Kiss Péntek József: Mit lehet az isten háta mögötti helyeken csinálni?

Színházat!
Színházat csinálni mindenütt összetett feladat. Akár isten háta mögötti az a hely, ahol erre vállalkoznak, akár nem. Színházat csinálni magáról a színházról, annak belső folyamatairól, egy előadás geneziséről vallani éppen a boncasztalra fektetett műfajt illetően pedig olykor szinte sziszifuszi vállalkozás.

A várható eredmény mindig kétes kimenetelű. Abban az esetben is, ha a történet nem színházi közegben játszódik. Amennyiben azonban a végtermék – a színpadi mű – a színházról szól, nem (feltétlenül) a színháziak vagy a színház világában valamennyire is jártas nézők számára, akkor hatványozottan nehéz és összetett az alkotói feladat.

Lett légyen a színházi előadás mégannyira szakmai is, egy dolgot soha nem veszíthet szem elől: az pedig a befogadhatóság. A belső rend. Az ön-törvény következetes betartása. Ennek az alapfeltétele a szárnyaló alkotói fantázia. Az alkotói kézjegy és a könyörtelen önkontroll, egyszerre.

Czajlik József rendező, a Kassai Thália Színház igazgatója nincs híján egyiknek sem.

Jelen művének színházi megfogalmazásához olyan alapanyagot választott, amelyből készülhet egy fergeteges tempójú, leplezetlen vallomás a színház őrületéről, mint ez az előadás, de készülhetett volna belőle egy közhelyektől hemzsegő középszerű vígjáték vagy ízléstelenül kommersz bohózat is. Mint ahogy van is az ilyesmire példa a kortárs magyar színházi életben.

Czajlik, sajátos alkotói látásmódján, egy-egy drámai szöveg alapján kialakult rendezői vízióján keresztül, a saját értékrendje szerint öltözteti át a szöveget, amellyel dolgozik.

Színházi kézjegye rendezői pályájának kezdeteire vezethető vissza. Semmiképpen sem takargatni való a tény, hogy már diákként, középiskolájában, a Kassai „X” Iparista Kisszínpaddal olyan diákszínházi előadásokat hozott létre, amelyekből sejthető volt, hogy karakteres és erősen egyéni alkotó válhat belőle. A pozsonyi Színművészeti Főiskola rendezői szakán ezek a sajátos jelek még fokozottabban megmutatkoztak, hiszen A hozomány nélküli menyasszony című Osztrovszkij-darab alapján készült legendás vizsgarendezése már biztos képet mutatott tehetségéről. Első nagyszínházi munkája, Peter Shaffer Amadeusának színrevitelekor a szinte egyértelmű szakmai sikert (kisvárdai nagydíj, fellépés a nyitrai nemzetközi színházi szemlén, számos vendégjáték) nem kísérte a közönség egyöntetű elfogadása. Holott játékos, látványos, színházilag rendkívül mozgalmas előadás volt az is, akárcsak ez a mostani.

Czajlik színházának intellektuális töltete sajnos nem jut el minden nézőhöz. Így kicsit mindig megosztó lesz a fogadtatása. Ami nem baj, hiszen ez a tény is gondolkodásra késztet.

A Színházkomédia rendhagyó térhasználata, a rendező és a dramaturg által hozzátett szcenikai lelemények, gondolati-díszítő mozzanatok mind-mind hasznára voltak az előadásnak. Azaz hasznára lettek volna, ha valamennyi elem előrevivő, kiegészítő és éppen annyi, amennyit az adott dramaturgiai helyzet megkíván, esetleg elbír. Nézzük, miről is van szó konkrétan.

Önmagában nagyon tetszett a nyitókép, amelynek során az előadás főszereplője, az egzaltált, szertelen, heves, szenvedélyes, elragadtatott és olykor nem egészen beszámítható rendezőnő, Matilda (Lax Judit), aki egyben az isten háta mögötti helyen lévő színház művészeti vezetője és atyaúristene is, Miguel Robles Tabula Rasájának balettelőadását bámulja meglehetősen vehemens átéléssel, a Nagy Művészetről álmodozva egy kinagyított Youtube-videóról, ami bennem egy óriás laptop-képernyő benyomását keltette. Valljuk meg őszintén, meglehetősen erdőbe vezető expozíció tud lenni ez a hosszú nyitókép, ha az ember nem elég edzett színházilag, vagy ha nem működik nála a befogadói önkontroll.

Nem kevésbé problematikus lehet az előadás végére tett, Tóth László versének soraival kiegészített pantomimhatásra kiélezett, kaotikusnak tűnő, ám belső logikával bőségesen rendelkező gyorsításos, villanásszerű folyamatszegmensekből „összeflesselt” próbafolyamat-finis vagy alkotói bolondok háza…

Czajlik előadása mindig feltételez valamilyen nézői felkészültséget, intellektuális ráhangolódási készséget. Ennek hiányában az előadás könnyen süket fülekre találhat.

Véleményem szerint ez a hozzáállás nem hátrány, sőt az előadások erénye. Éppen azt az egészségesen makacs alkotói önfeladás-képtelenséget hangsúlyozza, ami annyira hiányzik a kortárs felvidéki művészetből. A színházból, amely a kongó kassza miatt gyakran mindenáron a felszínes szórakoztatást favorizálja. Ahogy tette ezt – akarva-akaratlan, de inkább akarva – a Kassai Thália Színház is, éveken át.

A Színházkomédia szinte parttalan lehetőséget kínál az invenciózus alkotóknak arra, hogy a végletekig kiéljék a fantáziájukat. Szerencsére nem élnek vissza a helyzettel. Forgács Miklós dramaturg és Czajlik József rendező egymást értő és segítő alkotói páros benyomását kelti. Ismerve Forgács merészen egyéni színházi gondolkodását és Czajlik jóval higgadtabb, kompromisszumkészebb gyakorlatiasságát, az az ember benyomása, hogy a próbafolyamat amolyan húzd meg, ereszd meg módon zajlott.

Mindenesetre nagy hiba lett volna kihagyni annak a lehetőségét, hogy a történetmesélésen túl szellemi kalandba ne bocsátkozzanak. Az már egy másik kérdés, hogy mindig megfelelő mértékben, arányban tették-e. Hogy mindig jó ízléssel, az bizonyos.

Ez az a tényező, ami nagyon hiányzik a színpadjainkról, ami nagyon odakívánkozik a felvidéki magyar hivatásos színházak deszkáira. A mértéktartó elegancia, a jó ízlés és a szellemes humor, ami felüdít, elgondolkodtat és egyszerre értékteremtő is.

Ahol talán szigorúbbak lehettek volna önmagukkal szemben, az a szövegkezelés. Az első résznek is jót tett volna némi rövidítés, de a második kifejezetten ceruza után kiált.

A közönség egy teljes próbafolyamat tanúja-résztvevője lesz az előadás során, annak minden ódiumával együtt. Matilda, a meglehetősen egzaltált, magát mégis erősnek mutató színházi atyaúristen egy félkész, vagy legalábbis befejezetlen és rossz színdarabot akar színpadra állítani. Munkájába természetesen belebeszél az intézmény igazgatótanácsa, amely egészen más utakon jár, mint a vizionáló alkotóművésznő. Lax Juditot nagy öröm volt újra látni a színpadon. Különleges és egyedi, rendkívül erős személyiség. Most valahogy mégis az volt az érzésem, hogy részleteiben nem volt minden jelentben ura a helyzetnek. Ebben alighanem közrejátszott az is, hogy a komáromi Tiszti pavilon díszterme, ahol az általam látott előadás zajlott, akusztikai adottságai folytán kifejezetten ellenségesen viseltetik mindenfajta verbális művészeti megnyilatkozással szemben. Furcsállom, hogy egy olyan városban, amelynek igazi kőszínháza van, egy ilyen pótmegoldáshoz kelljen folyamodnia a testvérszínháznak.

Gadus Erika minimális elemekből összeállított díszlete és jelmezei ebben a térben is kiválóan segítették a játék kibontakozását és a karakterek értelmezését.

Lakatos Róbert zenei válogatása a szakértelem és a hangulatfestő játékosság jegyében járult hozzá az előadáshoz.

Számos remek színészi alakítással találkozunk az előadásban. Nincs is olyan színész, aki kilógna a sorból. A szerepformálás pontosságát és intenzitását illetően természetesen vannak árnyalatok, de a játék egészét tekintve ritkán látott harmonikus együttjátszás tanúi lehetünk.

Czajlik másik nagy erénye a rendezői szigora. Nem engedi a lazsálást. Addig trenírozza a szereplőgárdát, a szó legnemesebb értelmében, míg azok beadják a derekukat, és a jó ügy, a tiszta és harmonikusan egységes előadás érdekében létrejön az együttjátszás csodája. Közhely, de alapfeltétele ez a jó minőségű színháznak.

A darabban bepróbálandó befejezetlen, erősen fércmű-gyanús szöveg szerzője egy alkoholizmusával egész jó viszonyban éldegélő, kezdő író, Bengt (Madarász Máté), aki az Anya és leánya címet adta művének. A mű bemutatására nem a legjobb pillanatban kerül sor, hiszen éppen az előző napon tiporta a föld porába a színház előző bemutatóját egy kimondhatatlan nevű, de annál nevesebb műítész. Várhatóan Bengt munkájának színpadi adaptációja is erre a sorsra jut majd – ha elkészül egyáltalán. Az írót megformáló Madarász Máté számomra az első jelenetben halványnak tűnt. Attól tartottam, hogy ez így is marad az előadás végéig, de a felettébb mértéktartóan és főleg pontosan eljátszott holtrészeg-jelenettől megváltozott róla a véleményem. Vagy legalábbis jó irányba módosult.

A rendezői-dramaturgiai vízió egyik problematikus pontja volt Linda Molin (Rák Viktória/Varga Lívia), a kiöregedett primadonna és Lotta (Szabadi Emőke/Szoták Andrea), a kezdő és harmadrangú, súgói szerepkörben is villantó színésznő szerepének lekettőzése. Czajlik kiválóan kezelte, a valóságtól elemelte vagy oda visszasüllyesztette ezt a személyiségzavarnak is beillő, tömény színházi rizikófaktort, mégsem volt mindig egyértelműen olvasható, hogy akkor most mi is van. Annak ellenére akadtak értelmezhetetlen momentumai ennek a vállalásnak, hogy a technikailag is nagyon nehéz feladatot mind a négy színésznő, nem egyformán plasztikus játékkal ugyan, de megoldotta.

Linda Molinként Rák Viktória játéka volt a könnyedebb, míg Varga Líviáé a súlyosan „dívásabb” változat. A Lották közül Szoták Andrea fanyarságát kiválóan ellenpontozta Szabadi Emőke „jellegtelen” egyszerűsége. Mind a két szerep és mind a négy színésznő aláhúzta a színészmesterség és a színház önmaga természetéből adódó skizoid voltának sajátos perverzitását, ami még nem diagnózis ugyan, de majdnem az.

Régen láttam már játszani Nagy Kornéliát, aki most Janssonné, háziasszony és egyben a műkedvelő önkéntes súgó szerepében kápráztatott el szinte eszköztelen, mégis telített és magabiztosan jó humorú játékával. Egy teljes emberi sorsot mutatott fel, egy szeretnivaló rajongóét, amilyenből egyre kevesebb van mindennapi életünkben, de azért még emlékezünk rájuk.

Petrik Szilárd nagyszerű volt a sértett és öregedő bonviván, Harry szerepében. Nem csupán a szerepet játszotta el, de önmagát, saját színészi karakterét is parodizálta egyben, a tőle megszokott eleganciával.

Nádasdi Péter pedig egyenesen brillírozott, amikor a meglehetősen vitatott tehetségű táncos komikust, Pert személyesítette meg. Ha van színészi alázat, akkor Nádasdi annak iskolapéldáját mutatta meg nekünk ebben a szerepben.

Ifj. Havasi Péter feladata volt talán a leghálátlanabb, a legkevesebb erős színészi jelenlétet kínáló. Oscar, a mindentudó ügyelő mitugrász figurája, tulajdonképpen a commedia dell’arte zanni szerepkörének felel meg. Nem tudom eldönteni, hogy valójában mitől maradt hiányérzetem a szerep megformálásával kapcsolatban. Meglehet, hogy Havasi Péter személyes adottságai (nem mesterségbeli hiányosságokra célzok) akadályozzák abban, hogy ezt a rendezői felfogást és színészvezetést kiteljesítse. Az is lehet, hogy egyszerűen alkatánál fogva kilóg a sorból. Mindenesetre ő is szem a láncban, amely kitűnően összefogja az egybehordott limlomot, ami maga a színház furcsa-groteszk, sírnivalón kacagtató világa.