Csanda Máté: Teremtés, torzítás, methexis és lokálpatriotizmus

A Kassaboys munkáiról – Enyhén szólva militáns sasmadár, egy bakancsos-tarajos punkállat, Kassa szabad királyi város címerének torzított alakja…

A Kassaboys munkáiról

Enyhén szólva militáns sasmadár, egy bakancsos-tarajos punkállat, Kassa szabad királyi város címerének torzított alakja, amint hátat fordít egy lángok martalékául esett vektorgrafikának, Pozsony város legújabb kori logójának. A Kassaboys nevű formáció már saját emblémájában is centrum és periféria összecsapását tematizálja. A radovan Čerevka, Tomáš Makara és Peter Vrábeľ alkotta trió jó ideje arról híres, hogy rendhagyó, olykor dadaista beütésű és szinte mindig lokálpatrióta színezetű akciókban szedegeti ízekre művészet és közélet, központ és periféria, kortárs elit és kirekesztettség sablonjait, ligatúráit és magától-értetődéseit.

Fiatalok, Kassához kötődnek, mindhárman ott, a Műszaki Egyetem Művészeti Karán végeztek. Amúgy külön-külön is megállnak a lábukon, egyenként is önálló portfólióval rendelkező művészemberek, 2006 óta pedig hármasban, bandába verődve is egy különös véd- és dacszövetséget alkotnak. Több éve jelen vannak a szlovákiai művészeti életben, külföldi és hazai fórumokon is kiállítanak, tavaly nyáron ott voltak az Oskar Čepan-díj négy döntőse között.

A Kunstuniformen néven futó sorozat egy elsősorban tárlatmegnyitókra tervezett (egyen)ruhakollekció. Ilyenolyan katonai uniformisokról van szó, a rendfokozatok annak megfelelően alakulnak, hogy viselőjük hol helyezkedik el a művészetek celebvilágának ranglétráján. Hatalmas, ütős geg, rögtön kínálják is magukat a kézenfekvő megközelítések: nesze nektek, művészek, örök kívülállók, fontoskodó banda, a folytonos önmeghatározás kényszerében élő emberek. Ezen túl egy csomó minden más is kibontható belőle. Például, hogy a kortárs értelemben vett művészember nem (csak) önmagából építkezik egy hermetikus külvilág felé, amely külvilág az őáltala kitermelt értékekre rezonálna. A hatalom, a társadalmi rang tekintetében nemcsak az egyén kifelé mutatott hard skilljei a mérvadóak, hanem egyre inkább az számít, hogy hányfelé tud szinapszisokat növeszteni, hányfelől tud (a legtágabb értelemben vett) lájkokat kitermelni, hány és milyen követője-ismerőse van, és azok is hol, hogyan vannak a társadalomba, ill. a maguk szubkultúrájába betagozódva. Hogy hogyan, mikor, milyen fórumokon mozog és érhető el, hol, milyen csatornákon van jelen online-portfóliójával, mekkora a potenciális reklámértéke, hol és kikkel állított ki eddig egy tárlaton stb. Vagyis elsősorban saját kapcsolatrendszerének meghatározottságában él, saját szociális hálójának erőterében válik tapintható személlyé, és az ismertség, az elismerés, az úgynevezett rang is ebben a strukturális összefüggésben desztillálódik.

Boris Groys írja a die Pflicht zum Selbstdesign c. írásában, hogy a modern értelemben vett dizájnt éppen a megtisztítás utáni vágy szülte, hogy a felszíni dekoráció lehetőleg tökéletes visszaszorításával a dolgok csupasz valója tudjon a felszínre kerülni, hogy a véletlenek vonzásában alakuló formai ballasztot félretéve a modern idők tárgya egyenesen a lényeget mutassa meg magából. Vagyis egy új kezdetről, egy új átszabásról és közös nevezőre hozásról (nem utolsósorban uniformizálásról) van szó. Isten halála után pedig az ember, aki azelőtt saját lelke, belseje, egésznek tekintett önmaga „dizájnjával” (vagy legalább is egybe tartásával) volt elfoglalva, mára mindinkább egy másik paradigma rabszolgájává válik: a modern ember már tárgyai, használati cikkei, eszközei, ingóságai és protézisei megtervezésére projektálja mindazt, amit addig lelkének csiszolgatására fordított.

A Kassaboys formatervezett mimikri-darabjai kimondottan társasági viseletek. A vernisszázs is egy szociális hotspot, egy mediális csomópont, a mai netes fórumok egyfajta prototípusa. Önkéntelenül, természetszerűleg is másról szól, mint a kiállítás összes többi napja – a vernisszázson megjelenni – effektíven megjelenni – egyet jelent a médiában való megjelenéssel, a közösségi megjelenéssel. Tulajdonképpen már Szókratész is médiaművész volt, rendkívül profi módon tudott cselezgetni a közösségi térben, kereste a tömeget, az interakciót, az volt a dolga, hogy naponta eljárt az agorára és provokatív kérdés-konstrukcióival gerjesztette a hangulatot („kellemetlen figura lehetett, aki kiment a piacra és ott cseszegette az embereket” – olvasom Sebők Zoltán esztéta megfogalmazásában).

A nagyon erősen náci beütésű egyenruhák mindezen túl egy további olvasatot is kínálnak: azon nyomban, amint valami mérhető, racionális kódok vagy akár csak képi analógiák alapján összehasonlíthatóvá, értékelhetővé (ezáltal tervezhetővé) válik, hamarosan visszaüt az adott rendszerre, újfajta struktúrákat, hierarchiákat és játékszabályokat produkál. A kínos rendbe szedett ranglétrák a mai világban cseppet sem számítanak kirívó jelenségnek – gondoljunk csak az artfacts. net oldalon futó globális onlinerankingre (a Kassaboys a cikk írása idején a 30678. pozíciót tudhatta magának, + előjellel, vagyis erősödő tendenciát mutatva).

Közben nem tudok nem gondolni az rPG-formátumú videojátékok fantasyvilágára, ahol ugye rangok, ruhák, páncélok, sisakok, köpönyegek és fegyverzetek alakjában rajzolódik ki a mindenkori státus, a karakter ereje, rangja és teljesített missziói. Vagy azonnal bevillannak Otto Neurath Isotypiái, amelyek egy globális, transzparens, egymáshoz logikusan illeszkedő, az élet minden területét lefedő, pozitivista ikonikus nyelv létrehozását célozták meg. Persze sosem csak egyfajta hős, egyazon hierarchia létezik, a rangok is sokfélék, rengetegféle közegben termelődnek – gyakran alig észrevehetően elvegyülnek egymással, egymásra rétegződnek, (van a vásárok, Art Fairek rangja, kurátorok, katalógusszövegekből származó rang, műcsarnokok, kommersz galériák, megyei és állami kiállítóhelyek rangja, biennálék, workshopok, Artist in residence-programok által kínált rang, a sajtó által teremtett hírnév, különböző lokális rangok, közösségek, szakmai műhelyek tisztelete) – ezek rendszerint összeérnek, egymásba gyógyulnak-bonyolódnak: a műtárgypiac ünnepelt királya beverekedheti magát nívós kiállítóhelyekre, ami által része lesz csoportos tárlatoknak, azaz gyakran konkurens, széttartó kánonok is találkozni és keveredni tudnak.

A ruha a testiség visszaszorulását készíti elő, ugyanakkor, mint minden viselet, magának a testnek a kiterjesztése – a művész márkává, áruvá, valutává válik. Balthasar Gracián túlélőkönyvecskéje is eszembe jut, az egyszerűség kedvéért barokknak titulált kor, a spanyol udvartartás rideg, könyört nem ismerő szokásmintái, amik ahhoz vezettek, hogy alakítói egy külön látszatvilágot húztak maguk köré, a versenyben maradásért folytatott harc érdekében tökéletesen kifinomult látszatmodorokba, látszatviseletekbe merevedtek. A ma művészei is lépten-nyomon cserélik szerepeiket, egy csomó alkalommal az avantgárd kliséit és militáns retorikáját reprodukálják, régi korok beidegződéseit cipelik magukban, sőt sokszor önkéntelenül is céhszerű struktúrákba rendeződnek.

Amúgy amióta létezik olyan, hogy művészettörténet-írás, azóta vannak hierarchiák is. Már Vasarinál is embereken, személyeken, életműveken keresztül vázolódik fel egy kánon, az itáliai reneszánsz elsőligás harcosainak fejlődési íve (Giottótól a csúcsot jelentő Michelangelóig), ami máig meghatározza gondolkodásunk kereteit. A francia roger de Piles, a 17. század szülötte, az akadémia szellemének valóságos mintafigurája meg már odáig ment, hogy Balance de Peintres című munkájában megszállott módjára pontozásos eljárással rangsorolta a merítésébe bekerült művészeket, egészen hasonlóan, mint a mai sportolós- meg autóskártyák teszik azt: Piles négy kritérium (kompozíció, rajz, színvilág, kifejezőerő) szerint osztogatta pontjait, a slágerlista két, holtversenyben végzett győztese végül Raffaello és Rubens lett.

A Kassaboys Museum névre keresztelt panoptikumban a művészhármas folklórrá erősödött tartalmakat – lokális mítoszokat, metaforákat és metonímiákat emelt be a művészet szférájába. Ján Slota, a Szlovák Nemzeti Párt frontembere és kommunikációs vezéregyénisége kormánypárti képviselőként is igen aktívan osztotta a lapokat és szeletelte a saját szájíze szerint a média terét (terjesztette a maga mém-láncolatait). A Kassaboys  tagjai egyfajta objektivációs, feszültségkondenzáló kísérletre vállalkoztak: Slota szavait, szóvirágait, hasonlatait egy az egyben tárgyi formában örökítették meg: képbe foglalták a „szánalmas kócos asszonyságnak” titulált magyar külügyminiszter asszonyt, Göncz Kingát, megörökítettek néhány „görbelábú mongoloidot” (Slota szókészletében a magyarok), Szent István király mint lovon ülő bohóc, a turulmadár pedig mint „visszataszító papagáj” lett formába öntve. Az artefaktumokból aztán egy bizarr múzeum jött létre. A Kassaboys lényegében nem tett mást, csak „lehívott”, rögzített valamit az ideák birodalmából, a közbeszédben cirkáló diffúz tartalmakból – a szó szoros értelemben megfogtak, tárgyiasítottak néhány, a politika (és a rágyógyuló tömegmédia) által fermentált fogalmifolklór-figurációt. Persze kellett mindehhez a rendbe foglalás, a múzeum-látszat is: a múzeum az újkor tipikus produktuma, az a közeg, amely egyáltalán kitermelte a gyűjtőfogalomként kezelt szépművészetet, az úgynevezett nemzeti művészeteket, és amely végleg megszilárdított bizonyos kánonokat. A múzeum is a politika tere (az európai múzeumok fejlődése szorosan fej fej mellett haladt a nacionalista diskurzusok térhódításával).

Akciójuk, bármennyire is gyanús, nyitott, provokatív és látszólag reflektálatlan, pompásan szemlélteti, hogy a politikai tér alakítói is egy igen hasonló játszmát játszanak, mint a kreatív szakma Mgr. Art., M. A. és d. L. A. titulusokkal felfegyverzett, hol művészként, hol kurátorként, hol pedig aktivistaként

fellépő humánerőforrásai. Csakhogy a (központi, „hivatásos”) politika általában lépéselőnyben van – hatékonyabban igazgatja, formálja és strukturálja a média csatornáit (gondoljunk csak arra, ahogy egy-két egyszerű ember és független személyiség hollywoodi képi sablonokkal operál [hazugságvizsgáló] vagy fehér lovon rója a belváros utcáit). Érdekes, hogy a bulvármédiában a trió összes műve közül messze a Kassaboys Museumnak lett a legnagyobb visszhangja, vagyis a problematikus tartalmak megszűrve, anyaggá téve, képekké kondenzálva ismét visszakerültek a vulgáris közbeszéd véráramába. A Kassaboy

Museum illúziókat reprodukál, árnyéktesteket gyárt – és mivel a „végtermékek” mérhetetlenül groteszkek, bizonyos fokig erőtlenítik is az ős-képek auráját. A Kassaboys tagjai egy további projektjükben – Viktor Frešóval szövetkezve – misét mondattak Kelet-Szlovákia művészeinek boldogulásáért – a papot médiumként (mediátorként) használva beletolakodtak egy másik szférába, a tiszteletes atya pedig, felbuzdulva a szándék nemességén, saját gondolataival, rögtönzött szavaival is megtoldotta a közös könyörgést, Isten oltalmába ajánlva a periférián kallódó művészembereket, nem utolsósorban azért is fohászkodva, hogy az alkotók újra visszakerülhessenek arra a helyre, ami egykor megillette őket: az egyház, Isten, az Abszolútum oltalmába/szolgálatába. Nyilvánvaló, hogy cinikus egy akció, problematikus szembesítés (ugyanakkor szembesülés, hely- és szerepkeresés), bár tegyük hozzá, sok kelet-szlovákiai művész karrierjét tényleg csak a felsőbb hatalomba vetett hit tudja tartós módon egy mederben tartani. A magát kortársnak, progresszívnek valló művészet (a művészet fősodra), amely már rég kiszakadt az egyház (és az udvari reprezentáció) kötelékéből, ezáltal – a Kassaboys jóvoltából – egy pillanatra belevásárolta magát az áldozat liturgiájába.

A Kassaboys munkáinak nagy része arról szól, hogy hogyan lehet kicsippenteni, kihasítani egy szeletet a mediális térből, a globális figyelem-rezervoárból (Jonathan Crary szerint a figyelem a modernitás legkeresettebb „erőforrása”: komolyan meg kell küzdeni érte, gazdálkodni kell vele, tudni kell tervezni, irányítani, mint ahogy azt Suspension of Perception: Attention, Spectacle and Modern Culture c. könyvében részletesen is taglalja). A Kassaboys tagjai performanszaik által vizuálisan – szituatívan – belepiszkítanak egy egészen más episztémét képviselő dologba (mondjuk egy rendezvénybe, egy hagyományba stb.). Hogy más példát is hozzak: egy fiktív riportsorozatukban a kassai békemaratont is „meghackelték”, sikerült ugyanis egy Szabadság-szobornak öltözött figurát ereszteniük az atléták közé, egészen úgy, mint ahogyan a Jimmy Jump nevű alternatív médiasztár szokott rárontani egy-egy Bajnokok Ligája-meccsen a focipályájára (a papírmasé-alakot a rendőröknek kellett kiráncigálniuk, a rövidke videoszekvenciában pedig az a különösen megható, hogy a háta mögött zajló balhéról mit sem sejtő hobbifutó őszintén beleinteget a kamerába, amelyről joggal hiszi, hogy az állami televízió stábjához tartozik). A Kassaboys tagjai lényegében beletáplálják, beleörökítik magukat valaminek a szövetébe, picit hasonlóan, mint ahogy a középkorban Peter Parler vagy Anton Pilgram és sok más kisebb formátumú mester is profi módon elhelyezte a templomtérben saját maga képmását – hogy a sok oszlopszent meg nemes úr mellett ők is mindörökre részesülhessenek a liturgikus javakból és az utókor csodálatából. Mintha csak a platóni methexis, a részesedés fogalmát látnám más és más formában felsejleni: valamiben részesedni, egybeolvadni, közelebb kerülni az ideák szférájához (az idea, az eidosz eredetileg ugyebár nem más, mint ´kép´). Minél inkább részesedik – megmártózik valami egy ideában, annál inkább az, ami.

A trió egyik legfrissebb sorozata – akárcsak több videóba foglalt pszeudoakciójuk – kimondottan Kassához kötődik (ahhoz a városhoz, amely a betegesen Pozsony-központúvá szilárdult kulturális életben a folytonos második helyezésre van ítélve, és ahol épp ezért izgalmas keverékben találkoznak a nemzetközi színvonalú, teljesen kortárs élharcos stratégiák és a legretrográdabb periferikus jelenségek is). A 2013-as évre, illetve az Európa Kulturális Fővárosa címre nagyban készülődő Kassát elárasztották a köztereket és általában véve a kulturális élet felpezsdítését megcélzó pályázatok. A benyújtott ötlettervek között sok agyament, röhögnivaló projekt akadt, a viccet nem ismerő (vagy éppen csak fantáziátlan) hivatalnokok, kultúramenedzserek és kuratóriumi tagok pedig a legtöbb javaslatot az első körben kiszűrték. A Kassaboys ezúttal nem tett mást, csak felkarolta a feledésre ítélt ötletcsírákat. A művészbanda jóvoltából az elkallódott ideák is testet nyerhettek: egy fiktív képsorokból öszszevágott videodokumentáción valósággá dagad a nem megrendezett Máraikonferencia (a Kassára szánt nemzetközi kultúrgathering a Ten pravý Márai – Az igazi Márai néven futott volna). Ugyanígy életet leheltek egy másik ötletbe is, amely – brüsszeli pénzekből – a gazdag középkori hagyományokkal rendelkező óvárosi harsonaegylet feltámasztásával számolt volna. Az egyik Kassaboys-tag  Szent Erzsébet-dóm tornyában ücsörög, és onnan trombitál szét mindenféle morzejeles közhasznú híradásokat. Vagy éppen egy egészen atavisztikus jelenséget rekonstruálnak: egy életnagyság feletti assemblage-monstrumot, amelyet a Kassaboys Kelet-Szlovákia etnoidentitásának kreatív manifesztációja névvel illetett. Egy valóságos totemállatról van szó: mindenféle retyemutyák és helyi (kvázi-regionális jellegű) rekvizitumok, fakanál, fokhagymakoszorú, hétágú gyertyatartó, hímzett terítők, fokos és kapanyél, réztányér és pánsíp, húsvéti fonott korbács és lovaglócsizma alkotta szimbolikus állat. Valóban, akár ilyen és ehhez hasonló szabadtéri szörnyetegek is fogadhatták volna a jövőre Kassára látogató turistákat.

Lényegében hasonló dolog történik, mint a Slota-féle hapax legomenonok megformálásánál – köztudatban úszkáló képi sablonok letisztázása, rögzítése, egymás mellé helyezése. Közben valaminek a fonákját mutatja be, elsikkadt, minden tekintetben alulról érkező, őszinte, de kudarcba fulladt próbálkozásoknak nyújt egy új terepet. Ezáltal picit bele is bújik egy másik szerepbe, magára vállalja egy szűk réteg, egy nevenincs szerzőgárda hangját (eszembe jut a L´art pour l´art társulat legendás bemondó-válogatása: tényleg, gyakran van úgy, hogy valaminek a másik oldala, a hiánya, az éppen nem látható-tapintható, kihagyott szegmense sokkal többet képes mutatni egy dolog, egy állapot milyenségéről, mint a kész, a megfogható, a végleges valami). A Kassaboys tárgyi kísérletei színtiszta mimézis-játszmák – valamit mímelni ugyanis jóval többet jelent mint imitálni, leutánozni. A mimézis arról szól, hogy picit felveszünk egy szerepet, egy állapotot, egy időre, egy bizonyos techné (tudás, mesterségbeli és intuitív tudás) birtokában egybeolvadunk valamivel.

Igencsak vigyáznom kell, nehogy valami végletekig kiglancolt, koherens szöveget, egy unalmas laudációt kerítsek a Kassaboys munkái, tettei, kísérletei köré. Hogy ösztönösen, rutinból is finoman eldolgozott mondatokban próbáljam lefedni tevékenységük egészének lényeges mozzanatait. Az ő működésük eleve nem ebbe a formátumba sorolható – többnyire kalózmutatványokról és partizánakciókról van szó, amelyek néha már-már parazita módon, ékekként, furatokként illeszkednek egy meglévő diskurzus, hagyomány vagy mediális valóság testébe. Helyenként zavar is, hogy ilyen lazán nyitva hagyott, elvarratlan, disszonáns akciók, egy bizonyos pont után automatikusan megálljt parancsolnak az értelmezésnek. Aztán viszont rájövök, hogy pont ez tetszik bennük– nem kiforrott, simára gyalult, kompakt termékké izmosodott művek (sőt, az az érzésem, hogy egyáltalán nem akarnak művekként fellépni). Leginkább talán a játék felől kellene őket megközelíteni – valami szilárd rend megbolygatása és szétcincálása az, amit ők művelnek – a munka, a megszokás, a mindennapok struktúráinak megbolygatása.

A Kassaboys „számai” lényegében egytől egyig ilyesmik, zavart produkáló,lezáratlan korrekciós  ísérletek, birizgálások, kizökkentő stratégiák. Egy picit pongyolábban (regionálisan) fogalmazva:  haluz ez a javából.

Fotók – nagyíthatók