Papusza Bronisława Wajs: Cigány utak

Cigány mese
[Bajka cygańska]

Egy fecskemadár a fészkét
ablakom alá építette,
akár egy cigány lány,
oly nagyon fekete fecske.

Helyes utakat mutatott nekünk.
Istállókban lakott és házakban.
És beleveszett a mocsárba.

1951

A fehér tél beköszöntött
[Zima biała nastała]

A fehér tél beköszöntött,
hatalmas mohos vánkosként lehullt a hó.
Minden zöld jegenyefenyőt bevont,
ágaikat egymás után eltüntette.

Egy ló négy patkójával hányja a havat,
a szív pedig meggörnyed,
mint a zöld fenyőcske ágai.

Egy kiáltásban bagoly kuporog,
a fenyőfa alatt madarak –
sátorként borítja őket a hó.
Úgy áll az erdő, akár egy tudós,
nem dalol együtt a széllel.
Mint a dér csillagait, apró lángokat
csillogtat a szembogarakban.

Most egy madár a bozótban alszik
a hólepel alatt,
mint egykor a szegény cigánypurdé,
ki mára meleg otthonra lelt.

Szegény madárka röppen az ablak alá,
átfagyott – kenyeret kér.
Ó, ez az én erdei testvérkém!
Együtt nőttünk fel a sötét erdőben.
Adok néki finom kenyeret,
adok, a lehető legtöbbet.
Jöjj ide hozzám, én hozzád sietek,
szegény kis nyomorult madaram!
Együtt fohászkodunk az Istenhez,
bukkanjon fel a hatalmas nap,
mert most tengernyi a hó,
mint a pelyhes vánkos.

Madárkám, valaki meleg kuckót
készített néked,
nehogy megfagyj a bokor tövében,
a tengernyi hóban,
hol nem voltak
édes álmaid.

1953

A víz, amely vándorol
[Woda, która wędruje]

Már régen a múltba enyészett
a vándor cigányok kora.
Mégis látom őket:
sebesebbek az erős,
áttetsző víznél,
mely tovaúszik.

És eszembe ötlik: valamit
mondani szeretne.

Szegény víz, egyetlen nyelven sem tud,
hogy szóljon, hogy daloljon rajta.
Hát egyre csak csobog ezüstösen,
akár a szív, morajlik
a beszélő víz.

Csak az istállójától nem messze
legelésző ló
hallja és érti e zúgást.
Hanem a víz nem pillant rá,
eltűnik, sodródik tovább,
hogy a ló szeme meg ne lássa
a folyót, mely vándorol.

1970

Dal
[Piosenka]

Sok-sok év múlva,
vagy talán hamarabb, nemsokára,
énekem a kezedbe kerül.
Honnan bukkant elő?
Talán nappal, talán álmodban?
És megemlékezel és eltűnődsz rólam –
vajon mese volt mindez,
vajon igazság?
És az én dalaimról
és mindenről
megfeledkezel.

1952

Lábam többé nem lép oda,
hol valaha cigányok jártak
[Już moja noga nie postanie, gdzie niegdyś jeżdzili cyganie]

Ó, emberek, szeretnétek megismerni az életünket,
az igaz szóbeszédet a cigányokról?
Tudom, hogy nekem nem hisztek,
de tessék – hallgassátok a dalokat
és higgyétek, hogy egyetlen szavuk sem hazudtam.

Eldalolom, hogyan nyomorgott valaha gyermekeivel az anyám.
Nem járok többé a sötét erdőkben,
higgyetek nekem – úgy haljak meg! –,
hol egykor a cigányok vándoroltak.
Mert az az út – elátkozott!
Ott cseperedtek a szegény kis cigányok.
Merre jártam – nem mondom meg.
Ott cseperedtem, ott is születtem.
Öreg éveimre
megjött az eszem.

Lábam többé nem lép
oda, merre sötét éjjel a cigányok jártak.
Éberen hallgattak a gyerekek – mert nekik
daloltak éjjelente a holtak madarai.

Utak, utak, ösvények!
Fekete, fekete bozótok!
Emberek, oly nehéz elregélni,
a puszta ég alatt milyen jól ment sorunk,
milyen volt az erdőben a cigányok sorsa.
Tűnjenek semmivé az egykori utak,
melyek szerte-széjjel űztek minket,
amerre csak a szél fújt.

Szerte-széjjel a pusztaságban
semmi sincs – csak száraz levél,
félelem, hogy megfagy a gyerek.
Hogyan is lépjek ama utakra,
hol egykor a cigányok éltek?

Különös volt a mi életünk – tudhatjátok.
Mégse cserélt volna a cigány a paraszttal.
Hiszen annyi évet átvészeltek
a cigányok a sötét erdőben,
járták a világ útjait, ösvényeit,
a hollószín lovak, a szürke lovak patkójukkal
a mi dalainkat kísérték a köveken.
Mezítlábas gyermekeink nyomokat hagytak.
És bár minden ételünk felfalták,
mégis boldogok voltunk,
mint a lombokban ülő madarak
a zöld májusi napkorong alatt.
Ó, a mi régi életünk, a vándorlás!
Vonul a tábor, a sok szekér, rajtuk a cigányok!
És a kocsik kereke nyikorog,
kutyaugatást, nyerítést hallani a fák közt,
az erdő a széllel mindent széthord.
Házuk az emberek bezárják,
bennünket messzire űznek.
Gyermekeink kenyeret kérnek…
Tovább kell mennünk máshová.
Odébbállunk egy faluval,
ott fogunk kenyeret kérni.

Csak adjon az Isten fekete éjt,
hogy tele fazéknyi húst főzzek…
Adja az Isten, hogy eső ne jöjjön –
sátram szétszakadt egészen!
Nincsen víz és nincsen kenyér,
semmi sincsen, csak a szél, csak az ég!…

Se balra és se jobbra
nincsen még egy ösvény sem.
Merre is menjen a szegény cigány,
ha nyomában egy idegen lohol?…
Így élt egykor a szegény cigány.
Átkozottak azok az utak!
Nem lépek többé ama utakra.
Én, aki rajongok az erdőért és a dalért,
és mindenért, ami él és növekszik.

1952

Nézek erre, nézek arra
[Patrzę tu, patrzę tam]

Nézek erre, nézek arra –
minden imbolyog! Kacag a világ!
Csillagok tömkelege éjjel!
Csacsognak, fénylenek, hunyorognak.

Csillagok! Aki megérti őket,
éjszaka nem akar álomba hullni,
a szikrázó Tejutat bámulja,
tudja, ez lesz a boldogság útja,
mely a jó irányba hívogat.

Nézek erre, nézek arra –
hogyan mosdik a hold a langymeleg vízben,
akár az erdő melletti patakban
egy ifjú cigány lány.

Hát mi folyik itt!
Minden imbolyog.
A világ így kacag.

1951

Papusza fejében szerzett
cigány dal[Pieśń cygańska z Papuszy głowy ułożona]

Az erdőben nőttem, mint aranyszín bokor,
egy cigánysátorban világra jőve,
a vargányához hasonlatosan.
Saját szívemként szeretem a tüzet.
Óriási és apró szelek
dajkálgatták a cigány lányt,
majd messzire űzték a világba…

A könnyek esője megfürdetett,
az arany napkorong, cigány apám,
felmelengetett
és felhevítette szépen a szívem.

Az égszínkék forrásból nem merítettem erőt,
csupán megmostam a szemem…
Az erdő mélyén medve kóborol,
mint az ezüst hold,
a farkas retteg a tűztől,
nem marja meg a cigányt.

A cigány lány messze bolyong az erdőben,
nyerít a cigány ló,
felriasztja az idegent,
örvend a cigányok szíve.
Egy mókus a cigánykunyhón
diót rágcsál.

Ó, mily nagyon szépséges élni,
hallani mindezt!
Ó, mily nagyon szépséges
szemlélni mindezt!

Ó, mily nagyon szépséges
fekete áfonyát gyűjteni,
mintha a cigányok könnyét!
Ó, mily nagyon szépséges élni,
húsvétkor madárdalt hallgatni!

Ó, mily nagyon szépségesen
dalol a sátrak közt magában egy lány,
lobog a hatalmas tábortűz!
Ó, emberek, mily nagyon szépséges
hallgatni a távolból a húsvéti madárdalt,
a gyerekvisongást és a legények-lányok
táncát és dalolását.

Ó, mily nagyon szépséges élni,
éjjelente a folyóparton járni,
puszta kézzel megragadni
a hűvös víznél hidegebb halat!

Ó, mily nagyon szépséges gombászni,
szeretetet adni,
krumplit sütni a tűznél…
A cigány ló pedig már a gyepen toporog,
mikor lesz útra készen a szekér…

Ó, mily nagyon szépséges éjente álmatlanul
hallgatni: húzzák a békák a talpalávalót!
Az égbolton Csibéivel a Tyúk
és a cigány Göncöl
a teljes jövőt megjósolja a cigánynak,
s az ezüst holdvilág,
az indiai ükapák atyja
fényt hurcol nekünk,
szemügyre veszi a gyermekeket a sátorban,
fényét felkínálja a cigánynak,
hogy könnyebb legyen bepólyázni a gyereket.

Ó, mily nagyon szépséges az égboltot nézni,
különféle kékjeit halomba rakni a szívben!
Ó, mily nagyon szépséges
a fekete szemet, a sovány arcot csókolgatni!

Ó, mily nagyon szépségesen mormol az erdő –
ő dúdol nekem dalokat.
ó, mily nagyon szépségesen ömlenek a folyók,
ők hoznak szívembe derűt.
Mily nagyon szépséges a folyó színeit nézni
és elmondani neki mindent.

Mert nem ért meg engem senki,
csak az erdők és a vizek.
Amit itt néked elmesélek,
minden, minden elmúlt már régen,
és mindent, mindent magával vitt –
ifjúságom éveit is.

1950–1951

Zsille Gábor fordításai