Liszka József – Kremsi napló 1.

A szinte egész nyarunkat kitöltő, s véget érni nem akaró lakásfelújítás ellensúlyozásaként elmentünk öt napra az alsó-ausztriai, Duna menti Kremsbe. Tavasszal, amikor Linz környékén jártunk egy tanácskozáson, s hazafelé jövet megálltunk itt, tán egy órácskára, szerettünk bele a városba. S most kipróbáljuk valamivel hosszabban is, noha ez az öt nap legfeljebb felületes ismeretséget eredményezhet.

Ich singe, weil ich ein Lied hab’,
nicht, weil es euch gefällt –
Ich singe, weil ich ein Lied hab’,
nicht, weil ihr’s bei mir bestellt…
(Konstantin Wecker)

2012. 8. 25. (Krems an der Donau)
Némi, Monarchia iránti nosztalgiából bepakoltam Joseph Roth regényét (Die Kapuzinergruft), Voigt Vili német nyelvű tanulmánykötetét (hátha kedvem szottyan közben keveset lefordítani belőle), illetve Dél-Komáromban megálltunk Icu könyvküldeményéért: két Grecsó-kötetért, Végel László Bűnhődés című naplóregényéért (de mi is az a naplóregény?), aztán még valamiért, aminek most nincs kedvem utánakotorni. S végül, hogy egészen biztosan ne unatkozzunk (ha-ha-ha), vettünk egy ÉS-t is, s itt, a Thalia könyvesboltban vár egy halom megrendelt publikáció. Ja, és – már útközben – Klosterneuburgban vásároltunk egy szépen illusztrált kiadványt az osztrák templomok és kolostorok eredetlegendáiról. Olvasmányainkat tekintve tehát néhány hétig, hónapig ki is húznánk itt. Annál is inkább, mivel a folyosón is van egy könyvespolc olvasnivalókkal. Valószínűleg a vendégek által itthagyott, -felejtett úti olvasmányok, hiszen köztünk van a Mi a baja a macskámnak című alapmű is… Amit azért jó ideig nem fognak rongyosra olvasni az ideérkező turisták. Gondolom én. Lehet, hogy naivan?

* * *
Esteféle rövid séta az óvárosban a Bécsi és a Steini kapu közti szakaszon. Lakosai-nak számát tekintve Krems Komárom nagyságú város, ám az idegenforgalmat, műemlékeket, a könyvesboltokat (csak ezen a rövid utcán öt könyvkereskedés, s az általam hőn óhajtott Thalia még nem is volt köztük!), szóval, ha ezeket a szempontokat is figyelembe vesszük, sokkal inkább városias léptékű, mint az álmos, provinciális Komárom. Vacsora már a középkori városfalon kívül, a Bécsi utcán található szálláshelyünk közelében, valahol ott, ahonnan annak idején Corvin Mátyás hadai szorongatták e jelentős – a középkor elején még nagyobb, mint Bécs! – dunai kereskedővárost.
* * *
Szóba jön, mert szóba hozom, hogy híres a kremsi mustár, s Icu azonnal rávágja, persze a kremžská horčica. Igen, erre sose gondoltam. Ez a tormás mustár szlovák neve, s mivel a torma szlovákul chren, valahogy a kremžská jelzőt a tormával hoztam kapcsolatba. Teljesen alaptalanul. Majd ki kell deríteni, hogy a kremsi mustár valóban a tormás mustár-e?

* * *
De még vissza a nap elejére, két megállónkhoz: Klosterneuburghoz és Tullnhoz! Mint mindig, most sem célirányosan utaztunk, hanem itt-ott, inkább ötletszerűen álltunk meg szemlélődni.
Az imént említett két jeles helynél mindenképpen el kell időzni legalább néhány mondat erejéig. Az előbbi, Bécshez viszonylag közeli kisváros, osztrák viszonylatban központi jelentőségű kolostorával (alapítási legendája a későbbi Szent Lipóthoz, Ausztria védőszentjéhez kapcsolódik, maga a hely később egyszersmind császári rezidenciaként is szolgált). Az egész épületkomplexum területére lépve az első, ami szembetűnik (legalábbis nekem), egy óriási, hatszög alaprajzú, gótikus kőlámpás, felső részében Krisztus kínszenvedéseinek hat kiemelt jelenetével. Akárcsak egy miniatűr kálvária. Nyilvánvalóan a maga korában, a kultuszban betöltött szerepén túlmenően népművelő funkciója is lehetett. Az írástudatlan híveknek az arra illetékesek és képzettek (papok, szerzetesek) az egyes, domborműben rögzített jelenethez szóban mesélték el a megfelelő történetet. Akárcsak a vásári képmutogatók a maguk rémhistóriáit. Biblia pauperumnak, a szegények bibliájának is mondhatjuk ezt, hiszen a templomi prédikációk mellett az istenadta nép az ilyen és hasonló ábrázolások nyomán szerezte az alapvető bibliai ismereteit.
Különben inkább csak amolyan rövid, szájtáti csatangolás a szinte átláthatatlanul bonyolult beépítettségű kolostorépületek között. A telt házzal üzemelő kolostorétteremből élőzene foszlányai, főleg Lehár-melódiák kísérik utunkat. Amolyan KuK-hangulat. Leülünk egy kávéra, s megállapítjuk, hogy egyszer még ide is vissza kéne jönni. Igen, a legtöbb helyre mindig vissza kellene menni, s általában nem megyünk vissza…   
Mivel az autópályát mindig igyekszünk elkerülni, most is kis falvakon át, régi országutakon kanyarogva haladtunk célunk felé. Az egyik település neve ismerős volt kis szentképgyűjteményemből: Maria Gugging. Igen, ez egy búcsújáró hely! Meg is kerestük a templomot, s a német nyelvterületen való két évtizedes csatangolásaink során talán az első ízben találtunk zárt templomajtóra! A híres kegyhelyet nem tudtuk megnézni! Ha nagyon nyüzsögtünk volna, nyilván elő tudtunk volna keríteni egy sekrestyést vagy takarítónőt, aki kinyitotta volna, ezzel viszont nem akartuk húzni az időt. Felkaptattunk a templomhoz, körbejártuk, aztán folytattuk az utunkat Tulln – egészen pontosan: Tulln an der Donau – irányába. Amit majdnem sikerült elmellőznünk. Én már a legszívesebben a szálláshelyünkön szerettem volna lenni, noha tudtam, hogy van itt egy gyönyörű, románkori csontház, de hát mindent nem lehet (és nem is kell!) látni – konstatálta praktikus agyam. Icu viszont rábeszélt (nem kellett azért annyira megerőltetnie magát, no), hogy forduljunk csak vissza. Megtettük, s jól tettük! Maga a román alapokra épült, később barokkizált gótikus templom is gyönyörű (Maulbertsch-képekkel!), no, de a mellette magasodó karner, az valami csoda. A gazdagon tagolt és díszített portáléjával, a belső tér freskóival, amelyek a középkori világkép minden szörnyűségét felvonultatják Bornemisza Péter Ördögi kísírteteinek egyes jelenetei – egymáson lovagló ördögök, embereket megrontó, mindenféle szörnyűséges földön kívüli lények, emberfejű halak, madarak, két lábon járó sárkányformák stb. – elevenednek meg a szemlélődő előtt. Őszintén szólva, amikor először egyedül beléptem, nem is mertem bent maradni. Noha kedvesen cirpelt bent egy tücsök, de ebből a félelmetes világból mégiscsak kimenekültem. Megvártam Icut (aki mindig hátrébb jár, hiszen ő fényképez, s többet is észrevesz, mint az én, nyugtalanul kereső, az újat habzsoló, ezért aztán nagyon könnyen el is szalasztó szemem), szóval kettesben mentünk be, s így már nyugodtan végig tudtam nézni ezeket az apokaliptikus, lenyűgöző képsorokat.    

2012. 8. 26. (Krems an der Donau)
A reggelinél kiderült, hogy nyilván Mátyás hadainak maradékai a mai napig itt tanyáznak: a szállóvendégek jó része magyar, sőt – s ez lehet, hogy nem véletlen – a tulajdonos felesége és a szobalányok is magyarok. Az asszony, aki az eléggé tehetetlennek tűnő férje helyett – aki különben örökölte, már nem tudom hányadik generációsként, a panziót – vezeti az üzletet, siófoki származású, jó két évtizede jött ide férjhez. Nyilván hazai kapcsolatai révén dolgozik itt a két lepsényi szobalány is.

* * *
Göttweigi Benedek-rendi kolostor, majd onnan kedves kis alsó-ausztriai falvakon át Maria Langegg. De vegyük csak sorra! Göttweig, az útikönyvek szerint (ezek alapján persze minden a legnagyobb, legegyedibb, vagy éppenséggel legkisebb), szóval az útikönyvek szerint Göttweig Ausztria legnagyobb apátsága. Ablakunkból éppen rálátni, s onnan is érzékelhetőek hatalmas méretei: gondolja az ember, amíg oda nem ér. No, de a valóság minden képzeletet felülmúl, s valóban egy óriási épületkomplexum, ráadásul példásan rendben tartva (nagyjából ötven szerzetes napi munkájának az eredménye), a modern kor követelményei, elvárásai szerint kihasználva. Hatalmas könyv- és levéltár, szálláslehetőség, konferenciatermek, nagyon jó – szép Duna-völgyi kilátással bíró – étterem. Tojásos nokedlit ettem, amit osztrák specialitásként hirdetett az étlap. Most tudom meg Icutól, hogy náluk, Gömörben ezt nem főzték. Csak kisalföldi férjhezmenetele után tanulta meg, nálunk. Lehet tehát osztrák hatás a kisalföldi konyhában. Mindenesetre a göttweigi variáns pirított hagymán készült, s ezáltal nehezebb, laktatóbb. Megkérdeztem a pincérnőt: mindig így csinálják. A miénk hagyma nélküli, s ezáltal könnyebb eledel…
Aztán ebéd után, onnan föntről kinéztünk magunknak mindféle dűlőutakat, s úgy döntöttünk, hogy az ismeretlent választjuk, s egy nagy vargabetűvel majdcsak visszakeveredünk valahogy Kremsbe (annál is inkább tájékozódóképességünkre és a szerencsére kellett hagyatkoznunk, mivel az autótérképet most, a hagyományostól eltérően nem hagytam ugyan otthon, ám – nem tudni minő előrelátástól vezérelve – felvittem a hotelszobába, és az szépen ott is maradt).
Ismeretlen, sokszor szinte kimondhatatlan nevű osztrák falvakon haladunk át (itt-ott megállva, ezt-azt fényképezve), majd Icu egy útjelző táblán meglátja, hogy alig tíz-egynéhány kilométerre van Maria Langegg, az egyik legjelentősebb osztrák búcsújáró hely. No, ha már itt járunk… S megérte! Egy kis semmi falu fölé magasodó dombon van a kegytemplom, s a hozzá csatlakozó kolostor. Szép kis búcsújáró múzeummal, valóban kedves kedvesnővérek felügyelete alatt. Nota bene: a felügyelet abban áll, hogy az ember megveszi náluk a jegyet, majd elindul a folyosón a kiállítás kezdő szakaszát megtekinteni. Nagyjából öt-tíz percen belül egy kovácsoltvas ajtóhoz ér, amit a nővérek egy gombnyomással ekkorra kinyitnak (hogy honnan tudják, hogy épp akkor érünk oda? Kamerákat sehol nem látok; nyilván „odafentről” súg nekik valaki), s így lehet bejutni a tulajdonképpeni tárlathoz. Fogadalmi képek, tárgyak szép gyűjteménye, egy sor ikonográfiai csemegével. Utána még kicsit beszélgetünk velük, közlékenyek, kedvesek. Az egyik mondja, hogy holnap már jobb idő lesz. Majdnem megkérdeztem tőle, hogy ezt vajon a televízióból tudja-e vagy közvetlenül a „főnökétől”? De aztán mégsem idétlenkedtem. Most viszont nem tudtam kihagyni…
Vissza Kremsbe, a Duna mellett vezető festői úton (no, itt egy kicsit azért puskáztunk, ugyanis a faluban, Maria Langeggben megláttunk egy turistatérképet, s annak tanulságai alapján folytattuk kalandozásainkat). Lényegében minden egyes parányi falucskában – a parányi jelző itt szó szerint értendő, hiszen sokuk egy-két háznál nem állt többől – érdemes megállni, mindenütt van felfedeznivaló: egy-egy kis gótikus templom, szobrok, gótikus lakóházmaradványok, miegymás. Tulajdonképpen évente el lehetne ide jönni egy hétre nyaralni (vagy őszelni), s a Wachau (egyszer, valahol – ó, az a magyarglóbusz-szemlélet! – az osztrák Dunakanyarként hallottam emlegetni) mindig más-más szegletét felfedezni! Elmenni például a Duna túlsó partján fekvő Willendorfba (a híres-neves, csecses-faros willendorfi Vénusz lelőhelyére), amelyre itt, a jobb parton egy autós pihenő tájékoztató táblája hívja fel a figyelmet. Németül és angolul meséli el a világhírű archeológiai – és művészettörténeti – szenzáció előkerülési körülményeit, egy betonfalban kialakított kör alakú nyíláson át ugyanaz a kép tárul a szemünk elé a túlparton elnyúló faluról, ami egy kinagyított, a lelet napvilágra kerülése évében, 1908-ban készült fotón is látható. A willendorfi Vénuszt mindenki ismeri, de én legalábbis nem tudtam, hogy megtalálója magyar volt. A tájékoztató szöveg idéz ugyanis egy bizonyos Josef Szombathy nevű kutató – a bécsi Természettudományi Múzeum akkori munkatársa – 1908-as naplójából, amelyben a lelet előkerülésének szűkszavú közlése olvasható. Istenem, milyen tájékozatlan is tud lenni az ember! Aztán meg régészetet végeztem volna annak idején, vagy mi… Szóval ennek a Szombathynak is utána kell majd néznem otthon!
2012. 8. 27. (Krems an der Donau)
Tulajdonképpen szégyellem is bevallani, de ez a Mátyás népe kicsit idegesít. A reggelinél hangoskodnak, a konyhából is azt hallani, hogy szakács, szobalány, tulajdonos magyarul tereferél… Én úgy vagyok vele, ha külföldön vagyok, nem gulyást vagy paprikás csirkét fogok rendelni egy étteremben, és hallani is inkább az adott ország nyelvét szeretném. Odahaza Komáromban, igen, ott elsősorban a magyart, de külföldön?
Közben, a világot – no jó: Közép-Európát – járva, örömmel konstatálok minden magyar vonatkozású emléket, apróságot. Van itt a közelben egy kis temető, Icu sasszemeivel azonnal felfedezte benne egy, Budán született fiatalember német feliratú sírkövét. Le kell fényképezni: rikkantottunk fel! Liszt Ferenc nagyapjának, az egykori pékmesternek itteni háza is megdobogtatta a szívemet, rajta a felirat, hogy itt született a nagy komponista anyja, Anna Marie Liszt, született Lager.

* * *
Délelőtt céltalan lődörgés Steinban. Ez lényegében Kremshez csatolt település, köztük volt még egy Und nevű falucska is, innen a régi szójáték: Krems, Und, Stein sind drei Städte. Nehéz beismerni, de szebb, mint Passau…
A szállodatulajdonos felesége mondja, hogy amikor idejött férjhez (nagyjából két évtizede), Stein egy teljesen kihalt, lerobbant városka volt, üresen ásítozó kirakatablakokkal, enyészetnek indult házakkal. Aztán, másfél évtizede létrehozták itt az osztrák Karikatúra Múzeumot (ehhez kapcsolódóan – teszem hozzá – további modern művészeti galériákat), megalakult a Duna Egyetem (az internetről tudom, hogy három karral, s mintegy hatezer hallgatóval), s mindezeknek köszönhetően Stein ismét felvirágzott. Mára egy, a turisták által – hál’ Istennek! – még fel nem fedezett, ám gyönyörű kisváros, egybenőve az ugyancsak fantasztikus Kremsszel. Nincs mese, meg kell ismételni: szebb, mint Passau.

* * *
A Thalia könyvesboltban: ha az összes megrendelt nem is jött meg, mégis szép „fogás” a megérkezett négy könyv. Bolte–Polívka újranyomásának első kötete, meg egy német nyelvű Perrault-gyűjtemény. Aztán egy bizonyos – most, hogy belelapozhattam, látom, hogy rendkívül gyanús – kiadványsorozat két darabja: Straparola és  – nem tévedés! – Albert Ludewig Grimm meséi. Utóbbi – aki velük nem is rokon! – a Grimm fivérek előtt jelentette meg kis gyűjteményét. Hogy ezek a kötetek milyen korábbi kiadások alapján készültek, arról egy szó nincs bennük, viszont a kiadó elöl-hátul azzal fényezi magát, hogy micsoda kulturális értékmentést végez hozzáférhetetlen publikációk ismételt megjelentetésével. Közben ezek nem is reprintek, nem is kritikai kiadások, nem is lehet tudni, hogy mik. Mindenesetre a szövegek olvashatóak, legfeljebb, ha hivatkozik rájuk az ember, kell ezt a problematikus tényt egy lábjegyzetben rögzíteni. A kiadót (tredition – nem is értem, milyen nyelven van ez?) Hamburgban alapították 2006-ban. Ha jól értem, a kiadványok könyvesbolti forgalomban nincsenek is, interneten lehet megrendelni, majd egy-két héten belül elküldik őket. Elképzelhető, hogy akkor nyomnak belőle gyorsan egyet? Ez utóbbi még nem lenne baj, de a forráskritikai hiányok nyomasztóak…

* * *
Icura várva egy kávéház teraszán a Niederösterreichische Nachrichten marokkói riportjának címét olvasom (Eile ist vom Teufel), s eszembe jut, hogy egy ma vagy tegnap látott napóra felirata pontosan erre rímel. Valahogy így hangzott:
„Gott schuf die Zeit,
Über die Eile hat nichts gesagt.”
Az arab világ és a kereszténység nincs is olyan távol egymástól…

* * *
Léptékben, műemlékekben ezerszer lenyűgözőbb, mint Komárom, este nyolc után viszont kísértetiesen hasonlít rá: egy kihalt város, bezárt borozókkal, kávéházakkal, éttermekkel. Az utcákon alig látni embert. És még valamiben hasonlít Komáromhoz: nincs Duna-partja. Vagyis nyilván van, de mellette fut a vasút. Az áruátrakodás miatt ez annak idején jó megoldásnak tűnhetett, de mára – akárcsak Komáromban – nincs Duna-korzó. Egyszer meg kellene írni a Duna nélküli Duna menti városok kultúrtörténetét.

* * *
Nem tormás. Mármint a kremsi mustár…
(Befejezés a következő számban)