Oleg Pavlov – Egyházi elbeszélés

„Akkor felel majd nékik, mondván: Bizony mondom néktek, a mennyiben ne cselekedtétek meg egygyel eme legkisebbek közűl, én velem sem cselekedtétek meg.”
(Máté evangéliuma, 25/45)

Ezeket az embereket hajléktalanoknak hívják. Lopásból, kéregetésből, és mint a vadállatok, a szemetesből élnek: hulladékot, maradékot esznek… Arról van szó, hogy ezeknek az embereknek nincsen lakásuk. Sőt, nemcsak lakásuk, de lakcímkártyájuk sincs. És ha nincs lakcímkártyád, akár meg is dögölhetsz. Azonnal azonban mégsem fogsz meghalni. Hanem az éhségtől, a hidegtől üldöztetve, valamint a rendőrség és minden utcai járókelő fenyegető bántalmazásaitól sem kímélve halálodig még jó darabig húzod.
A szovjet időkben az embereknek ezt a fajtáját börtönbe zárták, büntető-, illetve terápiás célú munkatáborokba vagy elmegyógyintézetekbe, amelyeket az állam tartott fenn nagy nehezen, hogy a városok levegője tiszta maradjon. Akkoriban lakóhelyükül az északi bányavidékek és a távol-keleti kikötők szolgáltak, ahol könnyen feledésbe merülhettek, ugyanakkor el tudták magukat tartani. Táplálta őket a fusizás, a halászati idény, na meg a bányák, ahol a helybéli tulajdonosok előszeretettel alkalmazták a legéletrevalóbbakat és legerősebbeket, még személyi igazolvány nélkül is, persze kevés fizetésért. Így volt ez például Magadanban: estére leitatnak a sárga földig, azaz jól rászednek, s másnap reggel a tengerben térsz magadhoz, ahol az elúszó halakat kell kihalásznod. De akiket Magadanban így kipécéztek, már rég halottak. És már réges-rég nem ez a helyzet. Halak nincsenek, azt mondják, már a tenger is üres: csak drágaság van, mégpedig embertelen. Lehetséges, hogy maguk a halászok, miután előre eladták az akkor számukra szükségtelen harkovi vagy kurszki kis lakásukat, egyetlen éjszaka alatt kollektíve elszegényedtek, egy év alatt pedig egyenként részegessé váltak, és kapkodták az üres, mocskos szájukkal a levegőt, mintha halakat húznának kifelé a vízből; agonizáltak a moszkvai, olvadásnak indult hókupacokban, és némán meresztgették nagy szemeiket a meg-megálló, hatalmasnak látszó gyalogosokra.

Akár karácsony volt, akár nem, az ünnepet itt államinak nyilvánították, egyenrangúnak az újévvel, és akadtak helyek, ahol a városi kórházban emlékeztek meg erről az estéről, ahol persze meg nem mondtad volna, hogy karácsony van. Az ünnepek úgy összesereglettek, mintha az óév temetését tartották volna. Minden nap sűrűn hullott a feneketlen Moszkvát beterítő hó. Álmosító volt a dermesztő hideg, a fehérség és a fagyos éjszakák mocsara magába fojtotta a nappalok hosszát.
A kórház nem lélegezhetett fel, dupla bérezés volt érvényben, és mindig akadtak olyan emberek, sőt, a többség inkább ilyen volt, akik előre eladták az ünnepüket ezekért a fennkölt dolgokért: a hatalmas, alighanem az égből jövő pénzösszegekért. Aki tudott, örömet szerzett magának: leitta magát, de csak az elején tudta ezt lelkesedve és barátságosan tenni, aztán gyorsan, amikor már nem forgott a nyelve, kimerült a bánattól. De nem mindenki örvendezhetett. Mint az olyan hadkötelesek, akik az orvosi rendelőkben vesznek oda, magányosan egész napokat húztak le szolgálatban. Például a kórházi nővérek, vagyis a Moszkva környéki, jegor-jevi és kurovszki körzetből származó asszonyok meg a takarítónők, akik, miután megbirkóztak a hihetetlenül nehéz munkával, mindenkinél korábban aludni tértek: szemük viszont nem csukódott le, s az oldaluk se nőhetett össze az üldögélésre szánt dívánnyal, hiszen körülöttük ittas emberek gyötrődtek, akik nem akartak nyugodtan feküdni a helyükön. A mentők mintha messzire távoztak volna, vagyis nem volt miért izgulni. Éjfél volt. A kórház felvételi osztályán csöndes nyugalom uralkodott.

Ekkor hirtelen, jól hallhatóan, befordult, és nagy csikorgással behajtott egy autó. Mindig így szokott előbukkanni a mentő, szinte a föld alól. Az egyik asszony nem aludt, és azon tűnődött: lehet, hogy hoztak valakit? De ekkor durva, éles csengő hasította ketté a falakat és a levegőt. Az ajtó zárva volt. Senki sem ment kinyitni. Az asszony furcsállta, hogy nem mennek ajtót nyitni, hisz mindenkinek fel kellene emiatt kelni, de ő is csak feküdt a sötét pihenőszobában, és kárörvendve ismételgette: nyissák csak ki az őrök, ahogy illik, így az ünnepen. A csengő ekkor már az egész kórház területén egyfolytában harsogott. Ekkor a nővérektől – az italtól és a tánctól megrészegülten – kiugrott egy őr, és a lábait a földhöz verve szaladni kezdett. Csendesen, mégis jól hallhatóan, mintha visszhangzó gőzfürdőben dolgozna, kinyitotta az ajtót. Ekkor csengő, ismeretlen hangok hallatszottak, amelyek kényszeredetten az őrt szidalmazták. Az asszony, aki már sokat tapasztalt, pontosan felmérte, hogy merre mennek, hogy a hordágyért sietnek, tehát fekvő beteget hoztak, valószínűleg toprongyosat, aki majd őrá marad, ezektől aligha várhat segítséget. Megpakolva, a felvételi osztállyal szemben, de valahogy mégsem a vizsgáló felé haladtak. Az őrök egyre többen voltak: toporogtak, káromkodtak. Mindenki egyre hangosabban kiabált, furcsa hangokat hallatott. Rengetegen gyűltek össze a felvételi osztályon. És bár félt, mégis az ismeretlen tényezők tették remegésig próbára az asszonyt: mi történt itt – vajon mégse hozták ide, s nem lesz az övé, bűnös léleké, ez a munka? Ekkor a hangok egy pillanatra elhallgattak, nem hallatszott, mi zajlik a felvételi osztályon, mintha minden kihalt volna, és még a gyerekek se lármáztak, pedig nem voltak bezárva. Hirtelen meleg fény áradt, és mintha a küszöbből nőtt volna ki az őrök közül egy fiatalember, hogy vidáman, megrészegülten belekiabálja a szoba sötétjébe: „Tonyka, Tonyka, kellemes ünne-pe-ket! Hajléktala-ant hoztak! Azt mondták, kezelésbe kell venni, és hogy te tudod kezelésbe ve-e-enni!”
Amikor a fiatal, kissé zaklatott doktornő, aki ugyan semmilyen szemrehányást nem tett, mégis megfagyott körülötte a levegő, verébként alászállt a felvételi osztályra, és követelte az őröktől a hordágyat, senki sem kérdezősködött, hogy kinek is lesz, és kiadták neki, engedelmeskedve. És ekkor rájuk zúdult az összes bűz, ami csak a Földön létezett. A polietilénbe csomagolt illetőt betolták a hordágyon, és ebből az üvegszerű polietilénzsákból egy piszkos, megkérgesedett talp türemkedett ki. Aki csak ott volt, ittassága ellenére menekült a fulladás elől vagy az ijedtségtől. „Hová viszik ilyen gyorsan, fiacskáim? Be kéne zárni a kórházat egy egészségügyi karbantartás erejéig, és akkor itt van a tetű meg a rüh!” A fiatal nő és egy fiatalember, a mentő sofőrje ott ragadt a bejáratnál, fulladozva a bűztől és félve a zsáktól, amely üvöltéssel felérő vadállati horkolástól remegett. Az őrség, amikor értesült a rühről, csak tátotta a száját, és igyekezett elállni a kijáratot, hogy a mentősök el ne szaladhassanak, ha már idelökték ezt a zsákot. „Hé, gyerekek, ti mi a fenét csináltok?” – kiáltotta a fiatal nő, amikor rájött, hogy mi is folyik itt valójában, és a hirtelen eleredő, fájdalmat tükröző könnyeitől kipirulva egyszerre megszépült. „Nem engedjük el, mielőtt visszaküldenénk, vizsgálja csak meg az orvos. Ne bámulj így, Ványa, erre a hópihére, még leteremt! Ha nem tetszik neki, el lehet húzni, nekünk szükségünk van ilyen ajándékokra!” „Aljas söpredék, két pofára zabál, a gyerekek meg Csecsenföldön elpusztulnak, ez meg zabálja a kórházi kosztot” – élénkült fel a kiabálástól, az orvosnő védelmére kelve a korosodó sofőr, akinek kopott nyúlszőr sapkája alól zsíros, kakastaréjra emlékeztető tincsek türemkedtek ki…
Utálkozva ordibálni kezdtek. Az ügyeletes orvos, akit odahívtak a felvételi osztályra, egyáltalán nem sietett. Amikor megjelent, az őrség csendesen kerülni próbálta, hisz mindegyikük vétkes volt valamiben, ráadásul ittas. Az orvos azonban ekkor még nem ment oda a horkoló zsákhoz, hogy megvizsgálja. Ellenszenvvel nézett a fiatal doktornőre, hosszasan hallgatta annak vallomását – belekötve, félbeszakítva, sőt fenyegetőzve, hogy hová is fog ő telefonálni, és jelentést tenni. Kiderült, hogy ezt az embert Luzsnyikovóból hozták, ahol a mentőket maga a piacrendészet hívta ki: ennek hallatán a kórháziak felnyerítettek, hisz volt róla tudomásuk, hogy milyen is az a luzsnyikovói rend. „Mivel hozták be?” – ismételgette a kérdést az orvos. „Fagyási sérülések” – hajtogatta a doktornő, elrejtőzve az orvos pillantása elől. Mindazok, akiket az őrök csizmái és öklei még nem vertek bele a sarokba, kissé odébbálltak a hordágytól, és bámészkodtak. „Miféle fagyási sérülések ezek, kislány, vagy esetleg már hulla? „Elnézést, de hisz lélegzik, él…” „Jól van, de maga az arcán lévő rengeteg sérülésről beszél, és ha agyi károsulás is fennáll – akkor mit csinálna vele, mondja? Számot vetett azzal, kisasszony, hogy itt máshogy mennek a dolgok?” „Igen, ez a luzsnyikovói nyilván addig szórakozott, amíg rá nem jött, hogy akár meg is ölhetik, és kihívták a mentőt, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőle. Még hogy fagyási sérülések, ezt csak a hülye gondolja!” – szaladt ki a száján az egyik őrnek, aki már nem bírta türtőztetni magát. Ekkor bukkant fel a felvételi osztályon, nagyot ásítva, egy sovány nővér, aki, mintha mindenkire meg lenne sértődve, nyafogva, orrhangon beszélt: „Hogy miért hozzánk hoznak be minden ilyen hajléktalant, én nem tudom. Miért van az őrség, miért enged be ilyen hajléktalanokat? Ma ünnep van, kisasszony, tudja, de hogy miért kell elrontani, fogalmam sincs!”
„Jól van, minden rendben… Aláírom a munkalapot, és bejárunk minden zugot, de ezt, hogy ne okozzon gondot, kilökjük valahol a berezskovói rakparton, és a kérdés meg van oldva.” „Nem, én ezt visszautasítom, hisz ez egy ember!” „Ember?!” „Mi-icsoda – e-ember?! Nem, nézze, nálunk az ilyet nem veszik emberszámba!” „Kisasszony, én nem tudom, de ez itt nem ember!” „Miféle ember, akiről maga beszél, miféle?! Őrség, őrség” „Ember, és amikor szagolod a szarát? Ha tetszik, védd meg magad tőle!”
Hirtelen minden félbeszakadt, csend állt be, és felforrósodott, fülledtté vált a levegő, miután a zsák bűze vákuumot képezett. Mindenen túl voltak, és már nem volt értelme kiabálni. Az orvos ment hívni a központot, hogy kérjen valamit, de semmit sem tudott megszerezni, így komoly és furcsa képpel gyorsan visszatért, miközben azt kiabálta, hogy ezt az egész bandát el fogja zavarni.
A hordágyat a szolgálati részleg egyik mellékhelyiségébe tolták, ahol csak egy mosóteknő meredezett, és az egész, egészen a plafonig, csúszós csempével volt beburkolva. A fiatal doktornő eltűnt, de a sofőr, mint aki elvesztett valamit, ott keringett a felvételi osztály előtt, és állandóan, alázatosan könyörgött az őröknél valamilyen tetű elleni oldószerért, hogy befújja vele a kocsi belsejét. Az őrök azonban nem vettek róla tudomást, válaszra sem méltatták, s az italtól ismét elcsendesedve, dolog híján, a felvételi osztályon ténferegtek. Mivel nem volt mit csinálnia, a takarítónő is csak sétálgatott.
Így a zsák ott hevert még egy órát a szolgálati részlegen – az asszony attól félt, hogy senki sincs a felvételi osztályon, és hogy semmilyen utasítás nem érkezik az orvosoktól, ezért jobbnak látta elrejtőzni a pihenőszobában: ült a díványon, de aludni nem tudott. Két óra körül a mentő vakbélgyulladással hozott egy beteget, és az orvos, amikor megérkezett a vizsgálatra és megérezte a bűzt, közölte, hogy az őrség igazán csinálhatna valamit, épp elég, hogy ilyen melegben kell lenni, tudni kéne, mi a teendő. Az őrök, akik nem akartak bajlódni semmivel, csak néha dohányozni keltek fel, és ki akarták aludni az ivászatukat, sarkig tárták az ablakot. A zsák egyre csak horkolt. A hideg betört a szobába, és eltelt valamennyi idő, amíg a polietilénzsák, úgy tűnt, hogy megfagyott. Ekkor hívták az orvost, hogy ellenőrizze és tanúsítsa: a zsák a kórházban van, és nem hagyta azt el a hideg miatt. Az őrök bőre is megdermedt, mire az orvos megparancsolta, hogy az őrség fejezze be a piálást, emelje fel ezt az embert, és lökje valahová félre. Az őrök nem ellenkeztek, csak egyvalaki, félig józanul, akit meg kellett keresni, hogy átadják neki az orvos utasítását: úgy kell tenni, mintha a beteg elutasította volna a kórházat: a beteg felkelt és hazasétált – visszautasított mindent, elment, megszökött. Ezzel az állampolgárral pedig senki sem akar vesződni, nincs egyetlen olyan fickó sem közöttük, aki saját magát veszélyeztetné egy ilyen miatt.
Az őrség irtózott a tetvektől, hisz előfordult már, hogy azok rajtuk futkároztak, és ez a félelem elég volt ahhoz, hogy lerészegedjenek, és fiatal társukat késztessék arra, hogy teljesítsen mindent. Az, mivel félt hozzáérni ehhez a fertőző zsákhoz, amely ráadásul nem is lélegzett a szobába betörő hidegtől, felvett egy háncs-seprűt, és, mintha bottal és lándzsával lenne felszerelkezve, szurkálta és verte, hogy keljen fel. A zsák azonban mintha még erősebben horkolt volna a szurkálásoktól és ütésektől, kitüremkedő lába pedig lecsúszott és lecsüngött a hordágyról, majd ismét arrább csúszott, mintha rugóra tették volna. Ekkor a fiatalember a zsákot a hordágyról letette a padlóra, és elkezdte rugdosni a csizmájával, hogy másszon arrébb, de hamar rájött, hogy ez nem megoldás, hanem valahogy el kell juttatni az ajtóig, és rávenni arra, hogy onnan másszon tovább. A kórházi takarítónő, aki mindezt a huzavonát hallotta a dolgozói részlegben, megijedt, hogy a fiatalember még véletlenül megöli a hajléktalant, ezért a legény nagy örömére a segítségére sietett: rávette, hogy nem kéne szétszórni a tetveket, ezért ad neki klórt, csak ne üsse tovább ezt az embert. Aztán eszébe jutott, hogy felbont egy csomag klórt, és ráönti, mintha szalmiákszesz volna. A hajléktalan fulladozott, artikulálatlan hangot hallatott, rángatózott, de nem kelt fel – és ekkor a fiatalember feladta. Ez a szerencsétlen őr, attól való féltében, hogy már mászkálnak rajta a tetvek, siránkozni kezdett az asszonynak, hogy nem bírja ki ezt a munkát, kerítsenek valahonnan egy bátor embert, és tett néhány lépést, hogy hívja az orvost, akivel közölheti: semmit se lehet a hajléktalannal kezdeni, sehogy se akar felkelni, és lehet, hogy hamarosan meg fog halni. Az orvos azt tanácsolta neki, hogy keltse fel a társait, vigyék el a hajléktalant a kórháztól minél messzebbre, és dobják bele egy hókupacba. De a fiatalember beszélt a tetvekről, a rühről, és ezt egy az egyben elutasította. Az orvos pedig, aki ekkor már tudta, hogy ezt kénytelen elfogadni, azt mondta, hogy átadja a hajléktalant a takarítónőnek, hogy vegye kezelésbe, és miután megtisztították, bocsássák vizsgálatra. E szavakat követően még eltelt egy kis idő, de csak azért, mert miután meggyőződtek róla, hogy gyakorlatilag alig él, egyszerűen vártak a halálára. Hogy feleslegesen ne kelljen vele bajlódniuk. Így a takarítónő is, az őrök által meggyőzve, várakozó álláspontra helyezkedett. Aztán megunta a várakozást, és egyedül kezdte el a hajléktalant rendbe tenni, de amennyire tudott, vigyázott: a haját háromszögletű kendő alá rejtette, gumikesztyűt húzott, két rongyos köpenyt is magára vett, és kötést tett a szája elé. Mindez számára nem volt furcsa, ő csak attól félt, hogy megfázik. „Itt döglesz, te szemét, eladtad a lakásodat, és most itt döglesz” – így pihegett Antonyina, miközben maga se tudta, melyik oldaláról is közelítse meg a hajléktalant. Ez a sovány, mondhatni csontos teremtés, miközben közelebb húzta a zsákot a fürdőkádhoz, azon csodálkozott, hogy az milyen könnyű, mintha pillével lenne tele. A bűzt nem érezte. Sajnálta tönkretenni ezt a nagy zsákot, azt gondolta: lehet, hogy csendben ki kéne szabadítania alóla, aztán átmosni. El kell látni a mentősöket ilyen zsákokkal, nem kell sajnálni a hajléktalanoktól. De amikor eszébe jutott a rüh, eldöntötte, hogy minden sajnálata ellenére szétvágja, másképp önmagát tenné kockára, ha behozná a ragályt a házba! A hajléktalanon a ruha rothadt volt, és tetves. Amikor nagy nehezen megszabadította ettől a rothadástól, Antonyina oldattal leöblítette a férfi lágyékát, gyér szakállát és fejét, ezzel semmisítve meg a tetveket. Kellet várni öt percet, hogy hasson a folyadék. A férfi meztelenül feküdt a csempén, leöntve klórral meg méreggel, és még meg kellett nyírni, azután betenni a kádba. A víz, amit Antonyina engedett, mint fagy esetén, gőzölgött, de mivel nagyon aggódott, és úgy káromkodott, mint a kocsis, a meleg helyett forró víz kezdett ömleni.
Aztán leborotválta a fejét, a hajcsomót pedig vödörbe hajította. Az olló életlen volt, a kórház tulajdona, és ő úgy szidta ezt az ollót, mintha laposfogó volna. A férfi közben nyugodtan horkolt – valószínűleg mennyei könnyűséget érzett, hogy eltűntek róla a tetvek. Az asszony arra gondolt, hogy könnyedén fel tudja emelni, de hirtelen majd megszakadt – a férfi a polietilén nélkül, a rothadásmentes ruhája, haj és tetű nélkül mintha megnehezült volna, amire Antonyina kétségbeesett. Nem volt ereje ahhoz, hogy ezt a súlyt becipelje a kádba. Csak topogott. Úgy döntött, hogy megy, és hívja az őrséget, vonszolják be ők. Ugyanakkor tudta, hogy nem fognak jönni, és inkább eltitkolnák, hogy idelökték, de hát itt fekszik a padlón. Sajnos, a padlón. És ez így tilos. Valószínűleg még az orvos is szitkozódni fog, hogy idehajították. „Fú, te, majd megszakadok, könnyű volt, akkor egyszerre vajon hogy lett ilyen nehéz, milyen egy ostoba tyúk vagyok én! Na, gyerünk, talán a fogammal kéne, hogy húzzalak? Állj a lábadra, hallod, különben kihajítalak. De én mondom, hogy rohadj meg, ha ebbe belegebedek, többet munkám se lesz!”. Utolsó erejét összeszedve, a hasára fordította. „A lábánál fogva!” – kiabálta, és csodálkozott, hogy a kiabálástól könnyebb lett. A férfi pedig csak horkantgatott, horkantgatott, és közben az egyik görbe és remegő lábát átrakta a mosóteknőbe. „A másikat is, gyerünk, majd én tartom, bele a forró vízbe, na, te rohadék, ne sajnáltasd magad, korai még.” És a férfi másik lába, meginogva és megremegve, végül beleereszkedett a gőzölgő vízbe. Ekkor az asszony is csendesen elengedte végre. „Na, ázzál csak… Hogy bűzlesz, te…!”
Antonyina meg volt róla győződve, hogy a férfi hallja őt és mindent ért. Ezért szégyenkezve és ellenkezve mosta, de látva, hogy az nem mozdul, mintha elalélna, nagyokat kiabálva még meg is kellett dörzsölnie. A víztől páraoszlop keletkezett, amelybe a férfi hol beleveszett, hol pedig előbukkant belőle, ám kábultában semmit sem látott, csak azt érzékelte, hogy az őt mosó asszony folyamatosan beszél: „A saját férjemet se mostam soha, bezzeg téged moslak… Hogy élsz te, szemét, a szarban van kedved mászkálni… Aztán kimosunk ebből a szarból, és tudod te azt, mennyi az én fizetésem, és mégis mosnom kell téged, hogy rohadj meg, fúj… Egyesek az egész életüket végiggürizik, görnyedeznek, aztán sérvet kapnak, és üres a zsebük, nem kellenek senkinek, pedig dolgoztak, míg mások soha a büdös életbe’ nem dolgoztak, és mégis vannak jogaik – kád, forró víz…”
A víz most hangosan zubogott a tusból, a kád elzátonyosodott, fehér, tiszta páraoszlop keletkezett. A nő állt a tussal a kezében, úgy tartotta, mint egy tűzoltó-slagot, és odanyomta, ahol látta, hogy maradt még rothadó kosz. Erre a koszra gondolva, Antonyina hirtelen elhallgatott és elgyengült, miközben tetőtől talpig végigmérte ezt az embert. Még fiatal volt, majdhogynem fiú, de olyan meggyötört és sovány, mint egy öreg. A rüh egyetlen sötétséggé formálta a bőrét, és csak az arca és a karja volt áttetszően fehér és szép.
A férfi ott feküdt a koszos kórházi fürdőszoba mosóteknőjében, olyan megtörten, mintha szegekkel kalapálták volna oda. Azok, amiket az asszony koszként akart lemosni, de mégse mosta le – ólomszínű csíkok, fekete foltok –, sérülések voltak. Egyszerre a sebesült az ő szemében emberré vált, és Antonyinának összeszorult a szíve. A dolgozói részleg mozdulatlan, nehéz csendje nyakon vágta, és behatolt a szürke, hideg és nyugodt levegőbe, a pincébe, a cserépkályha falára: ez az ember nem lélegzett, és úgy tűnt, hogy már rég halott. Antonyina nem mozdult a helyéről, hosszú perceken át hol kínok között, hol pedig türelmesen kitartott mellette, és nem tudta, mitévő legyen. Ez az élőlény, ebben a levegővel teli, felfoghatatlan csendben, ez az asszony sehogy se volt képes észhez térni, és hozzáfogott a másik munkájához, amely piszkos volt és nem neki való. Abban, akit ő kezelésbe vett, és eldöntötte, hogy idecipeli, már nem volt élet, és olyan furcsa volt, mintha megölték volna. Az asszony csak állt mozdulatlanul, semmit sem tudott, értett, csak nézte, nézte őt, ahogy ott fekszik, s pillantása az elgyötört, fehér bőrű, az áttetsző égre hasonlító kezén nyugodott, amelynek páncélzata meg volt rongálva, légiesen könnyű teste pedig fel volt puffadva a rühtől: már pusztán ezek látványa is részvétet keltett.
Az ügyelet mindegyikük számára nemsokára lejárt. A városi kórház népessége mozgolódni kezdett. A mászkálást az orvosok kezdték. Az orvos, aki reggel a felvételi osztályon nyugalmat tapasztalt, felfedezte a dolgozói részlegen a frissen mosott hullát, és csak azt tudta meg a takarítónőtől, hogy ő ugyan mindenkit hívott, de nem jött senki sem.
Az őrök, félálomban, másnaposan, fel sem fogták, hogy a takarítónő, miközben ébresztgette, arra kérte őket, hogy húzzák ki a fürdőből a hullát. De amikor kiderült, hogy hulla, és hogy a hajléktalan épp a kezelésbe vétel alatt halt meg, leverten elindultak tenni a dolgukat, és egy kis fizetésemelésben bízva, a hullaház kapcsán is vállalták a felelősséget. A fáradt és álmos orvos a szobájában ülve épp most állapította meg a halál tényét. Az orrhangon beszélő, nyafka nővér is tett-vett valamit, hisz nem hagyták aludni: írta a hullával kapcsolatos az adatokat, ahogy kellett.
Senki sem aludt, mindenki dolgozott. És bár szinte egy álló napig nem volt semmi dolguk, most mégis állandóan szitkozódtak, hogy pihenés nélkül kell végigdolgozniuk a napot. És csak most, hogy feláldozták az ünnepet a dupla fizetésért, azaz egyáltalán nem ünnepeltek, jutott mindenkinek az eszébe, hogy ünnep volt, ami végül elromlott, szétporladt. Mindenki borzasztóan sajnálta, hogy az ismeretlen meghalt. A hulla arra késztette őket, hogy a munkahelyükön maradjanak, és csak az őrök váltották egymást, csak ők tértek haza, miután a lifttel gyorsan levitték őt a hullaházba, benyelve a pince hidegét. Mind tovább takarított a személyzeti részlegen a takarítónő is, miközben boldogtalanul nézett valahová a lába alá, a padlóra. Valaki jött, körbeszaladt – az orvos, a nővér, az őrök, és sikerült széttaposniuk az odafolyó, klórral mérgezett víz tócsáját, amit aztán az egész felvételi osztályon széthordtak, minden folyosói kanyarulatot beleértve. Az asszony pedig csúszkált tovább a ronggyal és a lavórral, meg sem görbítve a hátát, a folyosó egyik végétől a másikig, és tehetetlenségében csöndesen sírdogált…

Amikor az ünnepek után ismét munkába állt és megérkezett a hullaszállító, nem találták a testet – az ismeretlen testét. A hullaház jégbarlangjában a betonpriccs csupasz volt, s csak a fehér, halotti verejtékkel átitatott lepedővel volt a sötétben letakarva. Ezt a priccset és lepedőt felismerték az őrök, akik saját kezükkel rakták ide az ismeretlen ember testét, beburkolózva, nehogy megfertőződjenek. Csak ezt a testet kellett őrizni a hullaházban. Senki más nem halt meg a kórházban az ünnepek alatt, mintha ezzel is beletörődtek volna abba, hogy az őrök, akik azon az éjszakán is csak egyszer mentek le a pincébe, be se néznek a hullaházba: így nem lehetett tudni, hogy a hulla pontosan mikor is tűnt el. Csakhogy a kövezett ajtóról, amely a kórház udvaráról az alagsorba vezetett, kiderült, hogy már egy éve nem volt bezárva, így a hívásra kiérkező rendőrség csak magát a rablás tényét tudta megállapítani. A hajléktalan hullájának elrablása a hullaházból – ez maga volt a csoda, amelyet azon frissiben közzétettek a fővárosi lapokban, és elborzadva olvasta egész Moszkva. De a következő napon erre már senki sem emlékezett, csak maga a kórház, ahol a főorvos utasítására szélnek eresztették a hanyag őrséget, a hullaház ajtajára pedig zárat szereltek.

Gyürky Katalin fordítása

PAVLOV, OLEG: 1970-ben született orosz prózaíró.