Sturm László: Vihar előtti és Vihorlát alatti csöndben

Komáromi János Elment a nyár című regényéről

Vannak zavarba ejtő alkotói a magyar irodalomnak, és közéjük tartozik Komáromi János is. A két világháború közötti időszak egyik legnépszerűbb és elismert írója mára eléggé kikopott az irodalmi köztudatból, és ez csak részben magyarázható azzal, hogy a kommunista rendszer kiiktatta a nyilvánvalóan Horthy-barát, „irredenta” szerzőt. A mai kánonok se igen vesznek róla tudomást. Első-, másod- vagy sokadrangú alkotó? Milyen hagyományba illeszthető? Megválaszolásra várnak még ezek és a hasonló kérdések.

Már a korabeli kritikában is a bizonytalanság a meghatározó. Németh László egy 1927-es írásában – tehát még tíz évvel az életmű lezárulása előtt – az elismerést a bírálattal vegyíti: „Nem nagy emberlátó. […] Az emlékek gomolygásának az önkénytelensége hat meg benne. […] Szeretem, mert könnyed és eredeti tehetség és hitem szerinti magyar. Szeretném megbántani; mert tehetségével rosszul sáfárkodik, és magyarságában legalábbis óvatos.”1 Kardos László „a jeles és népszerű író egy kevéssé sikerült munkájá”-ról (Vihorláti szél fúj) is elismeri: „A könyv gyöngéiért csak pompás stílusbeli rutinja és hangulatos, meleg tájrajzai kárpótolnak úgy ahogy.”2 Zimándi Pius ugyancsak az előadásmódban látja a „vérszegény cselekményű” Zúg a fenyves igazi értékét.3 Általában egyetértés van abban, hogy Komáromi fő jellemzői az elégikusság, a – témára, szerkezetre, alakokra egyaránt kiterjedő – ismétlődés, az eposzi jelleg, a gyermeki látószög gyakori alkalmazása, az alakok néhány vonással való megragadása, az egyszerre anekdotikus és lírai szépségű elbeszélés, a természetben való gyönyörködés, a valószerűség és az irrealitás különös keveredése, fő témái pedig a felvidék, a világháború és a kuruc kor.4

Komáromit értelmezői elsősorban Mikszáthhoz, Gárdonyihoz, Mórához (a külföldiek közül pedig az oroszokhoz, főképp Gogolhoz) szokták hasonlítani.5 Vagyis – Mikszáth mellett – olyan magyar írókhoz, akikkel szintén nem tud mit kezdeni a Nyugat kizárólagosságára épített kánonképzés. Gyaníthatjuk, hogy egy tágabb szemhatárú, szélesebb hagyománytudatú szemlélet teheti majd a helyükre ezeket a ma hol regionális, hol ifjúsági szerepkörbe száműzött alkotókat (és az említettekkel együtt Tömörkényt, Fekete Istvánt, esetleg Eötvös Károlyt, később Tatay Sándort stb.), akiktől rendszeresen egy tőlük többé-kevésbé idegen esztétika normáit kérik számon – amennyiben egyáltalán szó esik róluk.6 Nem véletlen, hogy a „magyar észjárás” jellegzetességeit kutató debreceni professzor, Karácsony Sándor – akiről kevesen tudják, hogy nem csak a pedagógiának, hanem az irodalomkritikának is jelentős alakja – foglalkozott talán a legátfogóbban és a legmélyebben Komáromi munkásságával. Az Elment a nyárról írt sorait érdemes hosszabban idézni már csak a cselekmény ismertetése végett is (bár ezt sajátos értelmezéséhez sarkítva adja elő, bevallottan nem friss olvasmányélményre támaszkodva) : „Összegyűjtött művei 30 kötete közt van egy vékony kötet, egy kis regény, Elment a nyár a címe. Arról mesél benne Komáromi János, hogy a falusi intelligencia nyár eleji unalmában nem tudja már, mitévő legyen, kiadja hát az öregedő és vedlett segédjegyzőt földbirtokosnak, házassági ajánlatokat kér a címére apróhirdetés útján, és jót mulat a többmázsás postán. Az igazi földbirtokos, a királyi kamarás úr meg Gelb Jakabra, a falu boltosára lövöldöz vadászpuskájával kastélya erkélyéről, csak úgy, passzióból, hadd törje a gyáva frátert egy kicsit a nyavalya. Éjszakának évadján a tanítót ugratja ki ágyából őméltósága, s azonmód, lenge magyarban viszi magához úri házához reggelig mulatni. Egy fiatal doktor júrisz, aki apját, anyját őszintén és mélyen szereti, és viszontszeretet hiányán sem panaszkodhatik, odáig már nem túlozhatja a családi érzést, hogy megírná vagy elmondaná szüleinek eljegyzése történetét. Össze kell elébb dűlni-borulni körülöttük-mellettük mindennek, hogy a bonyodalom rendbe jöhessen. Ennyi a regény. A végén egy eszelős vénasszony háborút jósol. Persze kinevetik: 1914 tavaszutója van. Ahogy a regény föntebb vázolt feszültségei megéreztetik velünk, hogy nem ugyan a végzetes dátum miatt, hanem azért, mert e dátum idején ezek a feszültségek kitalálás nélkül valók, valóban ott villóznak ember és ember között, és így nem lehetett már vegetálni tovább, tehát igenis, ki kellett törni a világháborúnak: az valami kivételesen nagyszerű művészi élmény. Most, hogy Komáromi János meghalt, és nem fog írni többet, még egyszer átüt felém egész oeuvre-je ellenállásán keresztül ennek az élménynek tiszta, teljes, zavartalan öröme. Nem próbálom hát méricskélni, mennyi vajon időálló érték 30 kötetéből. Felesleges, mert ez az egy már egészen bizonyosan megmarad.”7

Karácsony a világháború előzményeire helyezi a hangsúlyt: a nagy céltalanság és mozdulatlanság csap át majd valamiféle szükségszerű ellenhatás törvénye szerint a háború pusztító mozgalmasságába. Ám a háború előtti helyzet legalább annyira okot ad a reményre (és a visszamerengésre), mint a vádra, kritikára. Az itt is uralkodó elégikus hang mindenképpen a múlt szépségére irányítja a figyelmet. Az elbeszélő időnkénti nyílt előtérbe lépése, a beszéd egyes szám első személybe váltása a háború utáni jelen távlatába állítja az „utolsó nyarat”. Például – és elsősorban – a központi elhelyezésű és különben is kiemelt szerepű hatodik fejezetben: „A pásztortüzek! Jaj, azóta se láttam őket s nem tudom, hogy ezentúl látni fogom-e még egyszer? Egy régi-régi napon – négy éve már ennek – váratlanul csak kihunytak szemem elől, eltűntek, mint eltűnt nyomtalanul a feledhetetlen, utolsó nyár s vele eltűnt mindenki, aki kedves volt akkor a szívemnek… Most nagyon egyedül vagyok s mindazok, kik akkor még pajtásaim voltak, ma már csak gyéren látogatnak meg, többnyire csak az emlékezés ködtakaróján keresztül s bizony csak éjszakáknak idején s csak mint libegve-lejtő álomképek szólnak be hozzám egy pillantásra… Jaj, hova lett az utolsó nyár? Melyik világtáj felé ment el utoljára a kis Felhő Klári?”8

A címbe is beemelt évszakszimbolika a veszteség nagyságára figyelmeztet, de az évszakok ciklikusságára alapozva némi reményt is nyújt: visszatérhet még a „nyár”. Bár a veszteségek, az elrontott életek jóvá már nem tehetőek. De meg egyébként sem nagyon látni a jobb világ jeleit, a csapásokat átélő nemzedékek számára alighanem véglegesen múlt el, ami elmúlt – sugallja az elbeszélő. Mindez beárnyékolja az emlékezés fényeit is. Nem csak az elbeszélő utólagos tudása kap hangot, hanem végigkíséri az eseményeket Zsófi néni többször elmondott háborús kasszandra-jóslata is. Az utolsó, tizenegyedik fejezetben veszik csak komolyan a rőzsegyűjtő öregasszony szavait, de akkor már másokban is gyökeret vernek a rossz előérzetek: „– Mi az, Tamás? – Nem tudom, szívem – töprengett maga elé a fiatalember. – Július tizennyolcadika van, de ilyen csudát én még sose láttam. Valami rosszat éreznek a madarak, ha ilyen jókor sietnek innét… Grodek táján készül valami… – Grodek táján? Mi az a Grodek? – kérdezte Klári. – Nagy falu Lemberg határában. Harmadéve ott vadásztam egy lengyel diákpajtásom birtokán, a világ legnagyobb mocsaraiban. Nagy titkok készülhetnek Grodek körül, ha a vadlibák ennyire ész nélkül rohannak el…”9 A világháború a regényben valami kozmikus léptékű rossznak a megnyilatkozása. Ezt nem csak a vadlibák természetellenes viselkedése jelzi, hanem Zsófi néni jóslatainak képvilága is. (Leginkább első felbukkanásakor, a mű elején: „…a felhők éjfél körül egymásnak mentek az égen. […] Pedig olyan szélcsend volt, hogy a levél se mozdult. […] Háború lesz, úrfi, mert egyebet is láttam. […] mennyei csodát láttam: két sápadt üstökös viaskodott Lengyelország irányába.”10) A személyes és a nemzeti katasztrófák mögött a szöveg a rossz elszabadulását, a világ kizökkenését sejteti. Szorosan kötődik ez egy, a Komáromi-életmű egészét meghatározó jellegzetességhez, amely az összefüggések figyelmen kívül hagyása esetén naivitásnak, szépítésnek (sőt, szépelgésnek) tűnhet (olykor, a gyengébb alkotásokban, részletekben: talán joggal): a jóság, a becsület (sőt, az illem) kultuszához. A világ természetes állapota a jóságon és a tisztességen nyugszik – fejthetjük föl az író logikáját –, és bár a mostani kizökkent világban nem ezek érvényesülnek, előbb-utóbb helyre kell állnia a rendnek, és ez akkor lesz örömteli a számunkra (személyként és nemzetként egyaránt), ha kitartunk a mondott erények szolgálatában. A világ iránti gyermeki bizalom hitelesíti a gyermeki – illetve: naiv – nézőpont gyakori dominanciáját Komáromi műveiben (és persze fordítva is igaz, a nézőpont szintén hitelesíti a bizalmat).

A fenti idézetekben emlegetett vadlibák és felhők szimbolikus mozzanatokká válnak. A vadlibák vonulása az ősz hagyományos rekvizítuma, az őszhöz a regényben a háború kitörése társul a későbbiekben. Mindez a mű egy korábbi részében a tavasszal, a májussal együtt, azzal szembeállítva merül föl: „Halmy Tamás a pamlagon hevert ezalatt, a tágas, üvegfalú verandában. […] Tamás egy darabig elszemlélődött a két derűs képen, az egyiknek címe Május volt, a másiké Búcsúzó darvak. Nem csinált semmit, csak nézte őket mozdulatlanul.”11 Halmy Tamás – és az olvasó? – ekkor még gyanútlan, mind a két képet „derűs”-nek látja, pedig valójában élete kereteit szemlélheti a képekben. És ebből csak a május a derűs (meg talán az évszakok váltakozására utalás sugall az elbeszélés jelenében némi vigaszt). A háború minden valószínűség szerint Halmy halálát hozza el. (Ugyan az elbeszélő még próbál reménykedni a visszatérésében, Dohos Zsófi jóslata egyértelmű.12) A szerelem és a háború közé szorul élete nyara. Mert a május nem csak hagyományos szimbolikája miatt kötődik a szerelemhez, hanem itt hozzákapcsoltatik Tamás menyasszonyához, Klárihoz („de ugyanakkor belépett Klári kisasszony is. Mintha a május suhant volna be vele”13), illetve szerelmük kezdete is ekkorra esik.14 A vadlibák nem csak Halmy Tamás már idézett szavaiban fonódnak össze a háború képzetével, hanem a regény vége felé is: „Omode elkomorodott. […] Erre fölnézett, s látta, hogy ijedt vadlibák égtelen hosszú hadoszlopa menekszik sietve délnek…”15 (A háborús motívumok fényében utólag baljósabbá színeződik az önmagában komikus első mondatbeli hasonlat is: „Mint a harcimén, ha fölnyerít, úgy kordult meg a jegyző gyomra is, mikor tizenegy óra lett, délelőtt.”16)

A főcselekmény idején hatalmas a kánikula, csupa derű az ég. Mégis gyakran esik szó felhőről. A motívumra külön ráirányítja a figyelmet Fehér Klára álneve (Felhő Klára néven érkezik a kis faluba, színleg a házassági hirdetésre, valójában, hogy dűlőre vigye dolgukat vőlegényével, aki fél apja előtt bevallani, hogy Kolozsvárott, jogászhallgatóként vőlegény lett). Dohos Zsófi jóslatában pedig felhők küzdenek egymás ellen. A regény végén aztán egyre nő a borulat Lengyelország felől. Baljósak a felhők (a derű–ború hagyományos szembeállítása érvényesül), de a Felhő Klári érkezését fogadó riadalom végül is jóra fordul (Csopak és a helyi ifjak ijednek meg, hogy rossz vége lesz ártatlannak szánt tréfájuknak, Csopak el is bujdosik egy időre). Vajon a kis szerelmi bonyodalom a világtörténelmi távlatú eseményeket sűríti dióhéjba: végül ott is jóra fordul majd a fenyegetettség? Vagy a jósnő által megfigyelt küzdelem a jó és a rossz erő (felhő) között folyik – és végül nem a jót megtestesítő Klári, hanem – hosszú időre – mégis a rossz kerekedik felül?

Hogy honnan jön a rossz, arra nem kapunk választ. Hacsak olyan apró utalásoknak nem tulajdonítunk jelentőséget, mint hogy az első, alig kivehető felhőfoszlány Ádámék háza fölött sejlik: „…a kerek mennybolt ibolyában tündöklött és mosolygott el e nagy-nagy világ fölé. Nem volt rajta sehol egy szennyfolt, mindössze az Ádám Ferkóék házatáján, mintha tenyérnyi kis felhő mendegélt volna a tarjáni erdőnek. De az is csak látszott talán.”17 Az – egyedül itt előforduló – Ádám névről juthat esetleg az eszünkbe: az eredendő bűn, az ember alapvető hajlamai hozzák a rosszat a világba?

Talán ezek a hajlamok szelídülnek egy többé-kevésbé bevált, vagy egy többé-kevésbé bomladozó társadalmi rendben komikus típusokká. A mellékszereplők nagy része ilyen típusként ragadható meg. Van itt házsártos feleség, tréfás kedélyű diák, hetvenkedő szájhős (aki ugyanakkor riadt papucsférj), az itallal csaló, de könnyen beijedő zsidó kocsmáros, erőszakos, de alapjában jólelkű és gondoskodó földesúr, a munkában csak nyűgöt látó hivatalnok, zord, de érző szívű atya. Még a két főszereplőben is ráismerhetünk a gyámoltalan és a talpraesett szerelmesre. (Komárominál nem csak itt, hanem például a Zúg a fenyvesben szintén a lány bizonyul irányító félnek.) Még Csopak segédjegyző nőtlen, befulladt élete is kiegyensúlyozódik együgyű örömeivel. Sancho Panza-i komikus párja ő a főszereplőknek, talán a neve is a spanyolt idézi (cho-pa: az első szó végének és a második elejének összevonásával).

Ártalmatlan kedvesség, idilli fény ömlik el ezen a világon. Átvitt értelemben is – a katasztrófa utánról visszaemlékezve: delelőidő ez, csupa nyár. A kolozsvári betét mellett az egész az író szülőföldjén, a Vihorlát alatti lapályon, valahol a Laborc és az Ondava mentén játszódik. (Komáromi Málcán született, gyerekkora nagy részét pedig a szomszédos Legenyén töltötte. Legtöbb művének is ez a táj, az elveszett otthon a helyszíne.) A bonyodalom mondvacsináltnak látszik: Halmy Tamás, félve, hogy apját rossz kedvében találja, folyton halogatja eljegyzése bejelentését, és ezzel azt kockáztatja, hogy menyasszonya végül kétes hírbe keveredik. Az illem, a teljes feddhetetlenség, a formák betartásának ilyen fontosságát a jó kultuszáról korábban írottak indokolhatják. Már a világháború után is naivnak tűnhetett ez az aggályosság, de a szerző talán éppen ezért is sarkította ki ennyire az erkölcsi beállítottságot, kora morális relativizmusa ellen demonstrálva, illetve a háború előtti és utáni világ közti alapvető eltérést érzékeltetendő. Mindenesetre a szerelmi bonyodalom megoldódik, Csopak lázadása is elsimul, Gelb nyavalyatörése is orvosoltatik. Az olvasó azonban az elbeszélői kiszólásokból és Dohos Zsófi jóslataiból már tudja, hogy a látszólagos happy endre lecsap és mindent szétdúl a háború. A derült ég elborul, vagy a regény egy másik emblematikus kifejezésével szólva, a derült égből lecsap a villám.

Az utóbbi kifejezés számtalan változatban járja át a szöveget. Baljós feszültséget visz a látszólagos idillbe, előkészíti az apokaliptikus fordulatot, érzékelteti annak köznapi logikán túli, véletlen-váratlan jellegét. A szinte túlzottan nagy nyarat, derűt vihar előtti csenddé értelmezi át: „A diákok nagyokat nevettek, először velük nevetett Csopak jegyzőbojtár is, de akkor egyszerre lecsapott a mennykő”18; „Nem bánta volna, ha inkább az istennyila ütött volna bele”19; „Kutya-gyerek a Csopak Jóska, ha egyszer megharagszik, hogy az istennyila ütne beléd, méltóságos úr!”20; „mert átvillant rajta valami, amit eddig teljesen figyelmen kívül hagyott”21; „Na, akkor nekem is betorpedózott valaki!”22; „Gyötrő sejtelem villant át rajta…”23; „Van rá eset olykor, hogy július van még, a kánikula napja reszketve táncol a tarlón s akkor egyszerre, minden előzmény nélkül, gazdátlan szél támad valahol… Ha ez a szél végigsétál a Szele lápjain, fejükkel rábókolnak a nádibuzogányok s titkokról kezd sugdosni a sás rengetegje, ha meg elfúj Zehernye és Iharos között, vad, elszánt orgonába kezd bele a tarjáni erdő… Mondom, mindez hirtelenül szokott jönni s hirtelenül megyen el…”24; „S a fiú arca, ahogy így fölnézett a lányra, egyszerre megütközést árult el, mert észrevette, hogy a derűs mennybolt alatt vadlibák sötét serege menekül dél felé…”25

A vész kitörése nem valami belátható folyamat eredménye, hanem váratlanul lecsapó katasztrófa. Jellemzően gyakori szava a regénynek a „hirtelen” (és szinonimái).26

Az események váratlan bekövetkezése a létezés állapotszerűségéből adódik. Mint a kánikula a tájon, úgy terpeszkedik a nagy mozdulatlanság a szereplők életén. Cselekedeteik ismétlődő cselekedetek. Már az első bekezdés ilyenként mutatja be a jegyző délelőtti kocsmalátogatását. A „mindennap”, a „szokta” és a „napi adag” kifejezés egyaránt a dolog visszatérő jellegét állítja előtérbe.27 Ugyanilyen állandóság érvényesül Csopak fizetésnapi pénzelverésében és általában vett élhetetlenségében, a jegyzőné zsörtölődéseiben, Omode nagyúri tempójában, Gelb italvizezésében, Zsófi néni jövőmondásában. A kitörési kísérletek – Csopak szökése, majd lázadása, Omode szerelme Klári iránt – rendre kudarcot vallanak. Ebben a közegben minden újdonság valószínűtlennek, illetlennek és természetesen váratlannak tetszik. Innen nézve ugyancsak némi megalapozást nyer az a „hihetetlen mulyaság”, amit a vőlegény tanúsít, és amely az egész bonyodalom alapjává lesz, vagyis hogy nem meri bevallani eljegyzését apjának.28 Nem csoda, hogy a helyzet megbolygatója, Halmy menyasszonya e világon kívülről jön, és vállalnia kell a botrány állandó veszélyét. Ahogy  szintén kívülről és váratlanul szakad majd rájuk a világháború apokalipszise. (Ami megakadályozza az erdélyi lány és a szűkebb értelemben vett magyarországi – egyben felvidéki – fiú nászát is: vagyis az ország valódi egyesülését? Az allegorikus megfelelést akár olyan belátások révén is továbbvihetnénk, hogy ez az egyesülés korábban sokáig elsősorban az egyik fél hibájából halogatódott stb., stb…)

A szereplőkre vonatkoztatott föl-fölbukkanó állatallúziók többnyire a fönt tárgyalt megrekedtségnek a komikumát érzékeltetik, legalábbis a háziállatok emlegetése: „a rácsozott pult mögött Gebi felesége révedezett maga elé, mint egy szomorkodó öreg tyúk”;29 „a bojtár olyan pucéron csapott neki újból és gyalogszerrel a hazavezető országútnak, mint a lekoppasztott (így!) liba.”30 Van azonban az állathasonlatoknak egy másik, távlatosabb szférája is. Amikor az ember maga válik űzött vaddá, mint állítólag a jegyző, saját anekdotája szerint,31 vagy Csopak a fiatalok általi elfogásakor a második fejezet végén vagy Gelb Jakab Omode előtt. A motívum így egy átfogóbb motívumrendszer, az űzöttség, a bujdosás részévé válik. Csopak szökése vagy az egyik cigány öltözéke kapcsán még alapvetően komikus színben tűnik föl ez a mozzanat,32 de a hatodik fejezet nagy tablójába bekerülve („szét tudott tekinteni egészen addig, hol ezüstszürkében sávosodott a Beszkidek lánca s amerre szegény, hazátlan bujdosólegényeknek a Göncöl rúdja jelezte egykor a lengyelországi utat”33) a magyar sors nagy ősképévé értelmeződhet át – követve Ady kurucos verseit, megelőzve Prohászka Lajos A vándor és a bujdosóját, és fölfedve a Komáromi-életmű két fő témájának, a világháborúnak és a kuruc kornak a közös szellemi horizontját: a világháború révén tulajdonképpen a bujdosólét tér vissza a magyarság számára. (Ez a bujdosólét azonban talán elevenebb, igazabb, kozmikusan megalapozottabb – a Göncölszekér említése sem véletlen a fenti idézetben? –, mint a látszólagos problémátlanság.) A fő cselekmény ideje, a nyár így a háború előtti Magyarországhoz kapcsolódik, akárcsak az ifjúság, a déli verőfény és a szerelem, az elbeszélő jelenéhez viszont a magány, a tél, az éjfél.34

A regényben igen gyakran történik utalás konkrét időpontokra. Amellett, hogy ez segíti az olvasót az események követésében, az idő állandó múlását is előtérbe állítja. Ám van egy harmadik, az előbbieknél súlyosabb szerepe is. A leggyakoribb időpontok a hangsúlyos ismétlődések révén ugyanis szimbolikussá válnak. Illetve tulajdonképpen csak egy ilyen időpont van, a tizenegy óra. Persze, valójában ez nem egy, hanem kettő. Az első és az utolsó fejezetben a dél előtti, a középsőben az éjfél előtti tizenegy óra említődik: „Erről az elnyúlt, mély és bús korgásról két dolgot tudott meg a jegyző mindennap: először, hogy tizenegy óra van s másodszor, hogy indulni kell a kocsma felé”35; „Tizenegy óra volt. A nap sziporkázva égett s a Sátorhegyektől oldalt, a Bodrogköz lapályán remegett a délibáb… A nagyutcán pont ekkor baktatott le a nótárius a Gebi boltocskája irányába s némely gégebalzsamok irányában…”36; „E pillanatban valamelyik távoli szobában, talán a hetedikben, megszólalt egy öreg falióra s kongott-kongott tompa búval, egészen a tizenegyig. A bojtár a homlokfolyosón tapogatózott még s a zengőszóra kicsit felfülelt: – Tizenegy óra… – suttogta maga elé. – Na Omode, tizenkettőre jöhetsz már s akár ki is pukkadhatol…”37 Mit jelent ez a – még több helyen ismétlődő – tizenegy óra? Leginkább azt, hogy a tizenkettedik órában vagyunk. Valamiféle fordulat közeledik tehát, inkább vészesen, mint biztatóan, bár a dél (az éjféllel szemben) a beteljesülés „délibábját” is ígéri. A nappal és az éjszaka közepe olyan holtpont, amikor az inga mozgása egy pillanatra megáll, mielőtt visszalendülne – így mutatkozik mozdulatlannak előttünk, mint erről már szó volt, nem csak a hőségbe tikkadt táj, hanem a szereplők világa is, vagy akár maga a történelem (mint történelmen kívüliség). A regény utolsó, tizenegyedik (!) fejezetében az évszakszimbolika, a tél fenyegetése is belép a tizenegyes szám holdudvarába: „Olyan volt ez a mosolygás, mint az augusztusvégi nap bágyadt cirógatása, mikor egyszerre csak riadtan rebbenünk össze, hogy hiába a nyár tündöklő színpompája, hiába az ujjongó erdők, az ég nefelejcskupolája, az ereszkedő ökörnyál… Hiába, hiába, mert Ravaruszka felől táltoslábakon rohan felénk már a november…” (Itt, mint máshol, a rengeteg mondatzáró hármaspont mind a visszatekintésből adódó érzelmi és tudásbeli többletre, mind a lehetséges szimbolikus-analogikus értelmezési lehetőségekre felhívja a figyelmet.)

Éjfél vagy dél? Beteljesülés vagy összeomlás? A középső – hatodik – fejezet azt sugallja, hogy a kettő egy. A Klári által szemlélődés közben átélt elragadtatást (mely a mű csúcspontjának tekinthető, és amely talán a jövőben némi kárpótlást is nyújt neki az elkövetkező veszteségekért) követi az elbeszélő siratóénekszerű előtérbe lépése, majd Csopak és Omode hiábavaló és kicsinyes praktikáinak leírása. Úgy látszik, valami titkos törvény intézi, hogy az öröm teljessége mihamar az ellentétébe csapjon át. Vagy fordítva, hogy a nagy katasztrófa, a villám lecsapása előtt egy pillanatra átélhetővé váljék a boldogság: „a csillagok tündököltek hozzá és szórták a sziporkát oly földöntúli fénnyel, mint csak száz esztendőben egyszer szokásuk… Mint csak nagy-nagy dolgok közvetlen küszöbén, mikor önfeledten pihen a boldog emberiség s nincs sejtelme az iszonyatról, melyre holnap vagy holnapután fog ráriadni. Így ragyogtak a csillagok most is, oly megértő szánalommal, mintha minden részvétüket a szenvedő világra szerették volna rápazarolni, mintha csak mondták volna: – boruljatok össze mégegyszer, ti, akik szeretitek egymást, mert holnapután – jaj! – holnapután talán minden késő lesz már…”38

Ha végül a Komáromi-próza általánosítható – és akár az említett, írásmódjukban rokon alkotókra is kiterjeszthető – sajátosságait akarjuk megragadni, akkor valószínűleg a korábban szimbolikusnak nevezett egybeesések gyakoriságából célszerű kiindulni. Ezek egyáltalán nem teszik elvonttá vagy áttételessé a regényt, így a szimbolikus helyett alighanem találóbb szó az analogikus, hiszen nem oldódik föl egyik sík a másikban (bár ez akár a szimbólumra is áll, így ennek a fogalomnak a használata sem indokolatlan). A szóhasználat pontosítását főképp az indokolja, hogy itt a létrétegek sokasága vetül folyamatosan egymásra. Az Elment a nyárban így kerül párhuzamba természet és emberi sors, kozmosz és lélekállapot, a világháború és a Mohács utáni magyarság, állati és emberi – nem csupán páronként, hanem összességükben. Önállóan is szemlélhető, de titokzatos kötelékekkel összekapcsolt létsíkok adják ki az egész harmóniáját. A részek közötti harmónia persze működhet az egykori kortárs modernista (vagy modernistább) művekben is – amennyiben föltételezzük, hogy ezek se mindig a harmónia megszakadásáról vagy látszólagosságáról szólnak –, ebben az esetben a lényegi különbség valószínűleg abban áll, hogy a Komáromi- (Tömörkény-, Móra- stb.) prózában a fő viszonyítási pont a természeti-kozmikus réteg, míg a modernistában a társadalmi-lélektani (akárcsak a realistában, de míg ebben a történetiség, a modernizmusban a struktúraszerűség kerül előtérbe). Így tekintve máris tágabb összefüggésrendszerben szemlélhetjük a szakirodalom által Komárominál korábban megfigyelt jellemzőket: az ismétlések szerkezetmeghatározó szerepét, a gyermeki nézőpont alkalmazását, a természetleírások kiemelkedő jelentőségét, valószínűség és irrealitás sajátos keveredését.

Olyasfajta gondolkozás kifejeződése ez, amit Hamvas Béla – az általam is használt – analógia, Karácsony Sándor a mellérendelés fogalmával jelölt.39 Talán nem véletlen, hogy a kánon peremén álló – ám minden ellenkező késztetés dacára: népszerű – írókhoz a kánon peremén álló gondolkodók kínálnak kulcsot. Azt azonban, hogy mennyire illik a kulcs a zárba, egy regény alapján még bajos lenne megítélni. Kétségtelen azonban, hogy a ma nagyobb háttértámogatással rendelkező irodalomszemlélet mellett létrejött és máig érvényesül egy kiemelkedő alkotókat felmutatni tudó vonulat, amely nem a folytonos újdonságot, hanem az állandóságon belül újrateremtett elevenséget, nem a lefelé nivellálást és kiüresedést, hanem az értékmegvalósítást, nem az egyén mindenek fölöttiségét, hanem az énen túli lényeg és a közösség keresését, nem a nyelvrontást, hanem a kifejezés méltóságát, nem a bizonyos (elsősorban némely egzisztencialista és dekonstrukciós) filozófiáknak való megfelelést és a kétségbeesésre szolgáló okokat, hanem a lét gazdagságát és az adott valóságot meghaladó létbe vetett reményt tekinti elsődlegesnek. Komáromi János nem méltatlan képviselője ennek a szellemiségnek.

—

1 Németh László: A minőség forradalma – Kisebbségben III. Budapest, Püski Kiadó, 1999, 1410–1411.
2 Nyugat 1936/4.,  317.
3 Diárium 1944, 910.
4 Vö. pl.: „Magatartásának állandó emlékezésre beállítottsága, amely a prózát író lírai egyéniség és az anekdotizáló elbeszélőfurfang között ingadozik, sajátos veretet adott minden írásának. […] Mindjárt legjobb értékeit mutatja: az elbeszélés, a mesemondás örömét, a különös, félig rendkívüli, félig hóbortos alakok megelevenítését, a hangulat furcsa megoszlását a fogható valószerűség és a ködös irrealitás között. A fantázia, amely valahogyan minden történetét kiemelte a teljes valószerűségből, gazdag szálakon kötődik egy lebegő mesevilághoz. […] Állandó hősei vannak, akik átsétálnak egyik regényből a másikba” (Thurzó Gábor: Komáromi János (1890–1937), Napkelet 1937, 752–753.); „Bálványozza a természetet, mulandóságérzésének örök költögetőjét. Novellái sokszor kezdődnek, végződnek természeti képpel, de a kereten belül is nagy szerepe van az időjárásnak. […] Neki mindig ott kell lennie valahol a cselekményben is, szereplőnek, közvetlen közvetítőnek. (Ebben rokona Móra Ferencnek.) […] Ami történik, magában véve ritkán egész; az író melankóliája teszi teljessé. A lírai képekkel átszőtt mese kifogyhatatlanul árad, színes, eleven nyelven, folyamatosan, az alakok és az író beszéde, szavajárása érdekesen vegyül. Az alakok nagy része pillanatkép, legfeljebb mellszobrocska, néhány markánsan meghúzott vonással. Főhős ritkán van: az alakok összessége adja a regény hősét, a hangulatot” (Vajthó László: Komáromi János, Pásztorűz 1930, 434.); „Az eposz hangjára emlékeztet az állandó jelzők használata. […] De eposzra emlékeztet a gyakran használt túlzás is” (Berényi László: Komáromi János írásművészete, Debreceni Szemle 1929, 8.); „…olyan erővel ír az otthonról, mely számára a Felvidék s az emberekről, kik az örök tájat benépesítik, mintha soha más tájat és embert nem ismert volna […] Nem vágyik el innen. Ez az emberfajta jelenti számára az emberi és nemzeti problémák testet öltött összességét. S ez a felvidéki ember, akinek Komáromi János éles és bátor vonásokkal állított emléket művében, elég erős és sajátos jelenség, hogy lelkiismeret-vizsgálatra kényszerítse az egyetemes magyarságot. […] A táj lélekalakító ereje megszabja ez író művének határait és jellegét. Regényeinek néhány oldalán mintha az orosz puszták légáramlata vonulna át. […] Csendes ez a táj, csendes, magasztos és szomorú, mint minden, ami telítve van az emberi szenvedés örök és engesztelhetetlen emlékjeleivel” (Márai Sándor: A felvidéki író, in Márai Sándor: Írók, költők, irodalom, Bp., Helikon, 2002, 74–75–76.); „Az örökkévalóságot, az élet sztereotíp megnyilvánulásait, az örökké visszatérő alakzatokat az ismétléssel érzékelteti. Az állandóságot a visszatéréssel, a fejlődést árnyalati variációkkal” (Koczogh Ákos: Óvás – Két kivetett: Móra és Komáromi, Sorsunk 1944, 590.); „Legtöbb ifjúkoráról szóló regényében a főhős – maga az író – a felnőtteket számára elérhetetlen magasságba helyezi […] megvannak a kedvenc anekdotái, amelyeket többször felhasznál a regényeiben […] A Komáromi regények tipikus felépítése az, hogy a fiú és lány küzdenek egymásért, de akadályok merülnek fel, közben regényről regényre azonos figurák jelennek meg, regényről regényre részben vagy teljesen azonos epizódok ismétlődnek. […] Komáromi nagy regényeinek legjellemzőbb alakjait, vagy jeleneteit novella formában külön is feldolgozta. […] Csopak Jóska segédjegyző a havi fizetését egy-két nap alatt elmulatja, a Terka néninek még lakbért sem tud fizetni, az »Elment a nyár«-ban meg »Hír a falumból« c. novellában” (Hekli József: Komáromi János, Az Egri Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei 1964, 287–288–296.).
5 Lásd Thurzó, Berényi, Koczogh, Márai, Vajthó idézett írásait.
6 Történtek már kísérletek egy alternatív kánon megragadására. Például Herczegh Gyula a Magyar Nyelvőr 1963. évi második számában felhívja a figyelmet a magyar irodalom népi vonulatára, amely a XIX. század végén elsősorban Szegedhez köthető, Hász-Fehér Katalintól Fáy Andrásig és a XIX. század elejéig viszi vissza a gyökereket (Elkülönülő és közösségi irodalmi programok a 19. század első felében, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója, 2000), és igen jelentős az egymás mellett érvényesülő alkotásmódok feltárásában Dávidházi Péter, S. Varga Pál, Szajbély Mihály, Nyilasy Balázs, Jánosi Zoltán és mások munkássága is. Az átfogó értelmezés azonban még várat magára.
7 Karácsony Sándor: A könyvek lelke, Budapest, Széphalom, 2006. 224. Annyit helyesbíteni kell, hogy a cselekmény nem 1914 tavaszutóján, hanem nyarán játszódik, és hogy a földbirtokos Omodé nem lövöldözik Gelbre, csak fenyegeti a fegyverrel – illetve említik, hogy valamikor a kéményére lövöldözött –, és nem merő úri passzióból teszi ezt sem, hanem, mert panasz jött a kocsmárosra, hogy ismét vizezi a portékáját.
8 Komáromi János: Elment a nyár, Budapest, Genius, 1930, 63. A regény első kiadása 1923-ban jelent meg.
9 Uo. 151.
10 Uo. 15.
11 Uo. 48.
12 „S hova lettél, Halmy Tamás? Három esztendeje volt már az uzsoki harcoknak s te azóta egyszer sem írtál nekem… Mindennap többször is elismétlem magamnak, hogy még az este, de legkésőbb holnap délután föltétlenül rámnyitod az ajtót s mosolyogni fogsz rajtam, mennyire beugrattál. […] De nem jössz, egyszer se jössz…” Uo. 64. „…sokáig néz el a távozó fiatalok után s aztán felszól Omodéhoz: – Sose lesznek egymáséi! – Miért, Zsófi néni? – kérdezte rosszkedvűen Omode. – Mert vér lesz a világ, méltóságos úr! Jaj, katona lesz Tamás úrfi, szép, nagyon szép katona… Sok szép katona nem tér vissza többé a kedveséhez…” Uo. 163.
13 Uo. 58.
14 Vö. uo. 96. és 97.
15 Uo. 163.
16 Uo. 5.
17 Uo. 7.
18 Uo. 10.
19 Uo. 17.
20 Uo. 70.
21 Uo. 80.
22 Uo. 84.
23 Uo. 145.
24 Uo. 147.
25 Uo. 151.
26 Például: „Hát az úr hol van? – kérdezte most hirtelen” uo. 7.; „Tehát hirtelen fordulatot adott a diskurzusnak” uo. 8.; „…s a nagy újságra hirtelen megfeledkezett róla, hogy már fél tizenkettő is elmúlt” uo.; „S ugyanekkor Csopak hirtelen és váratlanul, tehát minden átmenet nélkül úgy érezte, hogy a rémülettől ágaskodni kezd minden haja szála…” uo. 143.; „Hirtelen olyan érzése támadt, hogy szédülni kezd” uo. 145.; „Omode ott állt még az erkélyen, de hirtelen elszürkült…” uo. 163.
27 „Erről az elnyúlt, mély és bús korgásról két dolgot tudott meg a jegyző mindennap: először, hogy tizenegy óra van s másodszor, hogy indulni kell a kocsma felé. Mert a nótárius ilyenkor szokta bevenni a napi adagot.” Uo. 5.
28 A regény egyik korabeli recenzense, Kéky Lajos használja az idézett kifejezést Újabb regények és elbeszélések című kritikájában: „Unatkozó falusi fiatalemberek tréfájából s egy ártatlan kis szerelmi intrikából szövődik története, mely erősen bohózatos ízű, s az ilyen történeteknek a valószínűséggel való könnyed megalkuvását s a megokolásban minden aggálytól való mentességét mutatja. Csak e beállításban nem válik visszatetszővé, hogy az egész történet egy vőlegény hihetetlen mulyaságán és gyávaságán fordul meg, úgyhogy e határtalan ügyefogyottság lehetetlen helyzetekbe kényszerít egy bájos kis leányt” (Magyar Múzsa 1920, 255.).
29 Komáromi i. m. 6.
30 Uo. 21.
31 „Hát azt hallottátok-e fiúk, hogy pataki legátuskoromban száz farkas kergetett meg a perkupai erdőben?” Uo. 11.
32 „…a vaksi Gólyahír pedig oly fantasztikus öltönyben bóbiskolt, mint egy menekülő szabadhajdú.” Uo. 122.
33 Uo. 62.
34 „Ha az Erdős-Kárpátok felől közeledni kezd a tél, kiállok egymagamban a Gellért-hegy tetejére, fátyolos szemmel nézek szét a szürkülő tájon s töretlen bizakodással kutatok a vonat után, amelyiken vissza fogsz térni egyszer. De nem jössz, egyszer se jössz… […] Éjfelek után, mikor magamba virrasztgatok, teveled szoktam foglalkozni.” Uo. 64.
35 Uo. 5. Pár oldallal később, a nyolcadikon érzékelteti az író a dél közeledtét: „már féltizenkettő is elmúlt”.
36 Uo. 162–163.
37 Uo. 70.
38 Uo. 61–62. Hasonló szemlélet mutatható ki a szintén ekkoriban keletkezett Móricz-kisregényben, A kis vereshajúban és Juhász Gyula kisregényében, az Orbán lelkében is (az előbbiről bővebben A vég előtti idő szépsége, az utóbbiról A végek bujdosói című tanulmányban írok). Fölvethető a kérdés: a világháború és Trianon sokkja általánosan jelenítődik-e meg úgy a magyar irodalomban, mint a derült égből váratlanul lecsapó villám? Esetleg kiterjeszthető-e ez a felfogás korábbra is (hisz például Vörösmarty Előszó és Gondolatok a könyvtárban című versei hasonló felfogásra vallanak)? Érdemes újabb példaként megidézni Babits Mihály Keresztül-kasul az életemen című kötetét, amelyben az elemzett Komáromi-regényhez hasonlóan szintén összekapcsolódik a megállt idő élménye, a fordulat váratlansága és a katasztrófa kozmikus jellege: „Az élet néha különösmód összeszűkül és megszegényedik ezen a magyar glóbuson. Így szűkült össze akkor is, habár csak szellemileg, mert egyebekben bőség volt itt. Kártyáztunk, ittunk, vendégeskedtünk, politizáltunk, de közben nem történt semmi, évről évre. […] Míg egy napon aztán egyszerre minden megváltozott, szinte egyik pillanatról a másikra, mintha betörtek volna az ablakok és bezuhanna a vihar. […] Minden olyan volt, mintha csakugyan valami kozmikus erő ragadta volna meg a világot, s az elemek harcával jelentené be, hogy ezentúl minden másképp lesz, mint eddig volt. Valóban minden másképp lett, s azon a napon derékba törve, kétfelé oszlik az életem, mint különben talán mindenkié, aki akkor már ember volt.” (Budapest, Pesti Szalon, 1993, 12–13–14.)
39 Hamvas Béla elsősorban Scientia sacra (Budapest, Magvető, 1988), Karácsony Sándor A magyar észjárás (második, bővített kiadás: Budapest, Magvető, 1985) című kötetében. Hamvas ennek a gondolkodásmódnak a normális, eredendő, archaikus, Karácsony magyaros, nomád örökség voltára hívja föl a figyelmet.