Oláh Tamás: La Collectionneuse (Éric Rohmer, 1967)

„Könyvek szállnak – a szél majd / szétlapozza arcodat.” (Kovács András Ferenc)

és aztán nyitva hagytam ezt is
mint éjjelre a szobák ablakait szokás

hogy terüket átmossa a huzat
az éjfél utáni légnyomás

egyre nőtt
nagyobb lett a táv az időben
áthatolhatatlan és reménytelen
de mégis nyitva maradt
a körteszín lapok kénytelen
peregtek saját súlyuk alatt

*

a délután törzsének
támasztottam gerincoszlopom
míg haydée újabb fiúkat
hívott fel ágyába
széttárta a zsalugátert és
sápadt combjait
szemfestékét bedörzsölte
kemény arcélükbe
a mélyülő légvételeket
bezárták magukba a terméskő falak
nem szabadultak többé
aztán mindannyian lesétáltak az emeletről
és mozdulatlanná kövezték a bizonytalanságot
kabócák sercegtek a napon
akár szapora tűzön a sovány állati hús
és a nyárban elgondolhatatlanul messzire
került a nyár
marienbadban fürdik

*

az ég most sűrű tenger
millió rövidke ecsetvonásból
egyedül bámulom az
utcákra zuhanó vizet
mellkasom befelé hallgató ház
homlokom összetépett freskó

*

haydée könnyű vacsorát főz
bőre száraz tettei némák
körméig szívja a cigarettát
szétszálazza magából a szépet