Soóky László – A hatvanadik évad, avagy Clouseau felügyelő megcélozta a béka fenekét

(pszeudo-Ady) A Magyar zombi a Komáromi Jókai Színházban
Tasnádi István nemcsak termékeny, hanem jó színdarabíró is, a Közellenség (1999) és a Paravarieté (2005) című munkái, ha nem lennének, nagyon hiányoznának a magyar és a tágabb térben található színházi életből is. A Komáromi Jókai Színház művészeti csúcsszerve kitűnő érzékkel mégis inkább a Magyar zombit, szerzőnk egy második vonalba sorolható darabját választotta a jubileumi évadba.

Nem véletlen, hogy Tasnádi Istvánt „szerzőnk”-ként említem, hiszen köztudottan ő a szövegírója a magyar drámairodalom azon remekének, amelyet színházunk a jubileumi évad csúcsbemutatójaként jegyez, s melynek címe: Made in Hungária. A Jerry Lee Lewis mélymagyar életérzését prezentáló musical ajándék a Komáromi Jókai Színház társulatának és jó szándékú közönségének egyaránt.

Mielőtt rátérnék a mai lecke megírására, feltennék két költői kérdést a Komáromi Jókai Színház igazgatójának, főrendezőjének, dramaturgjának, társulatának címezve: van-e még megcélzott mélyebb pontja a szakmai igénytelenségnek? Amennyiben (Isten mentsen meg tőle!) létezne egy művészeti tanács, élén egy művészeti vezetővel ‒ mely esetleg felügyelhetné a jelenlegi Főrendező (?) ad hoc műsorterv-építkezéseit is ‒ elképzelhetőnek tartják-e, hogy újra színház szülessen a Komáromi Jókai Színházban? Előfordulhatott volna esetleg az is, hogy a Komáromi Jókai Színház (korábban MATESZ) fennállása hatvanadik évfordulóján szlovákiai magyar szerző drámáját, mesejátékát rendezte volna meg egy szlovákiai magyar rendező. Jókai, Madách, Márai vagy Tóth László, Gágyor Péter, Gál Sándor mint szerzők, Beke Sándor, Gágyor Péter, Czajlik József, Forgács Miklós vagy Takáts Emőd mint rendezők. Ehelyett jön ünnepi évadzárónak a nyelvében ordenáré Made in Hungária, a magyarországi színészet csúcsát képező kilenc vendégszínésszel, húsz vendégtáncossal, s vendég a díszlettervező, a jelmeztervező, a zenei vezető és a koreográfus. Nem az a fő baj, hogy befogadó a színház, hanem az, hogy a színvonal ‒ silány, és ezt a silányságot a színház művészetként adja el a közönségnek.
A feltett kérdések azáltal töltődnek meg tartalommal, hogy rögzítjük: ebben a színházi évadban láthattunk egy kitűnő első felvonást a Príma környék című Spiró-drámában, amelyet Valló Péter jegyzett, s egy vállalható III. Richárdot Martin Huba rendezésében, ahol a társulat tagjai is kapaszkodókat találtak. Lehet, hogy a bulvár és a színpadi blöff személyes és egyéni érdekek mentén szivárog be a mi színházunkba is?

Divatos drámaíró urak exkluzív hajlamaikkal még a tragikumot is oda vitték – paradoxonnal élve ‒, hogy még a tragikum sem egészséges: kies magyar honom!, az egymillió magyar zombi mostoha hazája, íme, siratlak. Ugyanakkor, ha jobban rákönyökölök e kemény kocsmaasztalra, felvetődik a kérdés: ki is ez a kiragadott egy az egymillióból, ki is ez a Blondin (Búzaszőke) Gáspár?, Tóth Tibor (Jászai Mari-díjas) megformálásában?

Egy db falusi ember, akinek áttételesen köze van a disznóhoz. Egy db falusi ember, akit a jelmeztervező Sánta Borcsa m. v. úgy öltöztet föl, mint a  mindenkori falu bolondját volt szokás, esetleg azt a téesz-kocsist, akinek csak egy ló jutott osztályrészül: gumicsizma, melegítő- (esetünkben tyepláki-) nadrág, színben hozzá adjusztált melegítőfelső, alatta lilára horgolt tipikusan magyar focistadressz, s a legényesen feltekert mélymagyar svájci sapka. Ugyanakkor, ha mélyebben alámerülünk a Blondin Gáspár néven színpadra álmodott magyar falusi ember lelkületébe, létébe, hovatartozásába, valóságába, érzelemvilágába és szakmai múltjába, rádöbbenhetünk, hogy a megírt Blondin Gáspár valószínűleg nem ismerőse a színpadra állított Blondin Gáspárnak. Rokona se.
A megírt Blondin Gáspár ugyanis kikupálódott munkáskáder, aki nem munkaegységért, hanem órabérért dolgozott, amíg a vágóhíd üzemelt. Pontosan tudta, hogy mennyi az annyi, s a formás malacok mellett volt szeme a női formákra is (ezt a későbbiek folyamán még alaposan kicsontozzuk). A jelmeztervező tehát, amikor a vidéki közönséget spontán röhögésre ingerlő uniformisba bújtatta Gáspárunkat, színpadi figura- és jellemépítés fönnforgásában tévedett. Ez a tévedés olyan erővel kerítette hatalmába Bagó Bertalan Jászai Mari-díjas rendezőt (m. v.), hogy egy nagy dobbantással elrugaszkodott a jambikus valóságtól, mi több a jambikus valóságshow-tól is, és megcirógatva a vidékinél is vidékibb felvidéki magyar publikum kackiásnak mondható bajuszát, rittyentett egy méltányos színpadi blöfföt.  
Nehéz rendezői vállalás ez a Finito, különösképpen akkor, ha a műfaj szemszögéből vizsgálódunk: a pszeudo-Molière ugyanis nem műfaj. A Magyar zombi viszont sem nem dráma, sem nem tragédia, meg bohózat se, meg vígjáték se. Tragikomédia lehetne, ezt viszont lehetetlenné teszi a rendezői stíluskoktél s a szerzői poénvadászat. Tasnádi nyelvvarázsló, s ezzel visszaél, mert pontosan tudja, hogy mindenki a gegre figyel, a gondolatra senki. A kép- és fogalomzavar a magyar nyelvterületen már-már divatosan kötelező. Egy ócska példa: „Őszintén mondd, vajon mi tenne jót, / Próbáljunk néhány új pozíciót?” – kérdezi a tabuk nélküli show-kon edződött s fehérmájú nősténnyé hevült Blondinné, Vali (Bandor Éva Jászai Mari-díjas). Arra, hogy kijöjjön a ritmusában sántikáló rím, jó az új pozíció, a Káma-szútra lehetőségeinek megvalósítására alkalmasabb a póz s a pozitúra, mert a pozíció nem a szexre használatos, hanem inkább katonai, közéleti és hatalmi helyzetet jelent. Amit itt személyeskedő módon kiemeltem, nem egyedüli eset Tasnádi gondolat- és rímrengetegében.
A rendszerváltozást követő idilli kép: munkanélkülivé válás, erkölcsi-szellemi-anyagi ellehetetlenülés, tévésorozat-függőség, családszéthullás, az álomvilág illú-
zióinak valóságként való megélése, hurkolt kötél átvetve a kert végében szomorkodó körtefa legvastagabb ágán, íme a zombisztori, mielőtt a média szagot fogott volna, s a Blondin-jelenség, amikor a KÖZPONT úgy dönt, hogy hírértékű ez a hír.
Szomszéd Misi (Super Mario; Fabó Tibor, Jászai Mari-díjas) így foglalja össze a helyzet anamnézisét: „… háromszor volt kinn itt a tévé, / Mikor sziámi ikreket szült a Véghné, / Papunk gyerekkel fajtalankodott, / És nagymamát ettek a dobermannok.” Blondin Gáspár közli a környezetével, hogy belekerült a teljes elesettség állapotába, ezért fontolóra veszi az öngyilkosság lehetőségét. Felesége, Vali ettől erotikus izgalomba jön, letépi magáról kedvenc otthonkáját és macskanadrágját, mely ruhadarabok alatt a Maxim bár démona által viselt fekete szexi fehérnemű hivalkodik, nagyon szerényen. Ez a pillanat előre vetíti Vali második, harmadik, tán negyedik énjét, amin majd nehéz lesz kiigazodni.
Vali hófehér bőrének illatát s vérszagot orrontva pam… param… param, param, param!… beszédeleg Clouseau felügyelő, esetünkben Pacsik Ferenc polgármester (Méhes László, Jászai Mari-díjas), fájdalmasan döcögősre véve a figurát, s rádöbben, hogy tényállás forog fenn: az anyagi csőd szélén libikókázó falut megmentheti a mindenható média, ha Blondin Gáspár magát meggyilkolva együttműködik.
„De te, Gáspár, segíthetnél nekünk, / Gazdálkodó, ki ellehetetlenül, / A bank szorítja, s nem ad több esélyt, / Mire föl ő eldobja életét.”
E veretes irodalmi szöveg nem jut el azonnal Blondin Gáspár tudatáig, nehezebben dolgozza fel, mint azt a környezete elvárná tőle, folyamatosan szellemi segítségre szorul. Serkentőleg hat elmélkedésére például a János vitézből visszatelepült jóságos gonosz mostoha, özv. Vecserák Károlyné, Blondin anyósa (Varsányi Mari) s a különösen  finom lelkületű Reszlik Hajnalka Mirtyll alias Máté Kriszta aranyhörcsögfüggő általános és teljes riporter (Tar Renáta), aki a valóságtól hol elrugaszkodik, hol igen. Egy váratlan huszárvágással a békés öngyilkosságtól kérődző tájba beszivárog a nemzetközi terrorizmus. Isteni szerencse, hogy az egyetemes magyarságnak van egy Doszpot Péter nevű mesterdetektív-olajszőkítőmaffia-ter-
roristaelhárító őrnagya, aki Dr. Juhos Barna rendőrségi kiegyező-pszichológus (Majorfalvi Bálint) figurájába bújva, korrupciótól sem mentesen rábírja Blondint az önelmulasztásra, ugyanakkor átmenti Blondin testét egy materializálódó misztikumba. S ebben a valóságshow-világban valahol nagyon messze és nagyon fondorlatosan találkozik Dr. Juhos Buda és Blondinné Vali undorító anyagi érdeke. A találkozás kiderítésének pillanata folyamatban van. Ott is marad.
S az élő hulla szagára béköröz még néhány dögkeselyű, mint például Szörnyella de Frász képében Tigris Niki popdíva (Szabó Szvrcsek Anita), a globális köcsög showman, Pál, médiaszemélyiség (Szabó Viktor), a szocialista realizmus hevületét szívében hordozó, nagyonlázadó költőóriás Bicke B. László (Skronka Tibor), aki karakterében azonosul a rendszerből kiábrándult, humorérzékkel mégis rendelkező rendezőnkkel, valamint Bak Tamás HSC, alias Koltay Róbert liberál-kozmopolita operatőr, megszemélyesítője Bernáth Tamás.
Ahhoz, hogy a rímek (?) burjánzása által versszöveggé (?) összesodródó képek fölmutathassák e kétségkívül tragikomikus eseménysor elevenségét, a rendező oldaláról teremtő ihletettségre lett volna szükség, melynek híján szövegfelmondó irodalmi színpaddá lényegült a színpadi mű. Pedig adódott esély az egységes kifejezési mód megteremtésére: a Két szép lány  (Kovács Lotti m. v., Zsapka Tina m. v.) mindvégig példaértékűen igényes, fegyelmezett szerepformálása kitűnő példa erre.
„…molière-i formanyelvet használok, s ebben már nincs semmi realista…” ‒ vallja a rendező, Bagó Bertalan. A realista pillanatok tartják életben ezt az előadást: Szomszéd Misi teljes idejű jelenléte, az „utolsó vacsora” Valija, az aranyhörcsögért aggódó Reszelik Hajnalka Mirtyll, a Tigris Nikit kézen fogó Blondin, az önmaga esendőségére rádöbbenő Pál, s tovább is mazsolázhatnánk, ha a ködösítő elvontság leple alatt nem kényszerítik a színészeket teljes lelki öntorzításra. A legnagyobb vesztes természetesen Blondin, szerencse, hogy Tóth Tibor számos esetben hidegvérűen szembeszegül a rendező általános szándékával. Egyértelmű, hogy a rendező, de a díszlet- és jelmeztervező is inkább a látványt, annak is a megtévesztő oldalát szorgalmazta, mint az esemény realista lehetőségét.
A nagyolást, a felszínességet nem pótolja sem a füst, sem a nemzeti színekbe öltöztetett jelenetek, sem a lófasz. S azzal a határtalanul kedves rendezői gesztussal, miszerint a Hivatalos úr (Olasz István) az államalkotó nemzet nyelvén, azaz szlovákul biztat bennünket arra, hogy emeljük fel csüggedő szívünk!, egyben átadta a rezervátum kulcsát is. Brávó! Szerettem Dobri Dániel m. v. zenéjét, mert profi munka volt, mely alapja lehetett volna az előadás egységes stílusának.
És vergődésükben is szerettem a félrevezetett színészeket, akik közül néhányan majd megpihenhetnek Fenyő Miklós árnyékában, hiszen már itt dübörög a hatvanadik évad igazgyöngye, a MADE IN HUNGÁRIA. Innen is szeretettel gondolok a Komáromi Jókai Színház vezetőire.