné jelenlétét, komoly maradt, s mégis élénkülő villanások, új fények jelennének, mintha valamilyen benső energiák élednének meg benne, ahogy a társaságot s különösen a fiatalokat nézte. Bort is ivott, poharát bal kezében tartva, majd egy asztalkára maga mellé helyezve; minden mozdulata természetesnek tűnt, mégsem volt az! S nem is azért, mert mindnyájan tudtuk, mi történt vele, hanem mert mozdulataiban volt valamilyen rejtélyes, valami különös vonás; talán nem mindenki érezte, én azonban igen. Személyes érzés is lehetett. Bennem élt barátom egész története, már megsejtettem, hogy mit tud, és hogy mennyire tragédia számára – s számunkra is –, hogy közvetlenül nem adhat hírt róla. Filozófiájának az értelme már mintha anyagiasult volna benne, bár csak sejtések és érzések támasztották alá, s ezek után nem ismerhetjük meg, sem én, sem a tudományos világ. S ez a felfoghatatlanul értékes és már közölhetetlen tudás sajátosan, mintegy kozmikus auraként vette körül. Rövidre nyírt, deresedő haját, sovány markáns arcélét, kiugró ádámcsutkáját meg a térdén nyugvó, mozdulatlan jobb kezét.
Kedélyes és hangos társalgás folyik, fel alá járkálnak a fiatalok, mintha velük született ösztönük lenne a helyváltoztatás, bizonyos nyugtalanság. Bori ragyogott. Ahogy a professzor szeme is, felfénylő tekintete, ahogy figyelte. Látnivalóan jól érezte magát közöttünk, nem szólt, mégis jelen volt, poharát azonban nem itta ki, már nem nyúlt hozzá. Jó lenne tudni, hogy milyen formában él benne az önuralom, hogyan alakult annak a belső ösztönnek a természete, amely a reflexeit és mozdulatait irányítja, és amit némileg bizonytalanul és leegyszerűsítve életérzésnek nevezünk!

Aztán a rövid jelenet mindent megkérdőjelezett. Összekuszálta az addig kialakult képet bennem. Bár csak néhány pillanatig tartott az eset, s a többiek számára nem is volt szokatlan. Engem megrendített. Gondolataimat felülírta, és más irányba terelte. A társalgás, talán éppen Pozsonyi professzorra való tekintettel, alig egy órát tartott, bizonyára nem akarták őt fárasztani. Vagy megértésből és kíméletből készültek berekeszteni, mert nem vehet részt benne, csak szemlélődőként van ott. Boriék és a többi fiatal távozni készültek. Felöltöztek és búcsúztak. Megegyezés lehetett, a háziak sem marasztalták őket. Barátom erre nagyon figyelmes lett, nyugtalanul nézelődött, látszott, hogy feszülten várakozik. Bori és a partnere már az elő-szobában voltak, azt mondták, az autót a ház elé hozzák s Bori feljön a professzor-ért. Ez a beszélgetés az előszobában történt, a professzor valószínűleg nem hallotta. Egyre nyugtalanabb lett, némán figyelt, látszott rajta, hogy valami nagyon felizgatta, láttam, hogy alig tűrtőzteti magát. Indulata kiült az arcára, s az eltorzult tőle, és Pozsonyi professzor kirobbant. Felemelte bal karját, szája is megnyílt, s mintha kiabálna, felindulásában torz szótöredékeket, alaktalan hangokat hallatott, szavak torzói lehettek, értelmetlen beszédtörmelék, s közben a bal kezével fel-indultan hadonászott, jobbja félelmetes nyugalommal hevert a combján, látszott az arcán, egész lényén, mennyire komoly nála ez a kitörés. Rám félelmetesen hatott. A többieket mintha nem lepte volna meg, Bori csillapítóan intett feléje, s én meg-értettem, hogy attól tart, Boriék elmennek, és őt itt hagyják. Izgalma gyerekesnek és komolytalannak tűnt, semmi oka nem volt rá, számomra azonban tragikusan komoly volt, szinte végzetesen drámai. Odaléptem hozzá, és a vállára tettem a kezem. A ház elé hozzák a kocsit, és visszajönnek érted! – mondtam megnyugtatóan. Erre elhallgatott. Felvette poharát, kortyolt a borából, és visszasüppedni látszott valamiféle sejtelmes valóságonkívüliségbe, rám nézett, s a tekintetében fáradt közönyt éreztem. Mintha úgy vélné, azt tette, amit tennie kellett, a maga módján a jogaiért emelt szót!
Sokáig nem bírtam elfelejteni a jelenetet. Mintha a gyerekségen és felnőttségen kívül még lenne valamiféle harmadik állapot, mintegy köztes dimenzió. Barátom egyszerre volt gyerekesen tehetetlen és öntudatosan haragos, s mindez egy egészen más szinten történt, melyet már nem követhettünk, értelmezni sem vagyunk képesek, mosolyoghatunk rajta vagy sajnálkozhatunk felette. Maga az állapot azonban valóságos és természetes, bár kívül esik tapasztalataink körén. Megfér benne a magas szintű tudásnak és az elvont gondolkozásnak a mélysége, s ugyanakkor a tehetetlenség is, s mintha rejtélyes ősállapot felé mutatna, a gyermek tanácstalansága és a kifejezésre való képtelensége felé! Az eltorzult torokhangok és értelmet-len szótöredékek nem méltóak a tudós professzorhoz, sem az izgatott hadonászás a megtestesült nyugalom letéteményeséhez! Rossz tréfa lehet csupán, s mégsem az, mert ő komolyan veszi és önmagát adja általa. Akkor is, ha olyan esendőségét bizonyítja vele, amilyet azelőtt nem tételeztünk fel róla. Iszonyú némasága olyan irányba mutat, amely az emberiség primitív ősállapotát jellemezhette. Melyet az ember szellemi verejtékével öntözve hagyott maga mögött, régen meghaladta, de ösztönei mélyén, valahol öntudatlan bensőjében még benne él, magában hordozza egykori gyökerei átkozott voltaként…