Vida Gergely: Köztulajdon

Olyan szavakat keresgélsz egy szótárban,
amelyekkel leírható a gyerekkor.

Nyugi, ez természetes vágy,
miért ne lenne az.
De amit találsz, köztulajdon:
ebek harmincadja.

Ott van például a föveny. Vagyis a föveny,
ott van a stég (stég), a cipzár (cipzár),
s dísznek a csodálatos wigwam,
s a még szebb pueblo.
Mit szólnál a fűzhöz, a fűzhöz persze,
a földverem, az mekkorát szól.

A játékok, néhányuk az első kötetből,
a bomba, a bunker (a bomba, a bunker),
hóban szörnyek lábnyomai, szörnyek
lábnyomai. Az ipiapacs, a hunyó.
Minden, ami kell vagy tetszik,
ami nem kell, ami nem tetszik.
Ha megnyerte, hadd vigye,
csók. A csók mindenképp.

Vagy vedd példának a gőzölgő kakaót (kakaó),
a seb, a bőr, a hús, a láz szinonimáit,    
üsd fel a felejtés, a félelem, a gyanakvás
példatárát, robbants bankot, menekülj,
légy erős, utolsó vérig fuss.

Az lesz a tudás, hogy mikor mi kurzivált,
hogy apával férfiasan diskurálj.

Mert hogy mondhatnád egy apának:
„Definiáld: érintés.”
Nem mondhatnád: „Definiáld: törvény.”
Nem mondhatnád, hogy „Definiáld: lány.”
Nem, hogy: „Definiáld: lágy”, hogy „Definiáld: szem.”
Vagy: „Definiáld: nem.”
Nem mondhatnád: „Definiáld: szégyen.”
És hogy is mondhatnád: „Definiáld: öl.”

De az apámhoz már szótár nem elég,
az apámhoz már nyelvtan kell,
jó pár szabály, paradigma,  
személy és szám (a szám),
no meg persze varázsige: csiribá.