Marinov Iván: Árulkodó városi legendák (jegyzet)

Kálmán – nevezzük így történetünk szerencsétlen kulcsfiguráját – fél napon át merengett az ágy szélén, melyik utat válassza: vesse le magát még aznap a negyedikről, vagy előbb menjen el kontrollra, és csak utána. Még órákkal az ébredését követően is émelygett és izzadt, ennek azonban már semmi köze nem volt az előző éjszaka elfogyasztott tequilákhoz.

A fürdőszobai tükrön felfedezett, rúzzsal hátrahagyott üzenet járt a fejében. ISTEN HOZOTT A HIV-POZITÍVAK VILÁGÁBAN – üvöltötte a nagybetűs felirat, és a baljós figyelmeztetést még a mondat végére biggyesztett, szétfolyt szmájli sem oldotta fel. Nem emlékezett, így később a rendőröknek sem tudta felidézni, éjszakai körútja mely állomásán szedte fel a lányt, aki az írást a tükörre vetette, de még arra se nagyon, barna volt-e vagy fekete. Talán Tibi haverja mutatta be neki a sokadik rövid után, de ez sem biztos, legalábbis Tibi utólag semmi ilyesmire nem emlékezett. A rúzsos sztori viszont tuti biztos, hiteles infó, Kati nagymamájának a sógora hallotta, márpedig ő doktor, és a doktorok ritkán kamuznak. Még az is lehet, hogy ő látta el Kálmánt a László kórházban, miután végül a kezelés mellett döntött, de ez már csak találgatás.
*
A fenti, világszerte ismert városi legendát is idéztem a minap egy pszichológiai magazinba írt cikkben, amelynek témája a szexuális legenda volt, és amelyet a szerkesztő első körben visszadobott. Nem lehetne egy-két példatörténetet kicserélni valami kevésbé gusztustalanra? Hogy valami pozitív vagy romantikus is legyen a cikkben, ne csak horrorsztorik? – állt a levelében, és én megpróbáltam. Végignéztem a városi legendákkal foglalkozó oldalam archívumát, átnyálaztam tucatnyi gyűjteményt, ilyen sztorit azonban nem találtam. A félelmeinkre és eltitkolt vágyainkra építő szexuális városi legendák nem finomkodnak, nem romantizálnak, és nem is nagyon végződnek happy enddel. A nem kívánt teherbeesésről, leleplezett meztelenkedésről, hiányos felvilágosításból eredő félreértésekről, devianciákról, hűtlenségről, egyéjszakás kalandokról és szexuális úton terjedő betegségekről szóló sztorik többsége a legnyersebb Grimm-meséket idézi meg. Márpedig e világba a vörös rózsa legfeljebb a tüskéjén keresztül, egy halálos, vagy legalábbis igen ritka és jó eséllyel gyógyíthatatlan betegség terjesztőjeként fér csak bele.
*
Ha azt gondoljuk, a legendák egy másik csoportját választva ártatlanabb történetekkel találkozunk, részben igazunk van – az irodalommal kapcsolatos legendák többsége például valószínűleg kevésbé gusztustalan. Senki nem süti le a szemét szemérmesen, ha azt hallja, a közhiedelemmel ellentétben Rejtő mégsem járt a légióban és nem fizetett kéziratokkal a kávéházi pincéreknek. Miképp azt is nyugodtan el lehet mesélni az iskolákban, hogy a fiatal Horthy nem vett angol nyelvleckéket a pályája elején járó, később világhíressé vált írótól, James Joyce-tól. Valószínűleg senkinek az étvágyát nem veszi el, ha irodalomtörténészek rámutatnak: Kerouac nem egyhuzamban, három hét alatt, központozás nélkül és benzedrinen élve írta Úton című művét, hanem tudatosan csiszolgatta korábban leírt naplórészleteit. Nem több egy jó történetnél, de akár vacsora közben is mesélhető, hogy az alkalmi írnokként alkalmazott Samuel Beckett tévedésből beleírta Joyce ajtókopogtatásra adott válaszát a Finnegan ébredésébe. Legfeljebb, ha korrektek akarunk lenni, hozzátesszük, hogy mindez nem abban a formában történt, ahogyan közismertté vált („Jöjjön be!”). De ha az irodalom, illetve a legenda szó fogalmi határait kitoljuk a fiktív szöveg, illetve az összeesküvés-történetek felé, már a zsidó világ-összeesküvés teóriájának ősforrását, az örök klasszikus Cion bölcseinek jegyzőkönyveit is bepasszírozhatjuk vizsgálati körünkbe. Az eredetileg a cári Oroszország zsidóellenes politikájának támogatására összefércelt műről pedig már túlzás nélkül elmondható, hogy hatása nemcsak káros, hanem egyenesen pusztító volt. Ezek szerint veszélyesek lennének a legendák, amiktől félnünk és tartanunk kell?
*
Évek óta foglalkozom városi és történelmi legendákkal, szóbeszédekkel, s bár nem így indult, írásaim jó ideje nem csupán e különös történetek leleplezéséről szólnak. Próbálom tartani magam weboldalam ars poeticájához, azaz hogy kutatásaimat nem azért végzem, hogy más ellenében nekem higgyenek az emberek. Feladatomnak az adott történet keletkezéséről, terjedéséről, fejlődéséről fellelhető információk különböző forrásokból való összegyűjtését tartom, a hit kérdését az olvasóra bízom. Ezért aztán általában szomorúsággal tölt el, ha a szóbeszédek elértéktelenítésével vádolnak. Kár érte, nagyon szerettem ezt a legendát – kapom néha a kritikát csalódott olvasóktól. Pedig ha elvonatkoztatunk a személyes érzelmektől és a hittől, a „leleplezett” legenda jóval több a csupasz legendánál. Előbbiben ugyanúgy megvan és él az a történet, ami utóbbit népszerűvé tette, csak még kapcsolódik hozzá egy történelmi, pszichológiai vagy tudományos kontextus is. Ez pedig nemhogy nem öli meg az apropóul szolgáló cselekményt, hanem azáltal, hogy megmutatja a legenda keletkezésének, népszerűségének okát, alakulásának folyamatát, nem egyszer dupla- vagy triplacsavart ad a történetnek. És nem utolsósorban jó pár hasznos dologra megtaníthat bennünket.
*
Érdemes például felidézni a kínai bevándorlók temetkezésének legendáját. A keleti bevándorlók arcát idővel megszoktuk az utcákon, a boltokban és az éttermekben. Aztán valaki egyszer csak felfedezte, hogy a temetőkben nem találni nyomukat. Vajon hova tűnik az itt élő kínaiak holtteste? – merült fel a kérdés a világ szinte valamennyi nagyvárosában, s a rejtély által kiváltott nyugtalanság városi legendát szült. Eszerint a helyiek szemében egyforma „idegenek” halottaikat azért nem jelentik be, hogy az elhunytak papírjaival új rokonok érkezhessenek az országba (a szóbeszéd horrorverziója szerint a holttestek a kifőzdékben tűnnek el). A legenda, amely inkább a sztereotípiáinknak, mint a kínai halottaknak állít emlékművet, többet árul el rólunk, mint azokról, akikről szól. Mert nem tudjuk meg belőle például, hogy a hazai kínai kolónia meglehetősen fiatal, aminek köszönhetően kevesen halnak meg közülük. Az sem derül ki, hogy a súlyos és gyógyíthatatlan betegek többnyire hazautaznak, mert az ottani gyógyászatban jobban bíznak a magyar egészségügynél, vagy mert a szülőföldjükön szeretnének meghalni. Váratlan baleset persze bárkit érhet: azt gondolni azonban, hogy e tragédiákat a halottaikkal különös tisztelettel bánó kínaiak különféle üzelmekre használnák, a távol-keleti kultúrát ismerve nagy butaság lenne. Arról nem is beszélve, hogy hivatalos iratot ennél könnyebben is lehet szerezni, ráadásul Magyarország jó ideje nem számít vonzó célpontnak. Ennyi minden nem derül ki a történetből, árulkodik viszont arról, hogy hiába próbáljuk leplezni az idegenektől való félelmünket, az továbbra is meghatározza gondolkodásunkat.
*
A rémisztgető történetek mindezek ellenére is jóval népszerűbbek a cáfolatoknál. Hogy a jelenséget a közösségi oldalak egy nyilvános mérőeszközével számszerűsítsük: míg a nem létező veszélyekre figyelmeztető, nemritkán hisztérikus formában előadott történeteket alkalmanként 40–50 ezren továbbítják néhány óra alatt, addig a cáfolatot csupán századannyian. Hogy mi dönt az egyaránt exkluzív információt nyújtó, egymással ellentétes előjelű narratívák versenyében? Leginkább az, hogy míg a félelmeinket igazoló, vágyainkat beteljesítő, világlátásunkat alátámasztó történetekben hinni akarunk, addig ugyanezen sztorik leleplezését gyanúval, elfogultsággal, zsigeri ellenkezéssel és vad ellenteóriákkal fogadjuk. Meg az, hogy formájukat, nyelvezetüket és üzenetüket tekintve előbbiek jóval könnyebben megérthetők, s így továbbadhatók, mint az esetenként szélesebb ismereteket igénylő cáfolatok. Vagy az, hogy az internetezők már rég nem olvasnak olyan figyelmesen, mint ahogy egykor a tűz körül ülők hallgatták a mesélőt, és felületes tartalomszkennelésük során nem figyelnek a részletekre, hanem csak kattintanak, egyetlen mozdulattal emberek százai, ezrei felé megosztva mindent, amivel jólértesültségük imázsát erősíthetik.
*
Hiba lenne azonban az internetet főbűnösnek kikiáltani. A minden szavunkat megőrző világháló csupán a legújabb keltetője és éltetője a legendáknak, de a történetek létrehozásában semmiképpen nem szárnyalja túl a jó öreg emberi elmét. Az emlékezetre hajlamosak vagyunk egy olyan videolejátszóként gondolni, amely minden velünk történt eseményt rögzít, s e felvételekből aztán néhány kazetta megmarad, néhány eltűnik. Ez azonban nem így van: az emberi agy nemcsak nem képes a részletek hiánytalan megőrzésére, hanem még megmaradt emlékeink is folyamatosan változnak. Ez történik például akkor, amikor egy kitalált vagy mástól hallott történetet annyiszor mesélünk el ismerőseinknek, hogy egy idő után már sajátunkként adjuk elő, mert így is emlékszünk rá. Vagy amikor képekkel, történetekkel, szuggesztióval mások ültetnek el bennünk hamis emlékeket, amelyeket aztán idővel a magunkévá teszünk. Egy vizsgálatsorozatban, amelyben tinédzsereket szembesítettek többségében valós és egy kitalált gyerekkori emlékkel (egy áruházi elveszés történetével), a megfigyeltek egynegyede pontosan emlékezett a soha meg nem történt eseményre, volt, aki még „megtalálója” alakját is leírta. De hamis emlékek nemcsak szuggesztióval, hanem akaratlanul is születhetnek. Olyan vad helyzet is előfordulhat például, hogy egy legenda épp a cáfolása után rögzül emlékezetünkben, mert a benne lévő történet erősebb, mint a hozzá kapcsolt kiigazítás, és a sztorihoz tartozó, „Nem, ez nem igaz” feliratú sárga cetli idővel nyomtalanul eltűnik.
*
De visszatérve a négy bekezdéssel előbbi kérdésre: nem, a legendáktól a fent bemutatott, ijesztőnek tűnő példák ellenére sem kell félnünk, cáfolva és cáfolatlanul is jó társaink lehetnek. Ehhez csak az szükséges, hogy a történeteket ne pusztán memorizáljuk, hanem próbáljuk megérteni a kialakulásukat eredményező, mögöttes okokat is. Ha egy zavaros hátterű pamfletben előadott történet milliókat ösztönöz egy népcsoport kirekesztésére és megsemmisítésére, ha egy legendán felbuzdulva boltokat, termékeket bojkottálnak jóhiszemű állampolgárok és ártatlanokat lincselnek meg az utcán, ott a cselekedeteket kiváltó vagy erősítő szóbeszédek értelmezése elmaradt. Elemezve e történeteket azonban megismerhetjük saját félelmeinket és vágyainkat, azaz önmagunkat, illetve mások problémáit, s ezzel együtt a minket körülvevő világot.
*
Érdemes ezen felül azt is fejben tartani, hogy a történet, amit mesélünk, minden esetben mi magunk vagyunk, függetlenül attól, milyen képet szeretnénk sugározni a világnak. Aki egyszer megtanulta dekódolni a legendákat, tudni fogja, miről árulkodik a legártatlanabb arccal előadott vagy a közösségi oldalon csuklóból megosztott románozós, komcsizós, nácizós, zsidózós vagy éppen cigányozós rémlegenda. És a legszebb az egészben, hogy a módszer bizonyos tapasztalattal a zsebben már akkor is működik, ha nem vagyunk biztosak benne, hogy legendáról vagy valós eseményről van szó.

A szerző az urbanlegends.hu szerkesztője.